A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Az első demokratikusan választott parlament döntött úgy a rendszerváltozást követően, hogy augusztus 20-a legyen az első számú nemzeti ünnep, a Szent István-i koronás címer pedig a köztársaság hivatalos szimbóluma. (Március 15-e és a Kossuth-címer voltak a riválisok.) Valószínűsíthető, hogy – főleg akkor, de talán most is – a lakosság többsége is így szavazott volna, ebben az esetben tehát a nép választott képviselőinek a döntése megfelelt a népakaratnak.

A magyar állam ezer évvel ezelőtti megalapítása sikertörténet. Ma is alkalmas a nemzeti érzés, a nemzeti kohézió ébrentartására, ápolására. Az ünnep ilyenformán egyaránt ünnep lehet a különböző nézeteket, különböző politikai gondolkodást képviselők számára. A riválisok – március 15-e és október 23-a – két, hosszú távon győztes, de aktuálisan levert forradalom első napjai. Mindkettő zászlajára tűzte a nemzeti függetlenséget és a társadalmi haladást, ezért mindkettő szabadságharc volt és forradalom. A függetlenséget illetően egységes volt a nemzet, de a forradalom – még a ’48-as is, az ’56-os pedig közelsége révén tapinthatóan – máig ható ellentéteket is felszínre hozott.

Bölcs döntés volt az augusztus 20-a, az államalapítás ünnepe melletti állásfoglalás. De augusztus 20-a vallási ünnep is. Az első magyar király történelmi felismerése volt, hogy a keletről érkezett, addig vándorló, portyázó nép számára a keresztény Európához való csatlakozás ígéri a stabilitást, a hosszú távú biztonságot. A történelem igazolta – bár természetesen egész biztosan nem tudható, csak becsülhető, hogy mit jelentett volna a másik út – azt a nem könnyű mérlegelés utáni elhatározást, hogy a magyarság a nyugati kereszténységhez, a római katolikus vonulathoz csatlakozik, nem pedig a keleti, bizánci ághoz.

A király döntése – vallási értelemben: megtérése – a nép megtérését is kellett, hogy jelentse. Ismeretes, hogy ez akkor sem volt egyszerű dolog. Egyfelől Gellért püspök mártíromsága, másfelől Koppány vezér végzete jelzi, hogy a bölcsesség mellett olyan keménységre is szüksége volt a királynak, amelytől egy vezető sem boldog, de olykor nem lát más lehetőséget. Az, hogy István számára a kereszténység felvétele végül nem tisztán politikai döntés volt, hanem meggyőződésévé vált a Krisztus-hit, még inkább megnehezíthette számára a politikai szándék következetes érvényesítését. Így azután az államalapító István király szentté avatásával a keresztény hitben vele nem azonosuló magyarok is egyetérthettek, és ma is egyetérthetnek. Az ünnep ma is kohéziós erejű lehet. A szentté avatás innen nézve egy olyan intézményrendszer részéről kifejezett legmagasabb elismerést jelent, amelynek meghatározó szerepe volt a magyarság nyugat-európai integrációjában. Köszönet érte.

Ugyanakkor az ünnep kettős karaktere – nemzeti és vallási – olyan dilemmákat is felvet, amelyekkel a tisztán civil (március 15., október 23.) vagy tisztán vallási (húsvét, pünkösd…) ünnepeknél nem találkozunk. Karácsonyt tudatosan nem említettem, mert ahogy mondani szoktuk, ez leginkább szekulárissá vált vallási ünnepünk, itt nincs politikai konfliktus. Sőt a spirituális üzenet ereje is sokakat elér azok közül is, akik számára az ünnepen nem a keresztény hit a meghatározó.

Élővé teszi a dilemmát az egyház és állam szétválasztásáról folyó, csaknem permanens vita. Ez zárná ki az együttes ünneplést. De hát a magyarság ezer évvel ezelőtt éppen egyház és állam egymásra találása, együttműködése révén találta meg a helyét Európában. Nem korrekt-e éppen ezért együtt ünnepelni? Ettől még nem sérül egyház és állam szétválasztása. Úgy vélem, ez feltétlenül igaz, és talán a jövőben feszültségmentesen meg is valósul. Ma még a kölcsönös gyanakvás nehezíti meg az ünneplést. Az egyház a társadalomban fellelhető egyházellenességet sérelmezi, az állam az egyházi hatalmi törekvések újraéledésétől tart. Csak a nyitott, előítélet-mentes együttélés, a jó partneri kapcsolat oldhatja fel a feszültségeket.

