Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Kissé elfogódottan csengetek be, és azon tűnődöm, vajon milyen interjúalany lesz az a most nyugalomba vonuló lelkész, akivel olyan régóta ismerjük egymást… Merengésemből ajtónyitás riaszt föl. Szirmai Zoltán, Zoli bácsi, mint mindig, most is kedvesen, mosolyogva fogad, de az arcán azért látszik, hogy fáradt. Nem is csoda, hiszen mostanság sok teendője akad gyülekezetében, a centenáriumát ünneplő Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközségben.

– Élete és az itteni közösség sorsa elválaszthatatlanul egybefonódik, hiszen negyvenegy esztendőn át volt a gyülekezet pásztora…

– Nekem is nehéz elhinni, hogy így elrepült az idő. 1960-ban végeztem a teológián. Először Gyönkre kerültem id. Krähling Dániel esperes mellé, majd a ferencvárosi gyülekezet következett. A Fasorba 1964-ben Káldy Zoltán küldött ki mint segédlelkészt. Négy évvel később, 1968-ban lettem másodlelkész. Principálisom, Koren Emil távoztával 1971-ben – miután a gyülekezet presbitériuma ezt a püspöknél kérte – parókus lelkésszé választottak.

– Familiáris indíttatás vagy inkább személyes elhatározás áll annak hátterében, hogy a papi pályát választotta?

– A családomban nem volt lelkész. Édesapám olajszakértő volt, egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott, édesanyám pedig háztartásbeliként a gyermekeket, azaz engem és három bátyámat nevelte; közülük sajnos már egy sem él. A budapesti Lónyai Utcai Református Gimnáziumba jártam, az utolsó évet – az államosítás és az áthelyezés miatt – az Eötvös József Gimnáziumban végeztem. Érettségi után, 1953-ban nem voltam egészen bizonyos abban, hogy a lelkészi pályát szeretném választani. Irodalom–történelem szakra jelentkeztem, de nem vettek fel. A diósdi csapágygyárba mentem dolgozni, termelésirányítóként helyezkedtem el. Hamar rájöttem, hogy ez a munka nem nekem való, én emberekkel szeretnék foglalkozni.

A „végső lökést” a Deák téri ifjúság adta meg, ide jártam tizenkét éves korom óta. Nagyszerű társaság gyűlt össze itt, nagyon összetartó csapat voltunk. Először ebben a körben fordult meg a fejemben, hogy jó lenne lelkipásztornak lenni, de az ötvenes években nem volt könnyű dolga annak, aki e mellett a hivatás mellett döntött. Két év munkaviszony után, 1955-ben határoztam el, hogy felvételizem a teológiára. Mint említettem, 1960-ban végeztem, és 1964 óta vagyok itt, a fasori gyülekezetben.

– Volt olyan időszak ez alatt a csaknem fél évszázad alatt, amikor úgy érezte, hogy jobb lenne „felfrissülni”, váltani és esetleg egy másik gyülekezetben folytatni a szolgálatot?

– Nemrég azt olvastam, hogy Németországban szinte „ajánlott”, hogy egy lelkész hat-nyolc évenként gyülekezetet cseréljen, új kihívásokkal nézzen szembe. Nálunk ez még nem „kötelező”, és én magam sem éreztem szükségét a változtatásnak. Egyrészt azért nem, mert hűséges típus vagyok, másrészt itthon éreztem magam ebben a gyülekezetben, nem kívánkoztam máshová. Így is volt részem elég változatosságban, hiszen nemzedékek nőttek fel a szemem előtt. A mindig újabb és újabb teendőkben sem volt hiány, hiszen a templom szomszédságában álló Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumban 1989-ben újraindult a tanítás, és a Pesti Egyházmegye esperesi tisztsége is mindig számos feladatot adott.

– Az esperességhez kapcsolódó sok plusz teendő volt az oka annak, hogy legutóbb már nem vállalt el egy teljes ciklust?

– Először 1984-től 1990-ig, majd 1995-től 2003-ig voltam esperes. Nem tartottam megterhelőnek ezt a munkát, mert szerettem csinálni. 2003-ban azért mondtam le, mert tiszteletben akartam tartani a zsinati előírásokat. Elértem azt az életkort (65 + 2 év), amikor ideje átadni a stafétabotot. Nem unatkoztam ezután sem, hiszen a gyülekezeti munka továbbra is megmaradt. Szerencsére mindig voltak segítőim, akikkel jó légkörben dolgozhattunk együtt. Leghosszabb ideig dr. Muntagné Bartucz Judit volt mellettem, ő huszonhat évig volt szolgatársam.

– Hosszú lelkészi szolgálatára visszapillantva mi az, amit mindenképpen kiemelne?

– Legszívesebben két személyes élményemet idézném fel. Az egyik a gyenesi ifjúsági konferenciák szervezése. Ebben a munkában tíz évig vettem részt. Akkoriban egyházunk ily módon végzett ifjúsági munkája rendkívüli dolognak számított, az Állami Egyházügyi Hivatal nem nézte jó szemmel, ha egy-egy felekezet a templomfalakon kívül, ráadásul az ifjúság körében tevékenykedik. Mi, evangélikusok azért dolgozhattunk ezen a területen, mert arra hivatkoztunk, hogy nincsenek iskoláink. A másik nagy ajándék a Lutheránus Világszövetség 1984-es budapesti nagygyűlésének előkészületeiben való részvétel volt.

– Utólag visszapillantva hosszú lelkészi szolgálatára, akadhattak a „fényes napok” mellett nehéz pillanatok is. Van-e esetleg valami, amire azt mondja, hogy ezt ma már nem vagy másképp tenné?

– Azt hiszem, az építkezéseket szívesen kihagytam volna az életemből. Nem volt mindig könnyű a mesteremberekkel tárgyalni, nagyon nagy volt a rám nehezedő felelősség egy-egy beruházásnál. Jól kellett gazdálkodni a gyülekezet javaival. Ha választhattam volna, akkor inkább lemondtam volna a felújítási munkálatokról, a templom külső-belső megszépítésével járó számos feladatról. Bár a munkák eredménye utóbb mindig igazolta, hogy érdemes volt belevágni.

Gyülekezetünkben mindig sok volt a keresztelés, nagy volt a konfirmandusok száma. Szép templomunkban egyre több és több esketés volt, egy-egy családban ez már az új nemzedékek megjelenését is jelentette. Azt hiszem, jó lett volna a születési, a konfirmációi és az esketési évfordulókon néhány soros levéllel felkeresni a családokat, jelezve, hogy nem felejtettük el őket, és számítunk rájuk. Erre nem volt elég időm és figyelmem… Úgy érzem, hogy manapság a személyes kapcsolatokat kell erősítenünk a gyülekezeti munkában; a találkozások a fontosak.

A magánéletben pedig a családtagjaim: a feleségem, a gyermekeim és az unokáim azok, akikkel szerettem volna jóval többet együtt lenni. Szerencsére most már ez is lehetővé válik. Gáncs Péter püspöktől azt kértem, hogy a templom és a gyülekezet századik születésnapját még hadd ünnepelhessem együtt a gyülekezettel. Hála Istennek, egészséges vagyok, de mivel hetvenéves lettem, úgy érzem, itt az ideje, hogy a sok, munkával és örömmel teli év után átadjam a szolgálatot.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::