A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Három nappal a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtását megelőzően kezdődött, majd a Nagy Imre és társai kivégzését követő napon végződött evangélikus egyházunk második világháborút követő korszakának legáldottabb időszaka. Az előzmény Ordass Lajos kettős rehabilitációja, illetve a két addigi püspöknek – az októberi események hatására történő – lemondása volt. Ezekhez járult Horváth János, illetve Mihályfi Ernő Ordasshoz címzett személyes kérése, hogy azonnal vegye át az egyház vezetését.

Ordass Lajosnak, majd a hozzá csatlakozó Túróczy Zoltánnak és társaiknak nagyon nehéz örökséggel kellett szembesülniük. Az adott helyzet teljes felülvizsgálatot igényelt, és csak ennek megtörténte után lehetett remény arra, hogy az egyház újrafogalmazza a maga önértelmezését és benne az államhatalomhoz való viszonyát is. Az egyház új önértelmezéséhez vezető út teljes teológiai, illetve személyi, strukturális változásokat követelt, az egyház összes megnyilvánulását – a sajtót, financiális ügyeket, külföldi kapcsolatokat stb. – pedig a gyülekezetekben folyó munka szolgálatába kellett állítani. Az addigi eklektikus teológiát a Jézus Krisztus keresztjére és feltámadására alapozott biblikus, reformátori, hitvalló gondolkodás váltotta fel.

A vezető tisztségekből eltűntek a korábbi korszak kompromittálódott személyei. Az egyháznak csak egy nagyon szűk rétege ragaszkodott volna ahhoz, hogy „hármas koalíció” – a korábbi korszakban magukat „haladónak” nevezők, továbbá az ébredési és az Ordass-vonal – kormányozza az egyházat; a többség „kettős koalícióban” gondolkodott.

A belső megújulást negyvenhat – különböző célcsoportok felé irányuló, Fóton és Balatonszárszón százharminckét napon át 2855 résztvevővel tartott – konferencia segítette. A financiális ügyek átláthatóvá váltak, a sajtót és a külföldi ügyeket pedig az addigi exkluzivitás helyett az egész egyházra tekintő gondolkodás váltotta fel. Megújult hitoktatási és ifjúsági munka segítette a jövő egyházának megalapozását.

A lelkészek és egyháztagok többsége megkönnyebbüléssel nyugtázta a változásokat, és örömmel vállalták a többletmunkát. Mindezt egy olyan korszakban tették, amelyet a nyílt állami terror jellemzett.

Ami az állam-egyház viszonyt illette, Ordass három korszakot különböztetett meg. Az elsőt – a legrövidebbet – a „teljes szabadság”, a másodikat – a leghosszabbat – az „üres ígéretek”, a harmadikat pedig a „nyílt ellenségeskedés” korszakának nevezte. Az egyház mindegyik korszakban megpróbálta végezni a maga sajátos küldetését, az államhatalommal pedig igyekezett „dialógusos” viszonyt kialakítani. Azonban mind az egyházon belül, mind pedig rajta kívül akadtak olyan körök, amelyeknek a tagjai nem ebben gondolkodtak. Az 1957 szeptemberében Budapesten az – elvben megszüntetett, valójában azonban tovább működő – Állami Egyházügyi Hivatal által tartott nemzetközi konferencia, majd az ÁEH-val folytatott sikertelen novemberi tanácskozások megpecsételték a korszaknak és vezetőinek a sorsát.

Mindez nem változtat azon, hogy ez az időszak az egyház számára isteni kegyelmi időszakká lett, mert az egyház képes volt alternatívát nyújtani egy nagyon nehéz történelmi és egyháztörténelmi helyzetben. A korszak eredményei pedig ma is segíthetnek formálni a jelent és a jövőt.

Anonyma

::Nyomtatható változat::