Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Talán meglepő, hogy a püspökök publicisztikai rovatában nem valamely egyházi eseményről írok, hanem az elmúlt hétvége egy ízig-vérig világi történését idézem fel. Ezúttal nem egy templomba, hanem egy futballstadionba látogatunk el. Az ott felhangzó énekek nem éppen a musica sacra világát idézik, a liturgikus színekből pedig errefelé kizárólag a zöldet és a fehéret ismerik. Írásom végére talán mégis érthető lesz, hogy „Isten felséges dolgait” szeretném megosztani az Olvasóval.

Szeretett Testvéreim, a Fradiról fogok most írni. A cikkíráshoz elengedhetetlenül szükséges anyaggyűjtés során egyebek mellett egy igazi szakértővel is konzultáltam: kilencéves kisfiammal, Marcival. Ő pontosan vázolja nekem, hogy az egyesület ezekben a hetekben százhét éves fennállásának a mélypontjára jutott. A futballcsapat egy igazán emberpróbáló évszázad során mindig a hazai első osztályban játszott, most viszont egy bürokratikus döntéssel az NB II.-be száműzték a zöld-fehéreket. A keleti csoportba, teszi hozzá precízen Marci, ha már az Égtájolóba készül az írás.

Kisfiam aztán felmondja nekem az amúgy tőlem tanult leckét: a zöld-fehérek nem is voltak mindig zöld-fehérek, mert példának okáért a Rákosi-korszakban piros-fehérben kellett játszaniuk, így próbálták megfosztani őket identitásuktól. Valamint úgy, hogy a nevüket is elrabolták tőlük: a fogalommá vált FTC helyett ÉDOSZ SE, illetve Budapesti Kinizsi néven futhattak csak ki a zöld gyepre. „Tudod, ahogy József Attilát is Pistának szólították a nevelőszülei Öcsödön” – tágítja a horizontot Marci.

Az emberek lelkében persze örökké Fradiként maradt meg a csapat. Amit a politikai önkény nem tudott megtenni, azt elvégezte a gazdasági diktatúra. Az egyesület fizetésképtelennek bizonyult, így a labdarúgó-szövetség megvonta tőle az első osztályban való szereplés jogát. Sztárcsapatok helyett a nagyközönség számára alig ismert klubok vendégeskednek majd az Üllői úton. Az elmúlt szombaton Jászapáti, hamarosan majd Baktalórántháza játékosai látogattak-látogatnak el oda, ahol nemrég még világklasszisok kergették a labdát. A világért sem szeretném ez utóbbi – mondjuk így – kiscsapatokat megsérteni, ellenkezőleg! Éppen az NB II-es világ gyönyörűségéről, az alulmaradás képességéről kívánok írni.

Pedig a Fradit nem azért szerettük meg, mert másodosztályú vágyaink voltak. Az álmok mindig első osztályúak. Ennek jegyében varrtunk annak idején édesanyámmal lepedőnyi Fradi-zászlót, amelyet egy alkalommal az iskolába is magammal vittem, s a nyolcadikosok minden vagányságával ki is tűztem a zászlótartóba. Valaki felháborodottan betelefonált az igazgatói irodába, ezért osztályfőnökünk, az amúgy szelíd Ica néni őrjöngve rohant be a tanterembe. Letépte a rúdjáról a zászlót, és néhány, a fasizmus veszélyeit emlegető dörgedelem kíséretében bevágta a kályhába. Czigány tanár úr utóbb megengedte, hogy kikotorásszam a maradványokat, így aztán még évekig őriztem a megégett zöld-fehér anyagot. Úgy éreztem, magam is vállaltam valami áldozatot kedves csapatomért. Ebben a szellemben futottam máskor társaimmal együtt a rendőrök elől, akik gumibottal próbáltak véget vetni önfeledt ünneplésünknek. Mindmáig büszkén őrzöm igazolványomat, amely arról tanúskodik, hogy tizennégy évesen a Fradi pártoló tagja lettem.

Kedvenc csapatomért mindig lelkesedtem, de persze nem pártoltam a mindinkább elterjedő trágárságot és az erőszakot. Egy igazán rossz emlékű Fradi–Debrecen óta meccsen sem voltam, hiszen nem feledhetem megszeppent kisfiam tekintetét, amint egy verekedő horda brutalitását nézte riadtan. Pedig akkor még ezüstérmes volt a csapat – most viszont a másodosztályban játszik.

Szeretem ezt az NB II-es együttest. Szívből szurkolok nekik, mint ahogyan becsülöm Jászapáti és Baktalórántháza együttesét is. Vannak ugyanis élethelyzetek, amikor nem az első osztályban játszunk. Olykor kiesünk, máskor méltánytalan döntésekkel zárnak ki minket. De ahogy Lipcsei Péter a másodosztályú mezre is felveszi a kapitányi karszalagot, úgy nekünk is vállalnunk kell a megalázó helyzeteket.

Jézus sem valami csodacsapatot állított össze. Péter, a kapitányi karszalag tulajdonosa többször könnyelműsködött, sokszor súlyosan hibázott. Zebedeus I. és Zebedeus II. – vagyis Jakab és János – sem állt mindig a helyzet magaslatán; főleg utóbbinak ütközött ki a rutintalansága. Simon, a zelóta hajlamos volt a túlzottan kemény játékra. Júdás pedig, fájdalom, kínos bundaügybe keveredett. Minden jel arra utalt, hogy ennek a csapatnak csak alsóbb osztályban lehet helye: a kor NB I.-ében a farizeusok és a szadduceusok válogatottakkal teletűzdelt csapatai versenyeztek a bajnoki aranyért.

Mi sem vagyunk első osztályúak. Sokszor ólomlábakon futunk a pályára. Nincs összhang a csapaton belül. Van, aki hajlamos az önzőzésre, más meg hiába kéri, nem kap labdát. Sokszor szabálytalankodunk. Nem fogadjuk meg az Edző utasításait. Aztán csodálkozunk, ha fújol a közönség. Ezért sokszor lehorgasztott fejjel, szégyenkezve hagyjuk el a pályát.

Aztán egyszer csak rádöbbenünk arra, hogy még semmi sincs veszve. Az Edző mindennek ellenére bízik bennünk. Csapatunkat talán éppen a kudarcok és az elszenvedett méltánytalanságok kovácsolják össze. Immár nem akarunk görcsösen és mindenáron győzni – és talán éppen ezért jönnek be az indítások, ezért tudunk elfutni a széleken, és engedelmeskedik nekünk a labda. Nem utolsósorban pedig helyzetbe tudjuk hozni játékostársunkat, és szívből tudunk örülni akkor is, ha nem mi lőjük a gólt. De még a vereséget is emelt fővel tudjuk elviselni, hiszen becsületes küzdelem előzte meg.

Az NB II.-ben is van élet. Az alsóbb osztályú csapatok pályái családiasabbak. Itt kevesebb a reklámtábla, és általában az üzleti szellem talán kevésbé férkőzik be.

Vályi-Nagy Ervin, a kitűnő református teológus szokta fordítani az újszövetségi görög nyelv hüpomoné szavát – amely egyébként kitartást, állhatatosságot, türelmet jelent – az alulmaradás képességének. Az NB II.-be utasított Ferencváros, ha sportszerűen küzd, erre adhat most példát. A keresztények, ha Krisztus-szerűen élnek, erről tanúskodhatnak.

Megígértem kisfiamnak, hogy kiviszem a következő Üllői úti meccsre. Hiszen próbálom hitben nevelni.

Fabiny Tamás püspök, Északi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::