Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Margit betakarta a három fészkelődő kis lánykát, csókot nyomott a homlokukra. „Aludjatok jól!” – suttogta melegen. Egyszerre felmerült előtte a messze távolból a nagyanyja keze, mellyel ilyenkor keresztet vetett unokái homlokára, ezzel aludtak el. Milyen régen volt! Édesanyjuk nem gyakorolta már ezt a szép szokást, hiszen azt akarta, hogy minden babona nélkül nőjenek fel, jó szocialista gyerekek legyenek. Sikerült! Sikerült? Nagy nehézségekkel megküzdve végezte el a főiskolát, s a gyermeknevelés gondjaival küszködve élt férjével a három gyerek által kiérdemelt lakótelepi lakásban, tanári diplomával az asztalfiókban.

Párja a másik szobában olvasott, várta a gyerekek elcsendesedését. Fáradtan ült le mellé.

– Hogy telt a napod? – kérdezte ő először a mindig csöndes Pétert.

– Letelt – hangzott a válasz. – És nektek?

– Zsófika egy kicsit köhög, de különben semmi különös. Délelőtt utánanéztem: Katikát be kellene íratni az iskolai előkészítőbe. Most hátrány, hogy nem járt óvodába.

Péter csendben nézett maga elé. Milyen nagy lett ez a lány! Pedig szinte most volt, hogy izgalommal várták az elsőt! És most értelmes, szókimondó, lényeglátó kisasszony. Minek neki előkészítő?

– Nem lesz könnyű felnevelni három lányt ebben a világban!

Ő is milyen tudatosan kereste annak idején a tiszta, becsületes, szorgalmas feleségnek valót! És mennyire kellett keresnie! De nem panaszkodott, mert nem is csalódott Margitban. Jó háziasszony, türelmes feleség és jó anya.

Míg Margit egyszerű körülmények közül nőtt a pedagógustársadalom szintjére, Péter éppen ellenkezőleg. Igaz, ő is nagy küzdelmek árán végezte el az egyetemet, de azért, mert származása miatt mindig mellőzésben volt része. Apja még földbirtokosok gyermekeként született, nemesi családban, s bár Trianon mindenüktől megfosztotta őket, féltve őrizte a címert, a nemesi oklevelet, a régi családi emlékeket. Lehet, hogy volt valami számítás is abban, hogy Péter egyszerű családból való lányt vett feleségül? Nem hiszem. Igazán szerették egymást, és becsületesen meg akartak felelni az élet adta feladatoknak.

Margit felsóhajtott.

– Nem is gondolod, hogy mi jutott eszembe a gyerekek mellett.

Péter kérdően nézett rá.

– A nagyanyám. És az a régi szoba, ahol az öregekkel együtt mi is életünk. A barna nagyágy, melyben ketten aludtunk Zsuzsival, a Mária-kép az alatta mindig égő mécsessel, a muskátlik az ablakban… Csodálatos volt, amikor reggel rájuk ragyogott a nap. Milyen más minden, mint itt, a panelban.

– Örüljünk ennek és Panninak, aki megszerezte nekünk – emlékeztette Péter őt az akkor érvényes lakástörvényre. – Ha Panni nem lenne, még mindig az albérletben szoronganánk…

Csend lett. Péter újra belemélyedt a könyvbe, Margit az újság után nyúlt. Este lett, s még nem is ért rá átnézni. Gyermekbűnözés, prostitúció. Szomorú, lehangoló esetek.

– Ki segít felnevelni őket? – kérdezte most ő, először csak saját magától, majd hangosan is. – Az iskola? Az úttörők? A vallás?

Megint a nagyanyja keresztvetése jutott az eszébe. Péter csodálkozva nézettfel.

– A vallás? Ez soha nem jutott volna az eszembe. Én igazában soha nem foglalkoztam a vallással, el is felejtkeztem róla. Tényleg, te meg vagy keresztelve?

– Persze, bár anyámék ellenezték, de nagyanyám elvitt a templomba. És veled mi van? – kérdezett vissza Margit.

– Nincs sok emlékem a vallásról – gondolkodott Péter. – Anyám megkereszteltetett ugyan, de soha nem jártam templomba. Talán azért, mert apám evangélikus volt, és a családja a Felvidéken nagyon is komolyan vette evangélikusságát; voltak, akik meg is szenvedtek hitükért. Valamiért, nem is tudom, hogy miért, de üldözték őket.

