Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Német nyelvterületen ebben az évben egymást érik a nagy szellemekre emlékező rendezvények. Már írtunk a mártír evangélikus lelkész, Dietrich Bonhoeffer gazdag teológiai örökségéről, most pedig az észak-németországi Friedrich von Bodelschwingh életművére irányítjuk olvasóink figyelmét születésének évfordulóján. Hazájában és az általa alapított „irgalom városában”, Bethelben (=Isten háza) közel félezer megemlékezés, konferencia, hangverseny, találkozó, kiállítás, könyv és CD-lemez eleveníti meg személyét. Március 5-én több német tévétársaság közvetítette a Sion-templomból az ünnepi megemlékező és hálaadó istentiszteletet, amelynek mottója Bodelschwinghtől származik: „Nincs olyan ember a Földön, akit Isten ne szeretne!”

Mi, magyar protestánsok is sok mindent köszönhetünk a diakónia atyjának és az ő alkotásának, Bethelnek, „Isten házának”. Hány lelki és szolgálati érintést kaptak eleink és a ma élő lelkésznemzedékek, szociális munkások, akik akár csak rövid időre is láthatták a „gyógyító várost”! Azokat a tiszta és modernül felszerelt termeket, házakat, ahol annyi nyomorúságot hordozó gyermek, ifjú, felnőtt vagy idős élheti meg a hitnek az emberi méltóságban megőrző, „túléltető”, töredékes-sebzett sorsukban örömöket is felvillantó erejét azokon keresztül, akik őket gondozzák. Igen, ez a diakónia sajátos „diadala”.

De ki is volt az, aki nélkül sem Bethel, sem az ottani szeretetszolgálat nem indulhatott volna meg emberszíveket meghódító, szociális gyógyító útjára?

A belmisszió alapítójának is nevezett Bodelschwingh 1831. március 6-án született nemesi családban egy kis vesztfáliai faluban, Haus Markban, Tecklenburg közelében. Édesapja porosz miniszter volt. Bodelschwingh Berlinben botanikát tanult, majd gazdálkodással kezdett el foglalkozni. Egy földesúr birtokán gazdasági felügyelő lett. Itt érte 1854 nyarán Isten elhívása. Erről így ír: „Egy idő óta szokásommá vált, hogy azoknak a gyerekeknek, akik a nagy cukorrépaföldön a tisztogatásnál segédkeztek, egy kis traktátust adok; ezek vagy Stuttgartból, Strassburgból, vagy Bázelből kerültek hozzám. Sok ezer ilyen traktátust szétosztottam már. De még egyiket sem olvastam. Egy vasárnap délután megakadt a szemem a gyermekáhítatos könyvecskén. Ez elmondta annak a szegény kínai gyermeknek a történetét, akit angol katonák vettek oltalmukba a hírhedt ópiumháború idején, amelyet Anglia Kína ellen folytatott. A szegény árva gyermeket ők mentették meg az életnek, magukkal vitték Angliába. Itt keresztények fogadták be, taníttatták, megkeresztelték őt. De súlyosan megbetegedett. Lázálmában arról beszélt, hogy mit szeretne kínai honfitársainak okvetlenül elmondani: »Mit fogok felhozni mentségemre az ítélet napján, hogy nem szóltam nektek az üdvösségről, az Üdvözítőről, aki új életet adott nekem?«” – Bodelschwingh leírja: mélyen megérintette ez a kérdés. Hirtelen ráébredt, hogy lelkipásztorrá kell lennie.

