Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Nyolc év rektori szolgálatának a mérlegét sokféleképpen el lehet készíteni. Sorolhatunk adatokat, hogy hány hallgató végzett ez idő alatt az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Rácsodálkozhatunk, hogy új fogalmak teltek meg tartalommal: hatodév, doktori iskola, kihelyezett hittanári képzés, mentor, lelkészjelölt, kreditrendszer. Beszélhetünk az akkreditációs folyamat eredményeiről. Bejárhatjuk az új kollégiumszárny szép, modern, otthonosságot árasztó épületét. A közösségről is elgondolkozhatunk: gyászról, professzorok haláláról és új tanártársak beilleszkedéséről. Teológiánkat az elmúlt nyolc évben dr. Szabó Lajos rektor, a Gyakorlati Teológiai Tanszék professzora vezette. Munkája nyomán dinamikus, nyitott légkörű, jó hangulatú és mindenekelőtt a teológia tudományát magas színvonalon, de mindig a szükséges alázattal közelítő intézményt tudhat magáénak egyházunk.

– Rektori szolgálatom 1998-ban indult. Nagyon izgalmas időszak volt ez a nyolc év abból a szempontból is, hogy szinte folyamatos átalakulás ment végbe ezalatt a felsőoktatásban. Számunkra az volt az izgalmas, hogy a teológiák mint kisebb intézmények miként találják meg a helyüket az egyetemek között. A képzési és az akkreditációs előírások évről évre változtak. Legáltalánosabb tapasztalatom, hogy az egész időszak egy nagy átalakulási folyamat volt az intézmény külső kapcsolati rendszerében is. Emellett érdekes, hogy stabilizálódott a hallgatói létszám. Ez jelzi ugyanis, hogy a lelkészi, hittanári pálya milyen érdeklődést vált ki a fiatalok körében az evangélikus egyházon belül.

– Sejtette-e egyáltalán, hogy mire vállalkozik, mikor első döntéseit kellett meghoznia?

– Nem nagyon… Igaz, láttam Reuss András rektor elődöm munkáját, de nekem új volt az egész. A helyzetem azért is speciális volt, mert rektori szolgálatom kezdete nagyon közel esett professzori szolgálatom kezdetéhez. Olyan „nyugodtan” nem voltam hosszú ideig a tanszéken, mert amikor megkaptam az egyetemi tanári kinevezést, egyidejűleg lelkész is voltam a zuglói gyülekezetben, amikor pedig ’96-ban eljöttem Zuglóból, két évre rá megkezdtem a rektori munkát. Amit láttam és tudtam, hogy a feladat egy bizonyos értelemben vett fiatalítás a tanári karon és a teológia egész személyzetén belül is. Azt pedig legfőképpen éreztem, hogy a gyakorlatban is az akkor új, de azóta is sokat és állandóan változó felsőoktatási törvénynek megfelelően kell kialakítani a kondíciókat. Hozzá kell tennem: Reuss professzornak nagy eredménye volt, hogy elvégezte a törvényi átalakítást. Ezt a területet a szolgálati időm alatt is ő gondozta. Nem gondoltam, hogy ennyire szerteágazó, sokrétű a rektor munkaköre. A leghétköznapibb, gyakorlati dolgoktól a legmagasabb szintű elméleti döntésekig nagyon széles a pálya.

– Bizonyára azért, mert Ön így értelmezte a rektori szolgálatot, és olyan vezető szeretett volna lenni, aki épít, belevág dolgokba, nyit, újít…

– Igen aktívan együttműködtem az ifjúsággal, a hallgatókkal a rektori munkám kezdete előtt is. Sok olyan dolgot valósítottunk meg, ami a Gyakorlati Teológiai Tanszék profiljához csatlakozott. Rendezvényeket szerveztünk – például Kendeh K. Péterrel együtt – a Teológiai Irodalmi Egyesület keretében, ahova évente több előadót hívtunk meg a teológia „szűken vett keretein kívülről”.

Az 1998-tól 2003-ig terjedő időszakban a teológia érdekessé vált a külső szemlélő számára is. Kollégáimmal együtt ekkor kaptuk a legtöbb olyan meghívást, amely egyházakon kívülről érkezett. Úgy fogalmaztam meg a célomat, hogy ismertté kell tenni a teológiát – nem csak az egyházon belül! Hadd lássa az életünket a többi felsőoktatási intézmény is! Hiszen nem egy beszűkült lelkészképzés az, amit az Evangélikus Hittudományi Egyetem képvisel, hanem annál sokkal tágabb dimenzió.

– Mi az, amire a legbüszkébb, rektor úr?

