Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Nem mondható, hogy váratlanul, de igen erőteljesen került a társadalmi figyelem középpontjába a holnap értelmiségének az ügye. Ahogy ez lenni szokott, nem elvi alapon, nem következetes elemzések nyomán, hanem a felsőoktatási felvételi rendszer gyökeres megváltozása kapcsán. A változtatás már régóta ismeretes volt, hiszen a jogszabály szerint a fiataloknak már két esztendővel az esemény előtt tudniuk kell, mi a követelmény, illetve hogy milyen úton juthatnak be az egyetemre, főiskolára, mégis – jó magyar szokás szerint – a legtöbben akkor eszméltek, tűnődtek el a változásokon, amikor már túl voltak a felvételre való jelentkezésen, és szembesültek a helyzettel.

A legtöbb vitát a tavasszal az váltotta ki, hogy kiderült, az „igazságosság” jegyében a korábban érettségizetteknél alkalmazott pontszámítási technika előnyösebb helyzetbe hozhatja őket az idén érettségizőkkel szemben, sérülhet az esélyegyenlőség alkotmányos elve. Az Alkotmánybíróság salamoni döntésének és még inkább a felvételi eredményeknek az ismeretében erre a vitára nem érdemes visszatérni. A taláros testület elismerte az esélyegyenlőséggel kapcsolatos parciális gondot, de hangsúlyozta, hogy az igazságosság elve nem sérül. Az oktatási tárca megkönnyebbült a kompromisszumos döntésről értesülve, és – a felvételi eredmények ismeretében is fenntartva álláspontját – közölte: abban az esetben, ha konkrétan bizonyítható, hogy az idén érettségizett diák e probléma miatt nem került be a vágyott felsőoktatási intézménybe, egyedi kérés alapján lehetőség van az orvoslásra.

Nem szándékom védeni a tárcát – az érettségibotrány után nehéz is lenne –, de azt el kell ismerni, hogy egyrészt eleve óriási feladat egy ilyen horderejű változás levezénylése, másrészt pedig (bár jobb megoldással mérsékelni lehetett volna a gondot) a két rendszerben – a korábbiban és az ideiben – érettségizettek eredménye tökéletesen nem hozható szinkronba. Márpedig a lényeg az, hogy megszűnt a felsőoktatás korábbi felvételi rendszere, és az érettségire került a hangsúly. Az idei így mindenki számára valójában tanulóév volt; ehhez képest az új rendszer jól vizsgázott.

Mielőtt folytatnám a gondolatmenetet, engedtessék meg egy jelentős kitérő – érzelmileg feltétlenül ez motivált a jelen írás közreadására. Boldog voltam: a demokratikus átalakulás, a rendszerváltozás sikereként éltem át az elmúlt fél évszázadban alkalmazott felvételi rendszer megszűntét. Érdekes és inkább pozitívum volt, hogy ez szóba sem került, de azért érdemes felidézni az elmúlt rendszernek ezt az olyannyira jellemző vonását, hogy megemlíttessék, milyen volt a diktatúra „nyájas” arca.

A felsőoktatási intézményekbe bejutni kiváltságot jelentett, amely elsősorban az „uralkodó osztály”, a munkásság, parasztság gyermekeit illette meg. Az ötvenes években a kitűnőre és jelesre érettségizetteknek nem is kellett felvételizniük, de ez nem jelentette azt, hogy az érintetteket automatikusan felvették: a döntést a kvóták alapján hozták meg. Szerényebb arányban jutott hely az értelmiségieknek, és – mutatva a „nagylelkűséget” – kivételesen néhány helyre az „x” származásúak, az „osztályidegenek” is bekerülhettek, illetve volt néhány hely az egyházi iskolákban érettségizetteknek is. De végül is minden döntés szubjektív volt; biztos helyük csak a szakérettségizőknek – jó káderek gyorstalpaló érettségivel – volt.

A hatvanas évektől kezdve megpróbálták folyamatosan objektívebbé tenni a rendszert, kialakult a felvételi vizsgák rendje; ez lehetővé tette – gondolva az Alkotmánybíróság mostani döntésére is – az igazságosság valamelyes érvényesülését. Azaz ha valaki elérte a kívánt pontszámot, bekerülhetett az egyetemre. A ponthatárokat azonban úgy húzták meg, hogy maradjon lehetőség a mérlegelésre, így akit föl akartak venni, fölvehették. A protekció, a sajátos korrupció már „csak” a mérlegelés tárgyát képező 15–25 százalék körül dúlt. Megírásra érdemes lenne ennek a jelenségnek – mint a Kádár-rendszer egy sajátosságának – a története is. Mint ahogyan megörökítendő lenne az egyházi iskolák diákjaié is. Sokan évről évre produkálták a maximális eredményt, mégis többnyire elutasították őket. Azután kialakult egy olyan gyakorlat, hogy két év után bekerülhettek, ha addig dolgoztak. Az egyik nagy egyetemen a hetvenes években egy vezető oktató megkérdezte az intézmény párttitkárát: „Hol itt a demokrácia, az igazság, ha az egyházi iskolákban érettségizetteket diszkriminálják?” A válasz szerint a demokrácia, az egyenlőség abban áll, hogy mindenki számára nyitottak a parkok, mindenki ugyanannyit fizet a villamosjegyért… „De az egyetemen a holnap értelmiségét képezzük, ide tartozni kiváltság, ebben a mi híveink részesülhetnek.”

