Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Tihanyi apátságnézőben

Jó sorsom sohasem sodort még a svéd partokhoz. Így történt, hogy eddigi legteljesebb tapasztalatomat az északi kereszténységről - és általában a lelkiségről - az első svéd-magyar lelkészkonferencián nyertem, melynek témája így hangzott: Krisztus zarándok egyháza a harmadik évezredben. Tükröt tartottunk egymás elé, melyben jobban megláttuk, mik az értékeink és a korlátaink, és hogy egyáltalán: kik is vagyunk.

"Isten kegyelméből keresztyén vagyok, / tetteim szerint nagy bűnös, / hivatásom szerint hontalan vándor / a legalacsonyabb sorból, / és helységről helységre zarándokolok. / Tulajdonom a következő: hátamon egy zsák száraz kenyér, / a mellemen a Szentírás - ez mindenem" - idézte előadásának elején egy ismeretlen orosz zarándok lelki naplójának első sorait Fabiny Tamás. A zarándoklat bibliai értelméről beszélt, a jövevény léttől kezdve az idegen földön való, pusztai vándorláson át a jeruzsálemi templomba vezető zarándoklatig.

Azóta nem hagy nyugodni a kérdés: vajon mennyire határozza meg istenélményünket az úton levés, a "semmim sincs" élménye, a másokra való rászorulás, az Istennek való teljes kiszolgáltatottság és a megérkezés boldogsága? Hogy megváltozzanak életünk hangsúlyai a mindennapokban is - tudva, "hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk" (2Kor 5,1)?

Gáncs Péter püspök egy régi kép felelevenítésével segített úgy látni az egyházat, mint "vendégházat az út mellett", mely a zarándokoknak pihenést és felfrissülést kínál. Ehhez úgy kell látnunk az életet, mint folytonos ajándékot: hitem, Jézus Krisztus, a Szentlélek, a bocsánat, az áldások - mind ajándék. Ezzel szemben az egyház missziója - legalábbis Svédországban - gyakran arra a feltevésre épül, hogy mi birtoklunk valamit, ami másoknak nincs, és missziónk vagy netán kegyünk szerint adjuk azt másoknak, hogy ők is olyanok legyenek, mint mi. De vegyük észre: ezzel már a hierarchia vagy éppen a szembenállás területére érkeztünk - emlékeztetett bennünket Johnny Karlsson teológus. "Elhívatásunk, missziónk nem állhat abban, hogy másokat ugyanolyan kereszténnyé formáljunk - vagy egyáltalán: hogy kereszténnyé térítsünk. A megtérés Isten műve, nem a miénk. Hivatásunk az, hogy mi magunk emberibbé váljunk. Ez azt jelenti, hogy bízzunk a nekünk adott ígéretekben, és éljük meg azt a nagylelkűséget, mellyel kegyelmes Istenünkben és Krisztusban találkoztunk. Az ilyen élet eredménye Isten kezében nyugszik" - foglalta össze az egyháznak az új évezredben betöltött hivatását Karlsson.

Mint a Balaton felől érkező friss szél, olyan üdítően hatottak a szavai. Megtapasztalhattuk, hogy ők mennyivel könnyebben vesznek át egyes elemeket más hagyományokból (például az orosz ortodoxiából); hogy vallják a középkori egyházzal való folytonosságot (liturgikus útkeresésünk buktatóiról hallva nemigen juthatnak tovább egy mosolynál); a Szentháromság kiegyensúlyozottabb imádata is vonzó (a teremtő Isten és a megújító Szentlélek iránti hódolat a más felekezetekkel és vallásokkal való természetesebb együttlétre indító, mint a mi Krisztus-központúságunk...)

A jelenlegi svéd evangélikus egyház portréját Martin Lind püspök rajzolta meg. Vajon az államtól való, 2000-ben bekövetkezett elválás mennyiben okolható azért, hogy az evangélikus egyház tagsága a lakosság 80%-áról mára 70%-ra esett vissza? Vagy az általános európai elvilágiasodás okolható ezért? És mik a svéd egyházi megújulás fő forrásai? "Az értelem csendjének istentisztelete" - ez a furcsa elnevezés egy olyan új istentiszteleti formára utal, melyet sok énekkel, csenddel, közbenjáró imádsággal, gyertyával az alkoholizmusból kigyógyulni vágyók szerveztek először, de amelyet ma már híres és jómódú emberek is egyre többen látogatnak. A felnőttoktatás legfőbb feladata, hogy ne csak az egyház beszéljen, hanem érdekeljen bennünket: kik ők valójában? És hallgatva őket, tudjuk nekik megmutatni, hogy Isten mindig is jelen volt az életükben.

A leghatásosabb eszköz a megújulásban az, ami mindig is jelen volt az egyházban: az úrvacsora - de nem csak a templomos híveknek és nem csak vasárnap. Az ember szívét Isten áldozata éri leginkább utol: "A 20. században sohasem voltak annyian a linköpingi katedrálisban, mint ma, az úrvacsorai istentiszteleteken" - mondta a svéd püspök. És szólt a zarándoklatok újrafelfedezéséről is, amelyeken egyszerűségben, csendben találkozhatunk Istennel, a másik emberrel, a természettel és önmagunkkal.

Ezt próbálhattuk ki az utolsó napon együtt a Balaton körüli zarándoklaton. Mikor ott álltunk a magyar kereszténység egyik szent helyén, a tihanyi bencés apátság altemplomában, az alapító II. András királyunk sírjánál Korzenszky Richárd bencés perjel maga kezdte el a himnuszt: "Erős vár a mi Istenünk". És a svéd válasz is megérkezett: "Biztos kézben van az éltem" - szólt a gyermekdal, melyet gyakran énekelnek temetéseken is...

Az apátság ebédlőjében a perjel szólt arról, hogy a bencés lelkiség két gyújtópontja a kápolna és az ebédlő (természetes eszem szerint a könyvtárat mondtam volna) - hiszen minden étkezés szent, mert a közösség épülését szolgálja. (Vajon hogyan hallgathatták ezt svéd barátaink? Ugyanis a statisztika szerint a svéd háziasszony napi átlagban hat percet tölt a konyhában...)

Mikor este, a zarándoklat végén Kötcsén ott ültünk az Opperheim-pincészet vendégeiként a nyilvánvalóan nem hat perc alatt elkészült borjúpörkölt mellett, hálát adtunk azért, hogy zarándokutunkat - ha csak rövid három napig is - együtt járhattuk.

Tóth Márta

::Nyomtatható változat::