A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 18. VASÁRNAP – Jn 15,9–14

Hozzászólás a cikkhez

Szeressétek egymást! – parancsolja Jézus. De vajon lehet-e parancsolni a szeretetet? Vajon a szeretet nem természetes érzés-e? Vagy őszintén születik, vagy nem is szeretet. Vagy belülről fakad, vagy képmutatás. Jézus azonban parancsolja a szeretetet. Mert a szeretet első renden nem érzelem, hanem döntés, akarat: a másik fejlődésének a kívánása. Szeretném, ha a másik ember – a felebarátom, Krisztusban testvérem – többet látna a világból, önmagából, Istenből; ha ebben a látásban békességre lelne; ha feladatait megtalálná, hibáit felismerné, fogyatékosságával együtt tudna élni. Ez a vágy a szeretet. S hogy ez a vágy ne csak föllobbanó láng legyen, ahhoz nagy időráfordítás, türelem, figyelem, sőt áldozathozatal szükséges. Ez ritkán születik magától. Ez döntést igényel. Ezt lehet parancsolni. Ám ha engedünk a parancsnak, a szeretet megélése közben az érzelem is szépen kifejlődik.

Szeressétek egymást! – parancsolja Jézus. Bennünk – legalábbis bennem – megszólal a második ellenvetés: miért egymás szeretetéről beszél János evangélista, miért nem mindenki szeretetéről? Vajon János visszakozott a másik három evangéliumhoz képest, mondván: egymást szeretni mégiscsak elképzelhető, ha kellően lekicsinyítjük a kört? A mindenki iránti szeretet ellenben elképzelhetetlen. János azonban nem lépett vissza a szinoptikus evangéliumokhoz képest. Egyszerűen az ő evangéliuma máshol és máskor hangzik. Ott, ahol már kialakult a gyülekezet, és ahol viszonylag nagy, idegen környezet veszi azt körül. Ott hangzik az ő evangéliuma, ahol a szeretetnek meg kell valósulnia, és ahol nehéz egymást szeretni.

Vajon nem ismerünk-e saját gyülekezetünkre? Itt kell megvalósulnia a szeretetnek, ami azonban nem mindig sikerül. Mondjak példákat?

1. Körleveleket küldünk a gyülekezet tagjainak. Eközben jó néhány panasz érkezik: rossz a címzés, rég elköltöztek már. Ezek az emberek úgy érezték, hogy nem szeretjük őket, mert nem tartjuk számon, hogy elköltöztek.
2. Én is kapok néhány észrevételt, amelyek közül némelyiket magamra veszem. Bizonyosan nem látogatok eleget. Többet kellene beszélgetnem, több időt kellene szánnom egy-egy családra. Más észrevételeket azonban visszautasítok, és visszakérdezek: vajon nem lehetséges-e az, hogy szeretetből kérem egy konfirmáció elhalasztását? S nem lehetséges-e, hogy szeretetből fogadunk be magunk közé olyanokat, akiket mások nem szívesen látnak?
3. A Jézus által parancsolt, egymás iránti szeretet vajon megnyilvánul-e egy-egy esküvő vagy temetés alkalmával? Városban könnyen azt mondjuk: ezek családi események. Pedig az esküvő és a temetés is istentisztelet, gyülekezeti alkalom. Mégis, a gyülekezet tagjai közül olyan kevesen vesznek részt rajtuk. Vajon nem szeretjük egymást annyira, hogy együtt örüljünk, s hogy osztozni tudjunk a fájdalomban?

Bizony a gyülekezeten belül is kérdéssé tud válni a szeretet, pedig most csak külső dolgokról beszéltem, és nem a figyelmesség, a türelem, a nyitottság megannyi megnyilatkozásáról. Igen, a gyülekezetben válik kérdéssé, hogy mi a szeretet.

Mi a szeretet? Jézus az Atya és a Fiú kapcsolatát mutatja fel, és azt, ahogyan ő viszonyul a tanítványaihoz. Szeretni annyi, hogy az Atya meghallgatja a Fiút, vagy hogy életre kelti s kihozza Lázárt a sírból. Szeretni annyi, hogy a Fiú engedelmeskedik az Atyának, és vállalja a kínnal kövezett küldetést. Szeretni annyi, hogy az Atya éppen szenvedésében dicsőíti meg a Fiút. Szeretni annyi, hogy Jézus megmossa tanítványai lábát. Hogy harmadszor is megmutatja: Isten gondoskodik táplálékról, földi szükségleteinkről. Szeretni annyi, hogy Jézus azt mondja az elfogására igyekvő katonáknak: „…ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket [a tanítványokat] elmenni.” (Jn 18,8) Szeretni annyit jelent, mint életünket adni barátainkért.

Ha szeretni akarunk, úgy, ahogyan Jézus parancsolta nekünk, akkor Jézus szeretetében maradjunk meg. Mert Jézus szeretete tesz szabaddá arra, hogy egyéni érdekünkről lemondva megosszuk másokkal, amit az Atyától kaptunk: időnket, figyelmünket, akár még lakásunkat is. És az öröm így lesz teljessé bennünk. Mert az igazi öröm az Atyával való találkozás, a vele való egység öröme, az üdvösség öröme. S hogyan másképpen élhetnénk ebben az örömben, ha nem úgy, hogy megmaradunk Jézus szeretetében? Ámen.

Bencze András

::Nyomtatható változat::