evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Semmiképpen nem szeretnék belemerülni a már eddig is nagy viharokat kavaró Harry Potter-jelenség kontra kereszténység vita szövevényes tartalmi részleteibe. Teológusként azonban úgy gondolom, hogy Chladek Tibor Harry Potter egy „mugli” olvasatában című cikkének néhány kitétele (Evangélikus Élet, 31. szám) szükségessé teszi, hogy az eszmefuttatásnak azon részeit, melyek az Ószövetségnek a mágiával és az okkult jelenségekkel kapcsolatos szemléletét taglalják, teológiai szempontból némi helyreigazítással lássam el.

A cikk szerzője a Harry Potter-könyveknek a gyerekek lelki fejlődésére gyakorolt káros hatását azzal indokolja, hogy J. K. Rowling varázslókkal benépesített és fekete mágiával átszőtt történeteit nem egy fiktív mesevilágban helyezi el, hanem földi világunk ismert helyszíneit választja a mágikus cselekmények kiindulópontjául.

A gondolatmenet következő, átvezető érvelése szerint a regényekben megjelenő különbségtétel a mágikus világot érzékelők és az ilyen szempontból érzéketlen – átlagos képességű – emberek, a „muglik” között a rajongókban olyan jellegű kisebbségi komplexust generál, amely ennek kompenzálásaként arra sarkallja őket, hogy beleéljék magukat a Harry Potter-regények varázslatos világába, és ezáltal ténykérdéssé válik számukra „a regényalakok valóságossága (…), a fekete mágia létezése” – véli a szerző.

A cikk írója szerint ez az a mozzanat, amelyik igazán mágikus jellegűvé teszi a Harry Potter-jelenséget. A szerző ugyanis ezt olyan nagy erejű és jelentőségű írói stratégiának tartja, amely képes arra, hogy az olvasó szemében valósággá tegye a fikciót, majd siet hozzátenni, hogy írói erényként ez meg is állhatná a helyét, de ne feledjük: ez a fikció nem más, mint mágia és okkultizmus, amelyet az írónő magától értetődővé akar tenni.

E végső konklúzió után egy ószövetségi idézettel zárul a cikk, amelyet a végkövetkeztetés megfelelő igei alátámasztásának vél a szerző (5Móz 18,10b–11a). Ez egy tiltó rendelkezés Mózes ötödik könyvéből, amely a zsidó vallásúakat szigorúan eltiltja mindenféle okkult vagy mágikus tevékenység gyakorlásától.

Az ószövetségi írásmagyarázat és teológia szempontjából a fenti gondolatmenet meglehetősen aggályosnak mutatkozik. Az Ószövetség ugyanis egyetlen helyen sem állítja, hogy a mágia, az okkultizmus, a spiritizmus stb. jelenségei pusztán fikciók, az emberi fantázia termékei lennének. Épp ellenkezőleg: az Ószövetség bizonyos tiltó rendelkezései épp azt erősítik meg, hogy ezek a mágikus erők és hatások, okkult technikák és praxisok nagyon is létező dolgok, amelyek elsajátíthatóak és gyakorolhatóak. Valódi veszélyük nem az üres fantáziálásban, hanem épp a létező és a valóságra hatást gyakorolni képes mivoltukban rejtőzik. A józan emberi logika is előhívja a kérdést: miért tiltana a Tóra olyasmit, ami nem valóságos, s ezért reális veszélye sincsen?

Annak megállapításához, hogy az Ószövetség mennyire egészen közeli valóságként kezeli és ábrázolja a mágiát, még csak az ószövetségi írásmagyarázat vagy a teológia terén sem kell jártasnak lenni: elegendő hozzá egy átlagos szintű bibliaismeret. Az Ószövetségnek nem épp a legismeretlenebb történetei közé tartozik a Sámuel első könyvében olvasható elbeszélés Saulról, aki azért keresi fel az éndóri halottidéző asszonyt, hogy kapcsolatba léphessen Sámuel próféta szellemével. Sámuel első kérdése Saulhoz az volt, hogy „Miért háborgattál, és idéztél fel engem?” Saul ezzel a háborgatással átlépte a tiltott határt a saját világa és a mágikus világ között, és ezzel megszegte a törvényt (1Sám 28,7–25).

Még egy apró észrevétel kívánkozik ide a cikk szóhasználatával kapcsolatban. Bár ez nem keresztény teológiai kérdés, hanem a mágia elméletét és gyakorlatát érinti, a fogalmak helyes értelmezése ezen a téren egy alapvető megkülönböztetést kíván. A cikkben ugyanis kizárólag a „fekete mágia” kifejezés szerepel – a gonosz szereplők és a jóért küzdő főhősök különbségére való tekintet nélkül. A mágia elmélete szerint azonban maga a mágia mint praxis sem nem fekete, sem nem fehér. Önmagában semleges dolog. A mágiát „feketévé” vagy „fehérré” nem a felhasználás módja, hanem a szándéka teszi.

Ha valaki a saját egója előnyeiért, önző módon alkalmazza ezeket az erőket, az fekete mágiát művel; a „fehér mágus” azonban – egóját háttérbe tolva – nem a saját kicsinyes érdekeiért, hanem mások boldogulásáért műveli a mágiát: az általa felidézett és irányított energiákkal mások fejlődését és tudatosodását segíti. A mágia elmélete szerint a fehér mágia lényege egy olyan szó, amely a keresztény teológiában is központi szerepet játszik: a szolgálat.

Nagy kérdés, hogy mit kezd ezekkel a gondolatokkal a keresztény világképet magáénak valló ember. Mindenesetre egy adott témában (különösen azok esetében, amelyek annyira ellentmondásban lévőnek tűnnek a keresztény tanítással) az elhamarkodott ítéletek és kategorizálások elkerüléséhez, az árnyalt véleményalkotáshoz és a különféle jelenségekről való elmélyült gondolkodáshoz nagymértékben segít hozzá az előzetes – és alázatos – tájékozódás.

Petri Gábor (Szeged)

::Nyomtatható változat::