– Erre a kérdésre nehéz válaszolni… Talán arra, hogy a külső megújulás is szemmel láthatóvá lett: a kollégiumbővítésre gondolok. Ez olyan momentum, amely tulajdonképpen egyfajta reménységsziget lett itt az udvarban. A nagyon zárt épülettömb mellett felépülhetett egy nyitott, a Luther-szobrot is magához ölelő, új szárny egy kedves kápolnával, otthonos légtérrel. Arra is szívesen gondolok vissza, hogy ez alatt a nyolc év alatt milyen jókat vitatkoztunk a hallgatói önkormányzat tagjaival, de soha nem alakult ki olyan konfliktushelyzet, amelyet ne tudtunk volna megoldani. A hallgatókkal mindvégig sikerült jó viszonyt fenntartanom.

A tanártársakkal, tanszékekkel való közös munkára is örömmel gondolok. Ezen a területen azt tartottam nagyon fontosnak, hogy mindenki a maga egyéni színével gazdagítsa az egyetem életét. Messzemenően magaménak vallom a régi egyetemi hagyományt, hogy ezen a szinten nélkülözhetetlen az oktatók egyéni felelőssége. Minden intézményvezető legnehezebb feladata a motiválás, a jövőkép megrajzolása az ott dolgozók számára. A mi közösségünkben ez úgy valósul meg, hogy a tanárok egyenrangúak. Egyenlők közt első a rektor, de nem több! A tisztség ciklusonként váltakozik, s ez jó, mert a rektor temperamentuma, személyiségjegyei, teológiai álláspontja rányomják a bélyegüket az adott időszakra. Az is jó érzéssel tölt el, hogy nagyon sokféle teológiai irányzathoz tartozó kolléga és hallgató fér meg békességben egymással.

Továbbá büszke vagyok rá, hogy kiváló kapcsolatunk alakult ki az evangélikus iskolákkal. Sokat köszönök ezen a területen a MEE oktatási osztályvezetőjének, Mihályi Zoltánnénak. A pedagógus-továbbképzés beindítása speciális lendületet adott egyetemünknek.

– Jócskán átalakult a tanári kar ezek alatt az évek alatt…

– Muntag Andor és Prőhle Károly professzorok halálával két nagy egyéniséget veszítettünk el, ami meghatározta a teológia helyzetét. És ami különösen tragikus, az Andorka Eszter halála. Nagy reménységünk volt a maga rengeteg energiájával, tudásával. Maradandó az a szociális érzékenység, amelyet rövid élete alatt mindnyájunknak megmutatott. Ez is arra figyelmeztet, hogy jobban meg kell becsülnünk az elődök hagyatékát.

– Van-e adósságunk e téren?

– Az mindig van, de volt azért pár súlypont, amelyre próbáltam odafigyelni. Például hogy ne férjen kétség a kutatás, a tudományos munka magas színvonalához, ám emellett mindig legyen élő gyülekezeti, egyházi kapcsolat is. 1557 óta van lelkészképzés az egyházban. „Honnan jövünk?” – erre időről időre gondolnunk kell.

– A hatodév bevezetése is az Ön rektori szolgálata alatt történt.

– Nem kérdés, hogy szervezett gyakorlati képzésre volt szükség. A tapasztalatok azt mutatják: ez a képzés nem plusz teher, hanem erőforrássá váltak a konzultációk; a gyülekezetek nevelő, továbbsegítő szerepe pedig egyértelműen megjelent. Ebbe beleértendőek a gyülekezeti tagok kritikai megjegyzései is! Rengeteg elméleti oktatással felér az ilyen élő visszajelzés… Célunk az, hogy ne kerüljenek olyan helyzetbe végzett hallgatóink, hogy előkészület nélkül, hirtelen rájuk nehezedik egy nagy gyülekezet anyagi-személyi – és így tovább – felelőssége. Az eltelt évek alapján a hallgatók belátták a hatodév szükségességét, noha tény, hogy ez jelentősen meghosszabbította az amúgy is hosszú, ötéves képzési időt.

Volt egy kevés kezdeti félelem, bizonytalanság amiatt is, hogy nagyon telített a lelkészi pálya. Az, hogy mennyi végzett lelkészre van szükség évente, ma is olyan kérdés, amelyet át kell gondolnia egyházunknak. Egy érdekes statisztikai adat: rektorságom nyolc éve alatt annyi hallgató vett részt a képzésben, ahány aktív, szolgáló lelkésze van ma a Magyarországi Evangélikus Egyháznak. Összehasonlítva más felsőoktatási intézményekkel, nálunk még mindig jóval magasabb a pályán maradók aránya, és ez örvendetes. Meggyőződésem, hogy még határozottabban a minőségi lelkészképzés irányába kell elmozdulnunk; erre nézve sok gyülekezet ad visszajelzést, amikor lelkészt választ magának.

