Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Egyszerű évközi vasárnap, mégis tele van a templom emberekkel. Könnyes szemmel, reszkető szájjal énekelünk, csak a lelkész hangja nem remeg; tisztán, határozottan csendül fel az ige: „Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással… (…) Hogy legyünk mi magasztalására az Ő dicsőségének…” (Ef 1,3–14; Károli-fordítás)

Mi történik itt? Joób Olivér búcsúzik – harmincévi parókus lelkészi szolgálat után – attól a gyülekezettől, amelyért élt, és amelyről így vall: „Isten színe előtt mondom, hogy sohasem haboztam akár a saját egyéni vagy családi érdekeimet feláldozni a gyülekezetért…”

Akkor mégis miért búcsúzik? Az ateista, egyházellenes rendszer szemében szálka volt Joób Olivér személye, és nemcsak azért, mert pap volt; ellenség volt más okból is. Az 1952-ben a helyi újságban megjelent gyalázkodó cikk szerzője a köztiszteletben álló lelkészt a „klerikális reakció elvetemült ügynökének” nevezte, aki „a népi demokrácia ellen uszított”, mivel „titokban szervezett hittanórákat gyermekeknek”. Utóbb a Kádár-kormány is feketelistára tette, elvették a motorvezetői igazolványát, lehallgatták a telefonját, mivel 1956. november 2-án egy egyházpolitikai kérdésekről szóló nyilatkozatot olvasott be a helyi rádióban.

A forradalmat követő megtorlás késői áldozataként távolították el a „túlzott” népszerűségnek és közszeretetnek örvendő lelkészt; egy dunántúli kis gyülekezetbe, Ostffyasszonyfára helyezték át. Ebben közreműködött a megfélemlített vagy előnyökkel megvásárolt egyházi vezetés is.

A búcsúbeszédben mégsem volt semmi keserűség, Joób Olivér csak Isten dicsőségét magasztalta a kegyelemért, amelyet Krisztusban, ama szerelmesben őáltala nyer el a hozzá térő bűnös ember. Ezenfelül három szó köré csoportosult igehirdetése: hála, bocsánatkérés és kérés.

Hála azért, mert „elmondhatatlanul sok szeretetet kaptunk… a gyülekezettől… hosszú évtizedeken keresztül. Hálával gondolok szeretett munkatársaimra, lelkésztestvéreimre… Azokra is, akik már hazamentek előttem, akikkel harminc esztendővel ezelőtt kezdtük együtt a munkát, és azokra is, akiket itt hagyok. A többlelkészes gyülekezetekben, több lelkész együtt munkálkodásában Isten mérhetetlenül sok áldást, erőt kínál fel…”

A második szó a bocsánatkérés – „mindenekelőtt Istentől, minden mulasztásért, minden hűtlenségért…” –, és mindazoktól, akiket esetleg megbántott.

A harmadik szó a kérésé: „Ne engedjük, hogy ezt a helyzetet, ezt a személyi változást az ördög kihasználja.” A gyülekezet „ragaszkodjék drága anyaszentegyházunkhoz… hűségesebben még, mint eddig”. Ezenfelül „…kérek sok imádságot” – mondta.

Az új gyülekezetben végzett öt hónapi megfeszített munkája és buzgó szolgálata után motorbaleset következtében elhunyt Joób Olivér temetésén, a kis templomban idősebb Szabó Lajos, a Vasi Egyházmegye akkori esperese hirdeti a vigasztalás igéjét: „Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?” (1Kor 15,55; Károli-fordítás). „A fullánk teljesen beleadta a mérgét abba a halálba, amelyik ott történt a Golgotán, de halálává lett magának a halálnak is! Urunk a bűn terhét úgy vette fel, hogy rólunk levette!”

A temetési igehirdetés a következő mondattal zárul: „Jól tudjuk azt, hogy a megboldogult mindig milyen örömmel beszélt a szolgálatáról, amelyet nem kényszeredetten vállalt sem itt, sem ott, és jó megfogadnunk, hogy felvesszük ezt a szolgálatot mi is.”

A sírnál a nyíregyházi szolgatárs, Megyer Lajos szájából zengett messze hangzóan a 18. zsoltár 17–20. verse: „Lenyúlt a magasból és felvett engem; kivont engem nagy vizekből. Megszabadított engem az én erős ellenségemtől, s az én gyűlölőimtől, a kik hatalmasabbak voltak nálamnál. (…) És kivitt engem tágas helyre; kiragadt engem, mert kedvét leli bennem.” (Károli-fordítás)

Temetésen vagyunk együtt; harminchat évi özvegység után, 93. születésnapjához közel, június 29-én elhunyt Joób Olivérné született Krompecher Judit. Harminchárom évig volt férje segítőtársa; ebből három évtizedig a nyíregyházi gyülekezet áldott, szeretett papnéja.

Miben állt az ő szolgálata? Biztosította a hátországot, megteremtette az otthon nyugalmát a Lélek fegyvereivel mindennap a harctéren küzdő férje számára. Krompecher Judit ezt a szép, de nem könnyű feladatot hűséggel végezte.

A ravatalozóban két koporsó áll egymás mellett. Megrendítő és nem remélt ajándék a szeretett gyülekezet számára is: Joób Olivérnek, felejthetetlen lelkészüknek a földi maradványai hazakerültek Nyíregyházára a távoli temetőből; itt, a családi sírboltban már együtt várják boldog feltámadásukat.

Az igehirdetés szolgálatát az évtizedekig Joób Olivérrel együtt munkálkodó lelkésztárs, a néhai Rőzse István fia, István végzi. „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” (Zsolt 73,26) A temetési beszéd nemcsak az elhunytaknak állít emléket, hanem a számos végtisztességet tevőhöz is szól – Jézus Krisztusról, aki az újjászületés csodája által válhat személyes Megváltónkká.

A rendkívüli alkalom a gyülekezeti teremben testvéri együttléttel folytatódik. Megrendítő pillanat a népes gyászoló család érkezése. A jelenlévők felállva köszöntik őket, s fogadók és fogadottak együtt zengnek Urunknak hálaéneket: „Ó, bárcsak ezer nyelvem volna…” (EÉ 63) Évtizedek óta őrzött, drága emlékek elevenednek meg az elhunytakkal kapcsolatban, melyeket megosztanak egymással, s közös éneklés, sőt kánonéneklés teszik felejthetetlenné ezt a ritka eseményt.

A kora esti órákban mindannyian meggazdagodva válunk el egymástól – vannak olyanok, akiktől a földi életben örökre –, de azzal a reménységgel, hogy „…ha itt már nem is, ott az égi honba fenn, Jézusunk kebelén, Isten velünk, viszontlátásra!”

Demcsákné Balczó Ildikó

::Nyomtatható változat::