Még egy élményt írt le naplójában, amely döntő hatással volt hivatása megválasztására. Késő este hazafelé lovagolt. A szomszéd falu templomában missziói ünnepség volt. A vége felé járt, amikor belépett; hallotta, amikor a lelkész éppen ezt mondta szolgálata végeztével: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” (Lk 10,2) Bodelschwingh ezt hallva lelkében felkiáltott, s valami hatalmas felszabadító hívásnak engedve így szólt: „Igen, Uram, boldogan megyek…”

Még ez év őszén Bázelbe ment, és jelentkezett az akkor már neves missziói prédikátorképzőbe. Az intézet vezetője azt tanácsolta, végezze el előbb a teológiát az egyetemen. Egyetemi tanulmányaival párhuzamosan missziói és bibliaórákat tartott, vasárnaponként családi esteket szervezett a missziós házba. 1856 nyarán Erlangenben tanult, majd Berlinben. Egy év múlva találkozott a párizsi német ajkú gyülekezet lelkészével, Louis Meyerrel; az ő kérésére a vizsgái után segédlelkész lett a francia fővárosban.

1858–64 közötti párizsi évei alatt megházasodott, és hamarosan négy gyermek édesapja lett. A boldog éveket hirtelen kemény próbatétel követte: a házaspár 1869 januárjában két hét alatt elvesztette négy gyermekét torokgyík, illetve tüdőgyulladás következtében. Ezen a sötét úton érezte át a tőle telhető teljességben az Emberfiának a szenvedését s azt a szeretetet, amellyel a mennyei Atya ellensúlyozni volt képes az emberi szenvedést. Később egy szomorkodó apának ezt mondta: „Annak idején, amikor elvesztettük négy gyermekünket, átéreztem Isten keménységét, de végtelen irgalmát is.” A szenvedésnek ebben a szigorú iskolájában készítette fel Isten kegyelme Bodelschwinghet igazi élethivatására, a szegények és a fogyatékosok szolgálatára.

Az epilepsziás betegek Bielefeldben alapított intézetét 1867-ben kezdte el vezetni. Ez egy kisebb parasztházból, az Ebenezerből és az éppen átépítés alatt álló Bethel házból állt. Ehhez jött még egy diakonisszaház, ahol 1871 végére tíz felszentelt diakonissza és tizenhét próbaidős nővér szolgált.

A Sarepta nevű diakonisszaházzal kiegészülve Bodelschwingh intézete a belmisszió legnagyobb intézménye lett Németországban, s elkezdett növekedni „az irgalom városa”. A közel négyezer gondozott és gondozóik egy nagy családot alkottak, ahol mindenkit egyenértékű embernek, Isten gyermekének tekintettek. Fontos volt, hogy az intézet körüli földeket a bentlakókkal együtt művelték, akik így „munkaterápiában” is részesültek a lelki-evangéliumi terápia mellett. A nőknek a kézimunka és a kézművesség sok fajtáját kínálták hasznos foglalatosságul.

A szeretetadományokból felépített Sion-templom lelki otthonul kívánt szolgálni a betegek, elhagyottak, kitaszítottak, utcagyerekek, hajléktalanok, koldusok számára. A későbbi német császár, III. Frigyes, aki gyermekkorában Bodelschwingh játszótársa volt, helyezte el a templom alapkövét. Nem sokkal ezután a hallei egyetem díszdoktorává választotta a városalapító belmissziós lelkészt.

Az alkohol és a vándorsors elől próbálta megmenteni a rászorulókat azzal, hogy munkatelepet hozott létre ezzel a jelszóval: „Munka alamizsna helyett!” Tartományi képviselőként elfogadtatta a vándormunkás-törvényt, hogy a hontalan, de dolgozni akaró emberek egész Németország területén munkát találhassanak. Úgynevezett vándorállomások hálózata jött létre nincstelen vándormunkások számára, akik az ezen „intézetekben” végzett munkájukért ellátást és fedelet kaptak. A berlini hajléktalan fiatalokat az általa létesített Remény Völgye, Kegyelem Völgye és Magasztalás Völgye nevű létesítményekben juttatta emberhez méltó életkörülményekhez, munkához. Ezek a segítő irgalmasság otthonai voltak. A szegény munkásság sorsát különösen is szívén viselte. Munkásotthon-egyesületet szervezett, s törvényjavaslatokat fogadtatott el a munkások nyugdíjának részbeni biztosítására.

