A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A múlt heti soakonferencián a sok feszült pillanat között talán az volt a legdrámaibb, amikor az előadó feltette a kérdést: miért nem vált Auschwitz a keresztények és a zsidók közös ügyévé? Hiszen a keresztények, az Ó- és Újszövetség alapján álló keresztények számára is végzetes élmény az auschwitzi kísérlet, törölni a humán genomból a választott népet, az isteni elemet. Holokauszt, soa, genocídium – ugyanazt fejezi ki. Miért tör előre újfent a túlfűtött nemzeti eszme, a tér istenének pogány imádata – olykor „keresztény” ötvözetben – az egyetemes hit, a zsidó-keresztény kultúra ápolása helyett?

Hosszú időre elegendő igehirdetési muníciót kaphatott az a lelkipásztor, gyülekezeti munkás, aki részt vett az egyházunk által rendezett konferencián. Talán ennél is fontosabb volt annak megértése, hogy miért hangsúlyozták történészek, politikusok, jelentős gondolkodók, költők egyaránt: Auschwitz mindent megváltoztatott. Valóban immár inkább érdekesség a történelmi antiszemitizmus, illetve antijudaizmus, csaknem folklorisztikus a 19–20. századi „zsidókérdés” megjelenése a társadalomban, a politikában. Attól vált igazán torokszorítóvá a történet, hogy mi már tudtuk, hová vezetett mindez. Auschwitz mindent megváltoztatott, és annyi kérdést fogalmazott meg, hogy érthető az ezt követő elhallgatás, hárítás minden oldalon. De a felismerés is. Ha ma kizártnak látszik is a múlt megismétlődése, mégsem tolerálhatók azok a jelenségek, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a két világháború közötti időszak rasszista megnyilvánulásaira.

Maradva saját egyházunknál: nagy pillanat volt 1937-ben a huszonhat éves Scholz László cikkével való megismerkedés; az írás – Az evangélikus egyház helyzete Németországban címmel – az Evangélikus Életben jelent meg, miután a szerző hazatért Németországból. A cikk hihetetlen éleslátással leplezi le a nácizmust, foglal egyértelműen állást ellene. Ugyanebben az évben jelenik meg egy terjedelmes interjú – egy politikai napilapban – Raffay Sándor püspökkel. Az ő álláspontja hasonlóan egyértelmű, ma is vállalható. Válaszra vár a kérdés, hogyan volt lehetséges mégis, hogy alig egy évvel az interjú után a püspök megszavazta az első zsidótörvényt. Ez az egyetlen példa is mutatja a kutatások fontosságát. A háborút követő idegen megszállás és politikai diktatúra megakadályozta a múlttal való szembesülést, a történet lehetséges feldolgozását. Így ez a mára maradt. Hasonló folyamat zajlott le Németországban, ám ők előbbre tartanak a múlt feldolgozásában. Mondhatjuk, hogy nagyobb volt a terhük, de ez nem ment fel minket: mindenki magáért felel.

Sokan hordoznak sokféle sebet, éltek át súlyos veszteségeket a háborúban is és az ezt követő fél évszázadban is, többek között az ’56-os forradalomban. El kell tudnunk fogadni egymás szenvedéseit. Meg kell látni a másik emberben – szeretve őt – a saját arcunkat. Így is érthető a második nagy parancsolat. Talán a lelkészek tehetnek a legtöbbet az előítéletek ellen és a sebeket hordozók megbéküléséért.

A több millió áldozatot követelő történelmi trauma utóélete napjaink realitása. Nemcsak a politikában, a társadalomban, hanem a lelkekben is. A második, harmadik generáció irracionális félelmeiben, ennek következményeiben, többek között „érthetetlen” és értelmetlen öngyilkosságokban. De eldobták az életet maguktól olyan – keresztény családban és hitben nevelkedett – fiatalok is, akiket váratlanul és védtelenül ért a szembesítés zsidó származásukkal. Az elhallgatott holokauszt, a hárítás ma is áldozatokat szed, mindez parancsoló szükségszerűséggé teszi a trauma feldolgozását, a lelkigondozást.

Az auschwitzi tábor parancsnoka halálos ítéletét követően írt naplójában arra hivatkozott, hogy ő nem tett mást, mint amire hazája, vallása, családja nevelte: engedelmeskedett. Megdöbbenve szembesült azzal, hogy a „parancsra tettem” nem mentesíti őt a felelősség alól. Hiszen az autonóm, felelős ember, a Krisztust követő autonóm ember az, akit iskoláinkban is példának állítunk.

A tanácskozáson másfél nap után úgy éreztük, telítődtünk a hallottakkal; ekkor következett a művészeti blokk. Élővé vált számunkra a megállapítás: a művészet az igazi „emlékezésmédium”. Döbbenetes hatású volt a közlés, hogy közel ezer magyar képzőművész pusztult el a munkaszolgálatban, a koncentrációs táborban, a budapesti gettóban. És döbbenetesek voltak a Radnótitól, Borbély Szilárdtól, Erdélyi Miklóstól származó idézetek, nem is szólva Franz Kafka látomásairól.

A pannonhalmi konferenciát 1998-ban egy pápai állásfoglalás nyomán hívták össze. Ezt követően a hangsúly az egyházak közeledésére, illetve a keresztény felekezetek és a Mazsihisz szellemi együttműködésére került. Így lett az egymást követő konferenciák témája A vallások szerepe Magyarország európai intergrációjában, illetve a A vallások együttműködésének értéke a mai Magyarországon. Mindegyik élő, igazi probléma; színvonalas együttléteket jelentettek a találkozók.

A hatvanadik évforduló most szinte kötelezővé tette a a holokauszt témájához való visszatérést. És kiderült, hogy még az út elején járunk. A teológia, a művészetek, a politika, a pszichológia stb. akár önálló konferenciát igényel. Igaznak látszik Arthur Miller gondolata: évszázadok kellenek Auschwitz megértéséhez, feldolgozásához. Minden nemzedéknek van, lesz tennivalója. És minden egyháznak, ha hitelesen akar Krisztusról bizonyságot tenni.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::