– Persze, az ellenreformáció alatt – Margit ezt tudta tanulmányaiból.

– De apám mégis hozzájárult, hogy anyám a katolikus templomba vigyen. Így aztán nem is tudom, hogy hova tartozom.

– Sehova – állapította meg Margit tárgyilagosan. – Egyikünk se tartozik sehova. Hiszen se te, se én nem gyakoroljuk a vallást, nem nevelkedtünk hitben, sőt nem is foglalkoztunk vele. Én is csak annyit tudok, amit az egyetemen tanítottak róla.

– A marxista egyetemen – mondta gúnyosan Péter.

– Miért, még milyen egyetemre járhattam volna? – védekezett Margit. – Ez van, ezt kell szeretni – ez a közhellyé vált mondás abban az időben elég sűrűn elhangzott. – De eltértünk a tárgytól. A gyerekeink neveléséről beszéltünk.

– Mit akarsz tenni? Hogy kezdenél hozzá a vallásos neveléshez? Te sem tudsz semmit!

– Van itt egy templom a közelben, nézzük meg.

– Jó, de csak evangélikus templomba megyek! Az apám iránti tisztelet ezt kívánja.

– Nekem mindegy – vonta meg a vállát Margit. – Lehet, hogy nem is ez a megoldás, de megpróbálhatjuk. Lehet, hogy a vallás védelmet nyújt a gyermeknevelésben.

– Aludjunk rá egyet – fogta át felesége vállát Péter –, késő van.

Pár nap múlva gyönyörű vasárnap reggelre ébredtek. A nyitott ablakokon becsicseregtek a rigók, a kislányok meg idebenn csiviteltek ágyukra kuporodva. Babázgattak. Margit gyorsan öltözött, hiszen annyi mindent tervezett arra a napra. Péter itthon van, játszik a gyerekekkel, így ő jobban időt tud szakítani a vasalásra és a főzésre. Délután azért el-el szoktak menni sétálni, látogatóba, ide-oda. Már terített is a reggelihez. Dudorászott.

– Öltözzetek hamar! – adta ki az utasítást.

El is telt a délelőtt a szokott munkákkal, csak egyvalami volt más: minduntalan megszólaltak a harangok a környező templomokban. A feláramló villamos- és autózaj kis szüneteit harangzúgás töltötte be. „Érdekes, még soha nem tűnt fel” – gondolta Margit.

– Hallod a harangszót? – kérdezte Pétert, nem minden cél nélkül.

– Miért kérded? Máskor is így szól.

Péter nem vett észre semmi különöset, de Margit hívogatást hallott ki a csengő-bongó hangokból. „Hol lehet errefelé evangélikus templom?” – gondolta, bár nem tulajdonított nagyobb jelentőséget annak, hogy melyik felekezet templomát nézzék meg. Hogy a gyerekeket is bevonja a harangzúgás hangulatába, felidézett egy rég tanult éneket: „Harangoznak a toronyban, megy a király a templomba…” Felnőttként talán soha nem énekelte ezt. A lányok hirtelen felfigyeltek. Mindig szívesen kapcsolódtak anyjuk énekéhez, de ezt most nem tudták. Margit lassan mondogatta a szöveget, s mire asztalhoz ültek, már ők is csatlakoztak vidám kis hangjukkal.

Péter a telefonkönyvet tanulmányozta.

– Van egy pár megállóval arrébb egy evangélikus templom. Délután majd elsétálunk arra, jó?

Ebéd körül azonban hirtelen megváltozott a hangulat. A gyerekek valamin csúnyán összevesztek, a hús meg leégett, amíg ő rendet akart teremteni közöttük. A leves kifutott. A nyitott ablakok ellenére kellemetlen szag töltötte be az egész lakást, ráadásul a szomszéd is átkiabált az erkélyről: „Csend legyen már! Pihenni szeretnénk!” Péter is morgott. Meleg lett, Margitról folyt a víz, mire kész lett az ebéd. „Nem megyünk mi sehova!” – gondolta haragosan. Odavágta az asztal közepére a fazekat: „Egyetek!” – Végképp kicsordult a pohár, pedig milyen szépen kezdődött a nap, s mi lett belőle! Zokogva vonult a másik szobába.

