A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 11. vasárnap – Fil 3,7–14

Hozzászólás a cikkhez

„Még többet olvasnám a Bibliát, még gyakrabban imádkoznék, és még több emberhez próbálnám meg eljuttatni az evangélium üzenetét.” A hazánkban is jól ismert amerikai prédikátor, Billy Graham felelt így arra a kérdésre, hogy mit tenne akkor, ha elölről kezdhetné az életét. Isten ügyének idős szolgája – aki a közelmúltban fejezte be igehirdetői tevékenységét – többek között Parkinson-kórban és rákban szenved. Azt nyilatkozta, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor úgy érezte, hogy közeleg utolsó órája, azért imádkozott, hogy Isten mielőbb magához szólítsa. „Hirtelen magam előtt láttam minden bűnömet – mondta–, és imádkoztam, hogy bocsánatot nyerjek. Válaszul minden eddigit meghaladó mértékű békesség árasztott el, és éreztem, hogy Isten a Krisztusért irgalmazott nekem.”

Példája jól mutatja, hogy az Úr előtt senkinek sincs dicsekednivalója. Még az előbb említett prédikátornak sem, aki a föld száznyolcvanöt országában több mint kétszázharmincmillió embernek hirdette az evangéliumot. Ha valaki, akkor ő igazán büszkélkedhetne a menynyei Atya előtt hosszú élete során szerzett érdemeivel.

A Filippi levél szerzője, Pál apostol szintén Krisztus ügyét tartotta szem előtt. Róla tett bizonyságot minden körülmények között. Számtalan, Istenért viselt szenvedésével sosem hivalkodott. A Timóteushoz írt második levélben sem a megaláztatásokat emeli ki, hanem a gondviselésre helyezi a hangsúlyt: „Milyen üldöztetéseket viseltem el, és mindegyikből megszabadított az Úr!” (3,11) Ebben a szabadításban bizakodva írja levelét Filippiben is, ahol ismét fogságban van. Most sem abban reménykedik, hogy zsidó származása vagy farizeus volta teszi őt többé vagy jobbá Isten szemében. Ezek az előfeltételek csak azt erősítik meg benne, hogy bár ő a mózesi törvény követése szempontjából feddhetetlen, ez mégsem elég ahhoz, hogy megigazuljon. Belátta, hogy a törvény alapján nincs mire alapoznia reménységét, nincs mire hivatkoznia Isten előtt. „Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” (Róm 3,20)

Az ember nem a maga erejéből és nem is a törvény megtartásával igazul meg, csakis ingyen, kegyelemből, Krisztusba vetett hite által válik igazzá: „Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él.” (Hab 2,4) Ezt ismerte fel Luther is, aki megértette, hogy önmagában sem a szerzetesi életforma, sem az önsanyargatás nem visz előbbre. A mi szabadulásunk, igazságunk, mentsvárunk – ahogy egykor, úgy ma is – egyedül csak Krisztus!

A Filippi levél arra hívja fel a figyelmünket, hogy Isten előtt mindnyájan egyenlők vagyunk. Mindenkinek megvannak a maga értékei és képességei, amelyekkel szolgálhat Isten és az emberek javára. A korábban említett baptista prédikátor „a szavak embereként”, az isteni szó embereként munkálkodott, hirdette az evangéliumot. Pál is az Úr szolgája volt. Életében rangsort állított fel, és ebben Krisztust tette az első helyre. Érte „mindent kárnak ítélt”.

Tegyük fel magunknak a kérdést: a mi életünkben ki vagy mi a legfontosabb? A családunk? A munkánk? Vagy esetleg saját magunk? Életünk fontossági listáján hol szerepel Isten ügye?

Hálát adhatunk mennyei Atyánknak, hogy ma megállít egy percre, és elgondolkodtat bennünket arról, hogy mit jelent ő a számunkra, és arról is, hogy mit teszünk érte, vagyis azért, hogy az evangélium hirdettessék. Lehet, hogy ez a szembenézés – ha valóban őszinte – nem olyan egyszerű. És lehet, hogy nem is túlságosan kellemes. Különböző kifogásokkal igyekszünk menteni magunkat: Még túl fiatal vagyok! Sok a dolgom, túl elfoglalt vagyok! Már túl idős vagyok! Különben is azért vannak a lelkészek, a „hivatásos keresztények”, hogy ők foglalkozzanak Isten ügyével. Ezt tanulták, ez a dolguk, ezért kapják a fizetésüket.

A fenti érvek igazak, és mégsem azok. Ahogy Pál számára apostol volta, Billy Graham számára pedig prédikátori tevékenysége nem jelent „garanciát” a megigazulásra, ugyanúgy a lelkészi diploma sem „enyhítő körülmény” Isten ítélőszéke előtt. Egy idősebb keresztény testvér az egyik ifjúsági bibliaórán ezt így helyezte szívünkre: „Az utolsó ítéletkor Isten nem azt fogja nézni, hogy jó katolikus, református vagy evangélikus voltál-e, hanem azt, hogy földi életedben Isten akarata szerint cselekedtél-e vagy sem.”

A hiteles keresztény életre való törekvés – vagyis hogy ne csak beszéljünk a hitről, hanem a szerint is éljünk – mindenki számára feladat. Nézzünk hát magunkba, tegyük rendbe elmérgesedett kapcsolatainkat, béküljünk meg önmagunkkal és Istennel, s lássunk neki a munkának az Úr aratásában, hiszen „az aratnivaló sok, de a munkás kevés…” (Mt 9,37)

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::