Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Börtönbe azok kerülnek, akik vétettek a törvények ellen. Vannak azonban olyanok, akik nem bűnözők, mégis fogságban vannak – a börtön falain kívül. Nem önhibájukból kerültek ebbe a helyzetbe: beleszülettek. A több mint tizenhétezer-ötszáz fogva tartott szülő több tízezer gyermeke él ebben a fogságban. Bűnöző szüleik fogságában, a társadalom megbélyegző fogságában, a nehéz életkörülmények, a szeretetlen közeg fogságában. Közülük ötvenet nyaranta egy-egy hét „igazi szabadságra” visz Kadlecsik Zoltán ötödéves teológushallgató és néhány munkatársa. Őt kérdeztem missziói munkájukról és az idei nyaraltatás során szerzett élményeiről.

– Közel félszáz, nehéz helyzetű kiskorú és fiatal nyaraltatásának előkészítése óriási munkát igényel. Hogyan zajlik a szervezés?

– A tábor előtt néhány hónappal levelet küldünk minden börtönmissziós lelkésznek és munkatársnak. A börtönben a foglalkozásokon, bibliaórákon, istentiszteleteken hirdetik ki a fogvatartottaknak, hogy ingyenes evangélikus tábort szervezünk tíz és tizennyolc év közötti gyerekek, fiatalok számára. A börtönben lévő apa vagy anya jelzi, hogy szeretné, ha a gyermeke részt vehetne egy ilyen héten. Ezt követően az Angyalfa Alapítvány munkatársai telefonon megkeresik a börtön falain kívül lévő szülőt.

– Hogyan fogadják a szülők az alapítvány jelentkezését?

– Többen elutasítanak bennünket. Vannak, akik gyanakvóan, mások agresszíven vagy bántó közönnyel teszik le a telefonkagylót. Viszont azok, akik jelentkeznek, és gondoskodnak arról, hogy gyermekük eljusson a táborba, komolyan veszik ajánlatunkat, és megható örömmel fogadják a segítségünket. Több hónapos szervezést és utánajárást igényel ötven fiatal összegyűjtése. Ez nem egy jól szervezett, együtt élő gyülekezet, hanem egy különleges rétege a társadalomnak, amelybe az ország legkülönbözőbb zugaiban élő fiatalok tartoznak.

– Adódtak-e váratlan helyzetek a két hét alatt?

– Sajnos igen. Az ilyenek leginkább arra vezethetők vissza, hogy – mivel mindenki felé nyitottak vagyunk – a gyerekek legtöbbjének a háttere ismeretlen a számunkra. Az első héten, amikor a tíz és tizennégy év közötti korosztályt fogadtuk, történt egy megrázó eset. Az egyik nevelőotthonból többen is jöttek; közülük két gyerekről tudtuk, hogy komoly pszichés betegségben szenvednek. Külön is odafigyeltünk arra, hogy rendszeresen szedjék a gyógyszereiket. Egyikük, egy tízéves kislány életkörülményeiről azonban – mint utólag kiderült – keveset tudtunk. Hétvégenként a nevelőintézetből hazaengedték őt a szüleihez. A szülők mindketten alkoholfüggők, rendszeresen verték a kislányt; a gyerek otthon szakorvosi ellátásban nem részesült, gyógyszert sem kapott. A nevelőotthon munkatársai erről minket nem tájékoztattak. A kislány az első délután félelmetes hisztériás rohamot kapott, az utcán hangosan káromkodott, a sínekre feküdt, és a halálát kívánta, mintha megszállta volna valami; hárman alig tudtuk lefogni. Egyébként nem volt rossz a magatartása, a közösségbe is beilleszkedett, de sajnos ez után a roham után nem vállalhattuk a felügyeletét egy héten keresztül. A lelkileg ilyen mélyen sérült gyermekeknek komoly szakorvosi-lelkigondozói segítségre van szükségük, a segítségnyújtásnak e formája azonban Magyarországon még gyerekcipőben jár.

De voltak pozitív kicsengésű váratlan helyzetek is, olyanok, amelyek mindannyiunkat meghatottak. Egyik táborunkban egy tizennyolc éves, nevelőotthonból érkezett srác, aki folyamatosan könynyű drogokat (füvet, speed tablettát) fogyasztott, meglepetést okozott. A tábor utolsó napján, az elköszönéskor felköszöntöttük őt a születésnapja alkalmából, és elénekeltünk neki egy éneket. Erre nem számított – az egy héten keresztül vagányságáról és magabiztosságáról ismert fiú ott, mindannyiunk előtt elsírta magát. A családja tizennyolc év alatt egyszer sem ünnepelte meg a szülinapját… Azt hiszem, ez az érzelmi élmény, amelyet Isten kegyelméből egy evangélikus táborban, teológusok elfogadó szeretetétől körülvéve élhetett át, egy életre meghatározóvá válik a számára.

