Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az ünnepi évfordulók életünk részei. Erkölcsi, érzelmi és – reméljük – tartalmi üzeneteket is hordoznak. Erkölcsi kötelességünk emlékezni azokra, akik előttünk jártak, és értéket teremtettek. A jubiláló közösség érzelmileg is kötődik az elődökhöz; összekapcsolja őket a közös ügy. És ami talán a legfontosabb: a közös eszmeiség, amely olykor az alkotást létrehozta, és amelynek a folytatása a mai utódokra vár. Az ünneplés elsősorban arról üzen, hogy ma is vállaljuk ezt az eszmeiséget, készek vagyunk a szolgálatra. Szomorúak a kiürült ünnepek, a formális emlékezések. Azok is, amelyeken a dicső múlt áll szemben a jelen sivárságával. Gazdag történelmünkben mindenre van példa. Ma, reménységünk és hitünk szerint, örömteliek a jubileumok, szabadon ünnepelhetők a klasszikus értékek, és az ünnep új lendületet adhat a mai egészséges törekvéseknek.

A közelmúltban úgy adódott, hogy három eltérő, mégis hasonló vonásokkal is bíró jubileumon vehettem részt: az Evangélikus Élet megindulásának hetvenedik, a fasori evangélikus templom felszentelésének a századik évfordulóját, valamint a Magyar Olimpiai Bizottság száztizedik születésnapját ünnepelhettük.

Szakmaiságát tekintve az egyik a sajtót, a másik az épületet állította reflektorfénybe, míg a harmadik – látszólag – egy teljesen más szférába, a sport világába tartozik. A különbségeknél azonban talán mégis erőteljesebbek a hasonlóságok. Mindhárom viszonylag fiatal jubileum; bár ma már divat – és nincs ebben semmi kivetnivaló – egy egyesület vagy más intézmény akár ötödik vagy tizedik születésnapját is megünnepelni, a patinás jubileumokhoz inkább száz, mint hetvenöt vagy ötven év szükséges. Többek között azért is, mert száz év az a távolság, amikor már csak a korabeli dokumentumok adják az emlékezés alapjait. Persze a rövidebb időtartam esetén sajátos érdekességet kölcsönözhet az eseménynek a még élők emlékezése, ennek minden szépségével és buktatójával együtt.

Az Evangélikus Élet napjának jelentősége legfőképpen talán abban állt, hogy intenzíven az egyházi sajtóra irányította a figyelmet. Bizonyosan segített az egyházon belüli, valamint az egyház és a társadalom közötti kommunikációban. Kezdetet jelentett, amely segíthet a további évfordulók megünneplésében és még inkább abban, hogy a jubileumoktól függetlenül is legyenek sajtófórumok, és az egyház népe aktívabban vegyen részt sajtónk formálásában.

A fasori templomot 1905-ben szentelték fel, a Magyar Olimpiai Bizottságot – hatodikként a világon – 1895-ben alapították. Az 1867-es kiegyezés és az első világháború közötti időszakot aranykorként tartja számon a történelmi emlékezet. Ez a polgárosodás, a látványos fejlődés ideje; nem véletlen, hogy ugyanazon a hétvégén kerülhetett sor egy jeles spirituális megemlékezésre és a testkultúra kimagasló eseményére. Hiszen az igazi változások életünk egészét érintik: a testet, a lelket és a szellemet egyaránt. A török hódoltságot követő 18. században magyarok, szlovákok, németek költöztek az elnéptelenedett vidékekre, és előbb-utóbb épültek a templomok – ezek 200-250 évét ünnepelhettük a múlt században. De iskolák, egyetemek, kultúrintézmények is hasonlóan ünnepeltek.

A fasori templom története összefonódott az iskoláéval. Tavaly köszöntöttük a százéves Fasort. A gimnázium nemzetközi hírneve révén a világon sokfelé elért az üzenet templom és iskola egységéről. Lehet az iskola a híresebb, de a stabilitást a templom jelentette. Harminchét éven át iskolájától megfosztva is működött, hirdetve Isten igéjének erejét. És a gyülekezet lelkészeivel, világi vezetőivel, közösségeivel ápolta, életben tartotta a gondolatot, hogy templom és iskola egységet képez, összetartozik.

A templom az iskolaügyet meghaladóan is, a diktatúra évtizedei alatt is hirdette, hordozta a reményt, hogy véget ér az egyházkorlátozás időszaka, társadalomra, népre, egyházra a szabadság, a békés élet lehetősége köszönt. A templomok történelmi küldetése volt nehéz időkben menedéket adni az arra rászorulóknak – olykor a szó fizikai értelmében is, megvédve életüket és mindig reményt nyújtva, az irgalmas Istenről, a megbocsátás evangéliumáról szólva.

A stabilitás és a remény fogalma mellett a fasori jubileum a jövőről is üzen. Arról, hogy van jövő. Amikor mi eleinket követve elmentünk már a minden földi vándor útján, a templom akkor is állni fog, várva és fogadva a reménységet keresőket. És állni fog mellette az iskola, biztosítva a nemzedékek folyamatosságát, abban az erkölcsi, szellemi műhelyben, melyet meghatároz a mellette magasodó templom.

És talán már nem is szorul magyarázatra, hogy miért említhető a lelki élet területén is fontos eseményként az olimpiai jubileum. A MOB száztíz éve is a stabilitásról üzen, ha a két világháború között, majd a diktatúra időszakában be is avatkoztak a talán legpatinásabb, legrégebbi civil szervezet életébe. De az eszméket nem lehet elnyomni az intézmények korlátozásával. Az olimpiai mozgalom is mindig, nehéz időszakokban is hordozta a reményt és a jövő, a jobb jövő ígéretét.

Bevallom, akkor gondoltam először arra, hogy egyházi lapban is helyes megemlékezni az olimpiai jubileumról, amikor szinte meghatódva értesültem egy felmérés eredményéről. A választ adók kilencvenkét százaléka az olimpiai mozgalmat jelölte meg mint a 20. század leginkább pozitív elemét. Üzenet ez az egyháznak is az erkölcsi értékek, a béke, a humánum utáni vágyról. Tudjuk – sajnos erről szóltak a 20. század borzalmai, más dimenzióban az olimpiai mozgalom torzulásai, botrányai, de társadalmunk mai megosztottsága is –, illúzió, hogy az erkölcsi értékek, a tehervállaló, autonóm, felelős életvezetés egy csapásra uralkodóvá válhat egyszerűen azért, mert szabadságunk van a jóra. De a jubileumok a lehetőségekről és a felelősségről üzennek. Számunkra elsősorban Istenbe kapaszkodó eleink példájáról.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::