Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Egész életemben kishitű voltam. Gátlásokkal küszködtem, nem bíztam magamban. Csuda tudja, hogyan, mitől, kitől lettem ilyen – egyetlen felmenőmre sem hasonlítottam ebből a szempontból. Apám az abszolút reménytelen helyzetekben is föltalálta magát, egészen szokatlan megoldásoktól sem riadt vissza. Anyám maga volt (hála Istennek, ma is az) a két lábon járó önbizalom – tízévesen színésznőnek készült, tizenhat évesen kötetnyi verse volt már. Nekem meg – ugyanennyi idősen – még az is gondot okozott, ha át kellett mennem a szomszéd osztályterembe valamiért.

Gimnazistaként is utáltam telefonálni, állandóan elégedetlen voltam magammal. Igaz, rendesen kaptam eligazítást két idősebb bátyámtól, akik nem győzték bimbózó öntudatomat nyesegetni. Ronda vagy, kövér vagy, buta vagy – így adták tudtomra, hogy voltaképpen nagyon is szeretnek. Talán aggódtak, nehogy elbízzam magam. Mindezek ellenére – úgy tizennégy éves korom táján – egyre többször éreztem, hogy sem buta, sem ronda, sem kövér nem vagyok. Bár izgultam, ha felelnem kellett, mégis mindig összeszedtem magam – utáltam volna lebőgni a többiek előtt.

Az első nagy önbizalomfröccsöt néhai gimnáziumi osztályfőnökömtől kaptam, Németh József tanár úrtól, akit csak Juszufnak becéztünk, s bizony csak kevesen és ritkán szerettünk. Történelemóra helyett is inkább az erkölcsről, az emberi tartásról beszélt, amit akkor rém unalmasnak és tökéletesen fölöslegesnek éreztem; ma már tudom, többet ért, mintha a mohácsi vész körülményeit ecsetelte volna. A tanár úr a szóbeli érettségi után mindannyiunkat egyenként bocsátott utunkra néhány szóval. Nekem azt mondta, hogy az emberek rokonszenvesnek fognak találni, ezért könnyebb dolgom lesz az életben, mint másoknak. Furcsa fintora az életnek, hogy olyan hivatást választottam, amelyben csupa-csupa önbizalomtól duzzadó (már-már kipukkadó) ember vesz körül. S bár eleinte a sajtótájékoztatókon dobogó szívvel és kissé remegő hangon tettem föl a kérdéseimet, lassan megszoktam ezt is.

A napokban új feladatot kaptam a régi mellé – amely eddig sem volt kevés. Az első napokban aludni is alig tudtam, aggódtam, hogy miképpen teljesítem majd, amit tőlem várnak. Vajon hogy fogom bírni, jut-e időm más, fontos dolgokra? És akkor, az egyik hajnalon olyan világosan, mint eddig még soha: választ kaptam a kérdéseimre. Nem kíván többet tőlem az Úristen, mint amit elbírok. Benne kell bíznom, nem önmagamban. Amikor az aznapi igét elolvastam, egy szempillantás alatt tovaszállt minden aggodalmam: „Mert te gyújtasz nekem mécsest, Uram, fénysugarat ad nekem Istenem a sötétségben. Veled a rablóknak is nekirontok, ha Isten segít, a falon is átugrom.” (Zsolt 18,29–30)

Jásdi Beáta

::Nyomtatható változat::