Sajátos a protestáns egyházak helyzete. Némi túlzással azt mondhatjuk, mintegy beszorultak az állam és a legnagyobb történelmi egyház közé. Civil ünnep a protestánsok számára augusztus 20-a, ugyanakkor keresztény testvérükként is tisztelik az államalapító királyt. Ezen is túlmenően vállalják nemcsak politikai, hanem hitbeli értelemben is a folytonosságot; a reformáció népe számára is ezeréves a keresztény hit alkotóereje a magyar hazában. Az ökumenizmus erősödése is segített az egyházak, illetve a hívek kapcsolatának javításában, de ez nem jelenti identitásunk feladását vagy akár csak gyengülését sem.

A Szent Jobb, a körmenet, illetőleg a nemzeti érzés és a keresztény hit kötelező összekapcsolása idegen az egészséges protestáns gondolkodástól. Pogány ember is lehet jó magyar, mint ahogy egykoron is a lelkükben pogánynak megmaradt magyarok lehettek István király lojális hívei. És lehet jó keresztény az is – bár a nemzet sorsa iránti felelősség része a hívő ember felelősségének –, akinél nem annyira hangsúlyos a nemzeti érzés.

Nem akarok rivalizálni katolikus testvéreinkkel Szent Istvánért. De számomra az is megkönnyíti az ünnep kettős arcának az elfogadását, a politikai és a hitbeli aktivitás együttes ünneplését, hogy Szent István gondolkodásában, életvezetésében, tetteiben mai szemmel protestánsnak minősíthető vonások fedezhetők fel. Különösen fiához, Imre herceghez intézett intelmeiben találkozhatunk ezzel. Felvilágosult ember volt a király. Nem rákényszeríteni akarta népére a kereszténységet, hanem meg szerette volna őket nyerni neki. Sokkal inkább polgár volt – évszázadokkal megelőzve korát –, mint feudális uralkodó. A liberális nálunk ma majdnem szitokszó, pedig Istvánnak is liberálisnak, nyitottnak kellett lennie ahhoz, hogy képes legyen a történelmi elhatározásra. Ahogy sok évszázaddal később a liberális felfogás eredményezte a vallásszabadságot, a felekezetek törvény előtti egyenlőségét is. Protestánsként őszinte szívvel vállalhatjuk Szent István politikai és hitbeli örökségét is.

Ma mindez különös erővel kell, hogy hasson. Ezer év után egészen más körülmények között megismétlődött a történelem. Két világháború veszteségei után, négy évtizedes, a keleti blokkhoz kötött kényszerű hányattatás után Magyarország ismét esélyt, lehetőséget kapott az európai integrációban való részvételre. A nemzethalál 20. századi víziója helyett kézzel fogható realitás lett a 21. század korábban el nem képzelhető fejlődési perspektívája.

A kohéziót ezer év után közvetlenül nem a kereszténység jelenti, hanem sajátos módon egy olyan humanista eszmeiség, amely egyrészt a kereszténység talaján alakult ki, másrészt – a kereszténység torzulásai miatt is – némileg paradox módon az egyházakat elutasítva. Érzelmileg bizonyára sokaknak jólesne, ha az európai alkotmányban utalnának a korábbi keresztény integrációra. De ez nem lényegi kérdés. Sőt az a jó, ha valóban teljesen elválik egymástól kereszténység és politika, ami a hatalmi szférát illeti. Hogy annál erőteljesebben érvényesüljön a hívő emberek és közösségek hatása a békétlen, a rázúdult szabadsággal jól élni nehezen tudó társadalomban.

Ezer évvel ezelőtt, királysága első éveiben István is – az akkori körülmények között – a maihoz hasonló gondokkal, a nép egységének, egészséges életmódjának, a gazdasági stabilitás megteremtésének a gondjaival küzdött. Odaát mosolyog azon, hogy mennyivel könnyebb ma nekünk, mint neki volt egykoron. Nem kell Isten nevében felnégyelnünk a rokonainkat. Bár vannak talán, akik ezt szeretnék. De az ünnep – az állami és az egyházi egyaránt – az ellenkező gondolkodásról üzen.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::