Liturgikus sarok

Istentisztelet és ... 4.

Hozzászólás a cikkhez

Kultúra alatt sokáig a magaskultúrát értette az egyház, vagyis egy magas szintű képzésben részesült kisebbség által ismert és értékelt ínyencséget. E kultúrának megvolt a kánonja, az értékesnek tartott művek és stílusok, s ami ezen kívül esett, az silánynak számított, ezért semmi keresnivalója nem volt az istentiszteleten sem. Mára ezt a kultúrafogalmat fokozatosan felváltja egy befogadóbb értelmezés. Eszerint minden, ami őrzi az ember keze nyomát - nyelv, zene, mozgás, öltözet, tárgyi környezet, gondolkodásmód, életérzés - egyaránt a kultúra része. Ebből következik, hogy kultúránkat, ha akarnánk, sem tudnánk a templomkapun kívül hagyni, és hogy ezeknek van helyük az istentiszteleten, még ha a régi kulturális kánon ki is vetette magából őket.

Ennek gyümölcse, hogy ma nemcsak azért vannak úgynevezett réteg-istentiszteletek, mert a többség kiveti magából a kisebbséget, hanem azért is, mert néhány kisebb csoport világosan meg tudta fogalmazni, hogy számára milyen formában hiteles az istentisztelet, és ezt meg is valósítja. Így a cigány missziói közösségek a magyar istentiszteletek számukra komor hangulata helyett vidáman, saját énekeikkel, tánccal ünnepelnek. A különböző korosztályoknak szóló alkalmak is jó példát jelentenek az evangélium kontextusban való megszólaltatására. A fiataloknak a szavaknál is többet jelent a zene, mégpedig az elit kultúra mércéjével értéktelennek tartott könnyűzene. S itt nemcsak a már-már klasszikusokká vált, tizenöt-húsz éves ifjúsági énekekre gondolhatunk, hanem a technóra, a rapre stb. Új stílusok szinte évente keletkeznek, és ha Magyarországon még nem is, de Nyugat-Európában minden fiatal - tartozzon bármely irányzathoz - találhat az általa kedvelt zenével kísért istentiszteletet. Nem mindenütt állítják a "vagy Isten, vagy az őrült zenéd" dilemma elé a fiatalokat.

Hasonló a helyzet a sajátosan női spiritualitással. Szokásos istentiszteleteink kevésbé a csendre és az imára, mint inkább a gondolatok követésére ösztönöznek. Ezért alakultak ki olyan liturgiák, amelyek a bibliai szövegeket szimbolikus cselekedetekkel, meditatív énekléssel és tánccal, esetleg alkotással (festés, agyagozás) dolgozzák fel, s amelyeken hangsúlyt kap az egymásért való imádkozás, a személyes áldás. Többnyire nők látogatják ezeket az istentiszteleteket, bár férfiak számára is nyitottak.

A Tamás-misék, más néven a kételkedők, keresők istentiszteletei hazánkban is kezdenek elterjedni. Ezeken az alkalmakon az az elsődleges szempont, hogy olyanok is követni tudják őket, akik még nem köteleződtek el az egyház iránt, de keresik Istent. Keresztény közhelyek helyett hiteles, személyes megszólalások és formalitásoktól mentes beszélgetés, imádkozás, bűnvallás, áldás alkotják az istentiszteletet.

Szokatlanul hangozhat az "istentisztelet a vendéglőben" elnevezésű műfaj, amely étkezéssel köti össze az istentiszteletet, különösen figyelve eközben az olyan érdeklődőkre, akik a templomba idegenkedve lépnének be, de szívesen eljönnek egy egész délelőttös programra, amelyen a közös reggeli és ebéd között istentiszteletet is tartanak a helyszínen.

Ez mind istentisztelet? - kérdezhetjük elképedve. Miért is ne? Soha, még az újszövetségi időben sem létezett vegytiszta, a kulturális közeg által nem befolyásolt istentisztelet. S a legerősebb kulturális előítéletet már akkor leromboltuk, amikor elhittük Luthernek, hogy Isten nem csak héberül, görögül és latinul ért. Ha elhisszük, hogy más kulturális különbségek sem zavarják őt, kinyílhatnak a templomajtók.

Az egyetlen, amelyben egység szükséges: az istentisztelet Isten és ember találkozásának helye és ideje. Ha ez létrejöhet, akkor minden kulturális sokszínűség legitim. Ha nem, akkor bármiféle egység álságos hagyományparódia csupán.

Zsugyel Adél

::Nyomtatható változat::