Bodelschwingh esti képzést rendszeresített. A fiatalok napközben az irgalom városában dolgoztak, délután és este pedig diakóniai oktatásban részesültek. Ők már a szeretetszolgálatra tudatosan készülő ifjak voltak, akiknek ezt mondogatta: „Az igazi diakónia az, amikor a szeretet nagy tudományát tanulgatjuk, s közben igyekszünk megállni az alázatos szolgálat vizsgáját.”

1905-ben megalakult a tíz éven át tervezett Betheli Teológiai Iskola, a korabeli „hitetlen, liberális” egyetemi oktatás ellenpontozására.

Bodelschwingh a külmisszióval is eleven kapcsolatokat ápolt. Az 1886-ban Berlinben megalakított Német Kelet-afrikai Missziói Társaságnak kezdettől fogva tagja volt, és kérésükre külmisszióra kiképzett diakónusokat és diakonisszákat, illetve missziós iskolájából teológusokat küldött Kelet-Afrikába, a mai Tanzánia, Burundi és Ruanda területére. Az elnökség tagja volt, s elérte, hogy a külmissziós társaság 1906-ban áthelyezte központját Berlinből Bethelbe. Külmissziói alapelve ez volt: „Minden nappal, amíg a pogányoknak várniuk kell az evangéliumra, csak elhúzódik gyötrődésük, még ha ezt nem is fogják fel, s ezért nem is tudnak szólni erről. Igyekezzünk, hogy ne késlekedésünk miatt haljanak meg!”

Élete utolsó pillanatáig a cselekvő szeretet, a szolgáló irgalom tartotta lendületben őt mások javára. 1910. április 2-án fejezte be földi munkásságát. Igencsak érthető, hogy sírjára ezt a páli igét írták: „Minthogy irgalmat nyertünk, nem csüggedünk el.” (2Kor 4,1)

Az irgalom városa alapító atyjának életműve, Bethel az elmúlt száz év alatt hatalmasat fejlődött. Ma Európa legnagyobb diakóniai városában 13 600 munkatárs, szakember közel 20 ezer beteg, fogyatékos, illetve szociálisan hátrányos helyzetű ember ellátásáról gondoskodik. A városban szakiskolák és főiskolák, képzőintézetek működnek, ezek a szociális és az orvosi ellátás területére képeznek szakembereket.

Bethel bevétele évente 700 millió euró körül mozog; ennek nagy részét fejlesztésre, oktatásra, bővítésre, a magas színvonalú szolgálat és szolgáltatás biztosítására forgatják vissza, illetve sok közös program finanszírozásában vesznek részt 73 nemzetközi partnerükkel, elsősorban Tanzániában. Érdekességként említem meg, hogy a japán fővárosban egy vándorkiállítás keretében március 6-tól huszonnyolc betheli fogyatékos olajfestménye és grafikája tekinthető meg.

Küldetésnyilatkozatukban ezt hangsúlyozzák: „Víziónk alapja a keresztény hit s minden ember páratlan emberi méltóságának a tiszteletben tartása, hiszen mindnyájan Isten teremtményei vagyunk. Az emberi méltóság követeli meg tőlünk a felebaráti szeretetet, a szolidaritást és az érdekek egyensúlyának megteremtését az emberi együttélés minden szintjén.”

Talán az sem véletlen, hogy a német sajtó az évforduló kapcsán így jellemezte ezt az arisztokrata gyerekből az elesettek lelkészévé „emelkedett”, karizmákban gazdag és melegszívű, agilis és mélyen hívő embert: ő volt Németország legzseniálisabb koldusa… A nemrég elhunyt volt német szövetségi elnök, a protestáns Johannes Rau 2002-ben Bethelben tett látogatása során kijelentette: a betheli adománygyűjtés olyan kulturált és magas szintű, amellyel alig lehet találkozni máshol a világon. Barátaik, támogatóik köre meghaladja a 350 ezret! Valószínűleg azért, mert ők is látják és tudják: minden adomány tökéletesen azokat szolgálja, maradéktalanul azokhoz jut el, akik erre a leginkább rászorulnak – Németországban és a világ más részein egyaránt…

Dr. Békefy Lajos

::Nyomtatható változat::