Szószóró

Hozzászólás a cikkhez

„Vigyázz arra, hogy ne mulaszd el a pillanatot, amely csak a te pillanatod, műved kivitelének végzetszerűen kijelölt időszaka. Kényelem, szöszmötölés, gyávaság, lustaság néha késleltetik feladatod kivitelét, noha szíved mélyén tudod jól, hogy az idő telítve van azzal, amit rajtad keresztül el akar mondani, s egy pillanatot sem mulaszthatsz, mert elmondja más helyetted, s nem úgy mondja el, ahogyan te jónak és igaznak hiszed. Tudományban, művészetben, irodalomban, közéletben vannak ilyen sürgető pillanatok, mikor egy igazság megérett és ki kell mondani. S ha úgy érzed, végzetesen éppen téged jelölt ki a feladatra a sors, ne késlekedj, mint a rossz színész, aki elmulasztja a jelenete végszavát. Nem csak műved van, az idő is van. S az időn belül megvan a te pillanatod, melyet nem szabad elmulasztani.” (Márai Sándor: A feladatról és a pillanatról. Részlet a Füves könyvből.)

Amikor megszakítottam a tanulmányaimat az ELTE ének-zene–karvezetés, valamint a Zeneakadémia egyházzene szakán, és 2004. szeptember 14-én egy évre Németországba indultam, a fenti idézet sorai motoszkáltak a fejemben. Egy európai uniós pályázaton (Ifjúság 2000– 2006) sikerült megnyernem egy önkéntes évet, s a bajor vidék csodaszép környezetében egy, a Montessori-pedagógia alapján működő iskolában dolgozhattam. Az intézmény a környező falvaktól és városoktól körülbelül öt-tíz kilométer távolságra van, és magába foglalja magát az iskolát, az internátust, a különböző kézműves műhelyeket, a nyolc tanári lakást, a biokertet, egy istállót, egy bioboltot és egy szép kápolnát. Ezt a helyet Hof Eberhartingnak hívják.

Feladataim közé tartozott a gyermekek teendőinek megszervezése, gondolkodásuk fejlesztése és nem utolsósorban a nevelésük, novembertől pedig a matematikaoktatásban való segítségnyújtás. Én a tíz-tizenkét éves korosztállyal foglalkoztam; pár hónap elteltével a közösségük tagja lettem. Szeptembertől énekeltem az iskolai kórusban, és februártól kezdve gyakran már én vezethettem az énekkart. A biokertben megismertem a biogazdálkodás lényegét, gondoztam a növényeket, az iskola bioboltjában pedig segítettem az értékesítésben is. Hetente egyszer az iskola konyhájára voltam beosztva, ahol a konyha személyzetével együtt ebédet készítettünk a diákok és az iskolai dolgozók részére.

Kivételes helyzetben voltam, mert a németországi projektvezetőmnél kaptam szállást, ezáltal egy kedves, szerető családot is megismerhettem, ahol már a kezdetektől családtagként kezeltek. Itt betekintést nyertem egy hat- és egy tizennégy éves gyermek – nehézségeket sem nélkülöző – nevelésébe.

Amikor a megérkezésem utáni első héten szembesültem azzal, hogy hova is érkeztem, és minden teljesen más volt, mint ahogyan én elgondoltam, elképzelhetetlen volt a számomra, hogy miként lesz erőm teljesíteni a feladatomat… De az ősz folyamán sikerült átértékelnem a helyzetemet, és megtalálnom ott-tartózkodásom és feladataim pozitív oldalát. Akkorra már világossá vált, hogy Isten nem véletlenül helyezett oda. Csak türelemmel kellett várom.

A nyelv és az ország kultúrája mellett rengeteg embert ismerhettem meg mind a hétköznapi környezetemben, mind a szemináriumok alkalmával, amelyeket az Európai Unió és a Bajor Evangélikus Egyháznak a fiatal önkéntesek munkáját összehangoló szervezete rendezett. A kint eltöltött év ezenkívül alaposabb önismerethez segített hozzá.

Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a MEE Ifjúsági Osztályának mint küldő szervezetnek, hiszen a kezdetektől fogva minden téren támogattak és biztattak. Minden korombeli fiatalt bátorítok, hogy éljen a pályázati lehetőségekkel (www.mobilitas.hu), mert ezáltal csak gazdagodni fog. Küldő szervezetnek a Magyarországi Evangélikus Egyház Ifjúsági Osztályát ajánlom.

Egy év elteltével nyugodt szívvel hagytam el Eberhartingot, mert megbizonyosodtam afelől, hogy volt értelme annak, amit csináltam. Ezt a gyermekektől való elbúcsúzáskor éreztem a leginkább.

Idézettel kezdtem, és idézettel – melyet életem egyik legmeghatározóbb személyétől kaptam egykor útravalóként – zárom soraimat: „Sötétség nélkül nincsenek álmok…”

Szakács Zita egyetemi hallgató, Mór

::Nyomtatható változat::