Talán érthető, miért jelent számomra – minden ellentmondásával együtt – nagy élményt az eddigi felvételi rendszer megszűnte, illetve az új, a felsőoktatási intézményektől szinte független új rendszer életbe lépése. Igen, magam is, aki egész életemet a felsőoktatásban éltem le, berzenkedem az ellen, hogy nem mi – egyetemi-főiskolai oktatók – döntünk arról, ki lesz a hallgatónk. Biztos, hogy finomodik majd a rendszer. De a lényeget illetően jól van ez így. Korábban óhatatlanul egy protekcionalista rendszerre szocializálódtunk, bármennyire objektív, kontrollált volt már a helyzet a nyolcvanas években is, később pedig természetszerűleg még inkább. Azt mondhatom, élmény volt számomra az idén, hogy amikor jöttek a megszokott telefonok, azt mondhattam: nincs befolyásunk a döntésre, a számok alapján állítják fel a rangsorokat.

Az idei érettségi eredmények sokkal jobbak voltak, mint a korábbiak. Nem vonva kétségbe a nagyobb tudást, ebben azért feltehetőleg az új helyzet is szerepet játszott. Az is kiderült – jövőre nyilván sokan hasznosítják majd ezt –, hogy rangos egyetemre, illetve népszerű szakokra emelt szintű érettségi és nyelvvizsga nélkül nem lehet bejutni. Csalóka volt bizakodni a középszintű érettségivel elérhető maximális 120 pontban, az igazi verseny e fölött, 120 és 144 pont között zajlott. Nyilván ez sem igazán jó, de objektív, ahogy eddig is többletteljesítmény kellett ott, ahol sokan igyekeztek bekerülni.

Felrémlett – például a jogi karok esetében – a túlképzés veszélye. A kezdő diplomások körében máris nő a munkanélküliség. A paternalista, tervutasításos, az egyén ambícióját szinte kizáró szemlélet és a „korlátlan lehetőségek” között kell, hogy vezessen egy józan út, amely a fiatal diplomásoknak a munkahelyhez való jutás esélyét is megadja. Jelentős az ezért viselt kormányzati felelősség.

Úgy vélem tehát, hogy a társadalom sokat emlegetett, kívánatos morális megújulásában fontos elem a felsőoktatás, benne a felvételi rendszer reformja. Ezért üdvözlöm minden gondjával együtt. Az is biztató, hogy az emelt szintű érettségi szükségességében is – akárcsak a felsőoktatás integrációjának, illetve a felvételi rendszer reformjának a kérdésében – egyetértenek a meghatározó politikai erők (az aktuálpolitikai villongásoktól eltekintve). Hiszen a holnap értelmiségének képzése nemzeti ügy, az egész nemzet figyelmét, felelősségét igényli.

A témakör minket nagyon érdeklő – hiszen az egyház tagjait érintő – része a lelkészutánpótlás kérdése. (Erről értékes tájékoztatást kaptunk az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektorától az Evangélikus Élet 30. – július 24-i – számában.) Itt nem okozott gondot az új rendszer, inkább örvendetesen emelte a színvonalat a hittanérettségi előtérbe kerülése. Jó dolog, hogy az Evangélikus Hittudományi Egyetem immár e téren is a magyar felsőoktatás megbecsült, integráns része. Az igazi – világszerte tapasztalható – gond az, hogy némileg csökkent a lelkészi pálya iránti érdeklődés. Azt hiszem, ezt az ügyet a következő esztendőkben a részletekbe menően terítéken kell tartanunk. Most csak két összefüggést említenék. A mennyiségi szemlélet helyett a mai igények a minőségi teológus- és lelkészképzést helyezik előtérbe. A hagyományos papi modell mellett, helyett ki kell alakítani, meg kell valósítani a sokszínű lelkészi pályaképet. A holnap értelmisége – a holnap lelkész értelmisége is – új kihívások előtt is áll. Ezek megfogalmazása, a megoldáshoz vezető utak megteremtése a minőségi képzéssel együtt – gondolva az örök vertikális összefüggésre, az Úristen általi személyes megszólítottságra – biztossá teszi, hogy színre lép majd a következő lelkésznemzedék is.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::