Liturgikus sarok

Istentisztelet és ... 3.

Hozzászólás a cikkhez

A kegyesség három alappillére tehát: Isten jelenlétének tudatosítása, a Szentírással és a kinyilatkoztatással való foglalkozás, valamint a saját hivatásban való megmaradás, a saját geográfiai környezethez való ragaszkodás. Antonius szavaiból az is kiviláglik, hogy a kegyesség (vagy spiritualitás) nem belső érzelem vagy vallási technika. Éppen ellenkezőleg: a kegyesség (vagy spiritualitás) a hit konkrét formában való megjelenése. De hogyan kapcsolódik mindez a gyülekezet istentiszteletéhez? Milyen viszonyban áll egymással az Isten jelenlétében folytatott életvitel (kegyesség) és a közösség istentisztelete?

Manfred Seitz gyakorlati teológiai professzor hívta fel a figyelmet arra, hogy az Antonius által megfogalmazott hétköznapi keresztény életvitel, azaz kegyesség nem más, mint az istentiszteletnek a hétköznapokra való kiterjesztése és meghosszabbítása. Magyarul a kegyesség olyan folyamat, melynek során a hétköznapi élet istentiszteletté válik (Róm 12,1).

Kegyesség és istentisztelet egyaránt Isten jelenlétéből táplálkozik. Ezt a jelenlétet kutatja a kegyes ember a hétköznapok legapróbb történéseiben, és ezt a jelenlétet ünnepli a gyülekezet az istentiszteleten, legfőképp az úrvacsorában. Az istentisztelet záróaktusában ki-ki azzal az áldással indul vissza szociális környezetébe, hogy Isten jelenléte oda is elkíséri. Ez az istentiszteleti áldás legmélyebb értelme.

Kegyesség és istentisztelet egyaránt a Szentírásból táplálkozik. Ezért képezi az istentisztelet gyújtópontját az úrvacsora mellett a Szentírás. Az istentisztelet kezdetén énekelt vagy olvasott zsoltár, az ó- és újszövetségi olvasmányok, valamint az evangélium egy szakasza adja meg minden egyes liturgiai alkalom jellegét. Az imádságok és a prédikáció a Biblia szavaiba, képeibe, történeteibe vonják be a jelen lévő gyülekezetet. Antonius ezt a liturgikus istentiszteleti gyakorlatot, a Szentírás folyamatos olvasását, tanulmányozását ülteti át a hétköznapokba: "Amit teszel vagy amit mondasz, arra keress tanúbizonyságot a Szent Írásokban." Így két liturgiai ünnep között is folyamatos az igével való kapcsolat.

Liturgikus istentisztelet és kegyesség az Antoniustól feljegyzett kis mondásban egységet alkot. Azt mutatja, hogy istentisztelet és kegyesség csak kéz a kézben léteznek. Az egyik formálja a másikat. A gyülekezeti liturgia alakítja a személyes hit gyakorlatát, a hétköznapok kegyessége pedig hosszú távon mélyíti, befolyásolja a közösségi istentiszteletet. Egyik sem lehet meg a másik nélkül. A személyes kegyesség a gyülekezet nyilvános hitgyakorlata (istentisztelet) nélkül "magánvallás". A liturgia az Isten jelenlétében folytatott élet (kegyesség) nélkül csupán hivatalos, "külsőséges" cselekmény. Így táplálkozik a keresztény hit a belső szoba (Mt 6,6) és a nyilvános istentisztelet forrásaiból. A kegyesség istentiszteletté formált élet - az istentisztelet közös formát öltött kegyesség.

Ahogyan Antoniusnál és az egyház történetének valamennyi jelentős személyiségénél (Szent Benedektől kezdve Loyolai Ignácon és Luther Mártonon keresztül Dietrich Bonhoefferig) egységet alkot az istentisztelet és a kegyesség kölcsönössége, egyúttal kérdésekkel is szembesít. Például azzal, hogy a liturgiai reformra fordított kellő energia és figyelem mellett jut-e elég idő és figyelem a napi kegyességi gyakorlatok - az imádság, a meditáció - ápolására. Az evangélikus egyházban a hit személyes megélése (a lelkiismeret szabadságára hivatkozva!) tetszőleges, privát foglalatossággá, szabadon végezhető "hobbivá" vált. A lelkészképzésben és a gyülekezeti életben egyaránt hiányzik a személyes kegyesség (mindennapi hitgyakorlat és életfolytatás) sokrétű formájának tanulása és tanítása. Gondolok itt a Miatyánk vagy a Tízparancsolat Luther által gyakorolt meditációjára, illetve a Loyolai Ignác-féle lelkiismeret-vizsgálatra. De számtalan más, az egyház által megőrzött gyakorlat is segíthetné az Isten jelenlétében való elmélyülést a hétköznapokban. Vagy manapság ne lennének olyanok, akik a hit konkrét gyakorlatáról kérdeznek, mint az Antoniust faggató ismeretlen? Ez aligha lehetséges. Pedig az egyház rejtett kincsestárából mindenkinek bőségesen jutna útmutatás a hétköznapi élet- és hitgyakorlattal kapcsolatban.

Percze Sándor

::Nyomtatható változat::