– Különösen is nehéz – minden korban – a fiatalokat megszólítani az evangélium üzenetével. A táborok résztvevőinek sajátos nyelvezete, talán alacsonyabb műveltsége még nagyobb kihívást jelenthetett a vezetők számára…

– Nagyon érdekes volt az, amit egy tizenhét éves cigány lány mondott: „Egy dolog van a cigányoknál, amit sohasem lehet elvenni, akármi történjék: a zene.” Ezzel lehet megfogni őket. Ha a saját kultúrájukat, temperamentumukat, életstílusukat kicsit megértjük, elfogadjuk, és igazodunk hozzá, azzal meg lehet őket érinteni. Ha csocsózunk, ha együtt énekelünk, beszélgetünk velük – amire az eddigi életükben esetleg nem is volt példa –, akkor érzik, hogy vannak másfajta felnőttek is, akik nyitottak feléjük és érdeklődők.

Azt tapasztaljuk, hogy mind a családjukban, mind pedig a társadalomban nagyon ritkán veszik őket emberszámba. De ha más a hozzáállásunk, ha úgy bánunk velük, mint bárki mással, az kaput nyit feléjük. Kétségtelen, hogy sokat káromkodnak, hangoskodnak, sokszor erőszakosak és önfejűek, de tudomásul kellett vennünk, hogy nem lehet őket egy hét alatt e téren „megfegyelmezni”. Ugyanakkor le szoktunk ülni velük, de úgy, hogy nem szidjuk meg őket. A rendelkezésünkre álló idő alatt elsődleges célunk, hogy érezzék: szeretjük őket, és fontosak a számunkra. Külön figyelmet fordítunk a tábori időszakot követő családi látogatásokra, ahol folytatódhat ez a sajátos pasztoráció.

– A lélek legkisebb rezdülése, a fogékonyság első jele hatalmas örömöt jelenthet egy olyan teológus számára, aki az abszolút antiszociális, szeretet nélküli, istentelen környezetből jövő gyermekek között szolgál. Mozdult-e meg valami a két hét során? Volt-e példa a lelkek rezdülésére?

– Minden táborban van erre példa. Az első egy-két napon nem akarnak énekelni, de harmadik nap már ők kérik a dalokat – talán ez a legnagyobb lépés. A hét közepén a reggeli és esti áhítatokon figyelni kezdenek, már nem iszonyodnak a Bibliától, hanem figyelemmel hallgatják a történeteket. Négyszemközti beszélgetésekben meg szokták kérdezni: „Ti mitől vagytok mások?” Erre is az ő nyelvükön válaszolunk.

Eljutnak hozzánk utólagos visszajelzések is, amelyek arról tanúskodnak, hogy egy-egy táborozónkban megmozdult valami. Van, hogy a szülő mondja el nekünk telefonon: a gyerek megtanult köszönni, késsel, villával enni, udvariasan kérni, énekelni, a szeretetet elfogadni. Arra is van példa, hogy esetleg a következő táborban tapasztaljuk a változást.

Amíg velünk vannak, élvezik, hogy minden vezető velük foglalkozik. Azt a szégyenérzetet, amely a bőrszínük miatti hátrányos megkülönböztetésből fakad, itt le tudják vetkőzni, itt nem érzik a diszkriminációt; nekünk pedig talán sikerül kiragadni őket ezekből a kötelékekből. Ahhoz, hogy megszólíthatóvá váljanak, ez az első lépés. Ezekért az apró, de mégis életeket formáló jelekért hálát adunk az Úrnak. A munkánkhoz nyújtott segítségért köszönetet mondunk az Országos Bűnmegelőzési Bizottságnak, a Magyar Testvéri Börtöntársaságnak és elnökének, Roszík Gábornak, illetve az Angyalfa Alapítvány munkatársainak, evangélikus teológushallgatóknak, akik odaadó lelkesedéssel szervezik évről évre a lélekébresztgető táborokat.

Horváth-Hegyi Olivér

::Nyomtatható változat::