Sokat számított, hogy ebéd után Péter segített lenyugtatni és lefektetni a kicsiket. Margit is megpihent egy kissé a vasalás előtt.

Amikor aztán a gyerekek is felébredtek, előjött a reggeli gondolat: menjünk, nézzük meg azt a templomot! Nem szóltak róla egymásnak, csak sétálni indultak. De a titkos cél bennük volt. A gyerekek meséltek, fecsegtek, Péter már a karjára is vette Pannikát. Sok volt neki az a három megállónyi út gyalog. Kis, eddig ismeretlen utcácskákon vágtak át, s örömmel vettek észre egy játszóteret. Nem volt valami fényes, de lengtek a hinták, csábítóak voltak a mászókák, sőt egy-egy pad is hívogatta a fáradtakat. Margit megérezte, hogy hosszú volt a nap, lerogyott. Gyönyörködött a kicsik örömében.

Egyszerre mély zengéssel, szinte mellettük megszólalt a harang. Nem is vették észre, hogy a dús fák árnyékában ott áll a kis templom, amelyet kerestek. A hintázó kislányok rákezdtek: „Harangoznak a toronyban…”

– Úgy látszik, kezdődik valami – szólt Péter. – Menjünk be!

Csöndesen szólt az orgona, néhány – javarészt fiatal – ember foglalt helyet a padokban meg egy középkorú házaspár és egy idősebb asszony. Fekete köpenyes férfi ült szemben velük, oltár, gyertyák, virágok és egy kép, melyen csak egy fehér ruhás alak látszott, a többi homályba burkolódzott az esti fényben. A gyerekek csodálkozva néztek szét, idegen volt ez a környezet a számukra. Valaki, aki még utánuk jött, invitálta őket, hogy foglaljanak helyet. Megvárta, míg a kislányok elhelyezkedtek, és ő is melléjük ült. Két könyv volt a kezében. Az egyiket kinyitotta, és továbbtolta Margit elé, a másikat pedig megtartotta. Éneklés kezdődött. Az orgonakíséret segítségével Margit is egyből el tudta énekelni az egyszerű dallamot.

Péter csak olvasta a szöveget. „Gondviselő édes Atyám, kérlek, engem, meg ne utálj… – milyen régi ének! 17. századi!” Múltba néző lelke egyszerre megmelegedett: „Lehet, hogy az őseim is énekelték ugyanezt?”

A fekete köpenyes férfi most felállt a magaslatra, s köszöntés után állva kellett meghallgatniuk, amit olvasott. Hosszabb szöveg volt, első hallásra nem is igen érthető. Margit fáradt értelmébe csak egy mondat hatolt be: „Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek…” Bizony ma is azt hitte, hogy rosszabb már nem lehet. Kicsordult a pohár, veszekedett a gyerekekkel, türelmetlen volt, amiért olyan sok hárul rá. Három gyerek sűrűn egymás után, aggodalom a betegségek miatt, a háztartás ügyes vezetése, a pénz jó beosztása, a férje és a nagyobb család egyensúlyban tartása megterhelte a lelkét. S mostanában a gyereknevelés felelőssége is rászakadt. De Isten az, aki nem hagy feljebb kísértetni. Nem is nagyon értette, hogy mi az: kísértetni, de valahogy az előbbi gondok jutottak az eszébe róla. A férfi is arról beszélt, hogy Isten az, aki segíthet, aki mellettünk áll, aki a kimenekedést is megadja.

Egymásra néztek Péterrel: „Jó lesz itt nekünk! Otthonra találtunk.”

Amikor egy pár hónap múlva a három kislány ott térdelt az oltár előtt, és a keresztvíz csordult a fejükre, és amikor k is odaborultak, hogy házasságukat Isten kezébe tegyék, akkor futottak át rajta ezek az emlékek, mert a 23. zsoltár szavai hangzottak fel: „…csordultig van poharam.” Isten csordultig tölti, de nem engedi, hogy túlcsorduljon, hogy kiömöljön, hogy elviselhetetlen legyen. Éppen eleget ad, annyit, amennyire szükségünk van.

Bencze Imréné

::Nyomtatható változat::