Öröm továbbá, hogy egyre több hallgató végez külföldön is tanulmányokat, hogy sokat mozognak, és hogy egyre színesebb, elevenebb a testvérintézményekkel fenntartott kapcsolat. Ennek eredményeként egyetemünkön az európai, szélesebb látókör is érezhetőbb. Fontos a jövőben az, hogy ne maradjunk ki az európai teológiai folyamatokból.

– Sok ökumenikus eseményről, díszdoktoravatásról is tudósíthattunk az elmúlt években.

– Jó kapcsolatunk van a református és a katolikus teológiával, a metodista egyház teológusai pedig nálunk készülnek a lelkészi szolgálatra, ami elismerést jelent. Tudásközponttá lenne jó fejlődni! Hiányérzetem van ezzel kapcsolatban: bár kicsi az evangélikus egyház, az egyetemnek az első vonalbeli prioritásán túl a teológia tudományának a népszerűsítését kellene végeznie az egyházon belül. Mielőbb nyitni kellene az értelmiségiek, a teológia iránt érdeklődők felé.

– A rektorsága idején indított könyvsorozat betölti – részben – ezt a szerepet is…

– Igen, ez fontos része volt ennek a nyolc esztendőnek. Ki tudtunk adni néhány olyan könyvet, amely közkinccsé teszi a teológiai gondolkodást. Jó, ha kialakulhat az egyházban a közös gondolkodás. A Gyülekezetpedagógiai füzeteknek pozitív a visszajelzésük. Korábbi hallgatóinkkal együtt sikerült létrehoznunk ezt a programot, s úgy érzem, nem volt fölösleges.

– Mivel adja át a stafétabotot utódjának, dr. Csepregi Zoltánnak?

– Azt kívánom, hogy legalább ilyen színes, mozgalmas esztendőket tölthessen el az egyetemen – persze kevesebb építést, szervezést kívánok neki. Legyen sok ideje, kedve, energiája ahhoz, hogy továbblendítő iránymutatást adjon a hallgatóknak, illetve a kollégáknak, és ne veszítse el jókedvét, humorát se.

– Ahogy Ön sem veszítette el…?

– Nem, hála Istennek, igyekeztem megőrizni. Derűvel, optimizmussal és hittel végezze a szolgálatát – mert nem minden múlik rajtunk! Van egy erő fölöttünk, amelyet az ember megkaphat, s amely továbbsegíti. Utódom sem néz könnyű évek elébe. A magyar felsőoktatás átalakulása még most is folyik, amit a kis intézmények is megéreznek, emellett igen kemény kritériumrendszernek kell megfelelnünk. Kívánom, hogy Csepregi Zoltán jó kapcsolatokat tudjon ápolni mind a fenntartóval, a Magyarországi Evangélikus Egyházzal, mind a felügyeleti szervvel, az Oktatási Minisztériummal.

– Mivel kezdi majd el az új tanévet? Amire nem volt ideje a rektori munka mellett?

– Most tudom majd igazán teljes energiával belevetni magamat a gyakorlati tanszéki professzori munkámba mind az oktatás, mind a kutatás területén – ez sajnos eddig kicsit háttérbe szorult. Jegyzetek írását, könyvek kiadását szeretném továbbvinni. Új feladatként pedig ősszel rögtön át kell vennem a püspökké választott dr. Fabiny Tamástól a hatodévesek gyakorlati képzésének az irányítását.

– Ez alatt a nyolc év alatt kicserélődött a püspöki kar is, és beléptünk az Európai Unióba… Semmi kétség, történelmi időszakot élhetett meg!

– Valóban, megfiatalodott a püspöki kar, jó volt együttműködni a teológiát felügyelő mindenkori püspökkel. Az országos presbitérium ülésein pedig mindig komoly érdeklődést tapasztaltam a teológia élete iránt – nemcsak a lelkészi, hanem a világi képviselők érdeklődése is élénk volt, és ez nagyon jólesett! Egyházi háttér nélkül nem tudtuk volna véghezvinni a fejlesztéseket. Az Európai Unióról szólva a protestáns teológiáknak – bárhol legyenek is Európában – hihetetlen igényük van az összetartozásra. Egyben kell látnunk az európai gondolkozást. Nyitottabb lett a világ az EU-nak köszönhetően. Régi kincse a protestantizmusnak, hogy „legyünk kíváncsiak egymásra”; ezt ma sokkal könnyebb megélni, és gazdagabb lehetőséget jelent, mint bármikor.

– A szabályzat lehetővé teszi, hogy később újra rektorrá választhassák. Elvállalná újfent, a tapasztalatok tükrében?

– Általában egy ciklusra szól a rektori megbízatás. Magam két ciklust és még két évet teljesítettem. Fontos, jó ez a váltakozás. A professzori életpálya része a saját szakterületben való elmélyülés, noha az intézményvezetés is izgalmas. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::