Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Tisztelt egybegyûltek, kedves testvérek! Mindenekelõtt köszönöm, hogy ilyen sokan megtisztelték jelenlétükkel a mai alkalmat. Tisztában vagyok vele, hogy mindez elsõsorban nem nekem szól, hanem e nagy hagyományú megbízatásnak és egyházunknak, a Magyarországi Evangélikus Egyháznak. Köszönöm, hogy sokan fáradságot nem kímélve, távoli gyülekezetekbõl jöttek közénk, köszönöm püspökeink szolgálatát, az esperesek és a kelenföldi gyülekezet volt és jelenlegi lelkészeinek áldáskívánását, a Lutheránia közremûködését és a Deák téri gyülekezet vendégszeretetét. Különleges megtiszteltetésnek tartom, hogy velünk van Mark S. Hanson püspök úr, a Lutheránus Világszövetség elnöke. Az õ, valamint a testvéregyházak, felekezetek képviselõinek jelenléte tudatosítja bennünk, hogy egy nagyobb közösség is figyelemmel kíséri a magyar evangélikusok életét.

Ma, 2006. október 27-én, az ’56-os forradalom gyõzelmének ötvenedik évfordulóján fontosnak tartom, hogy méltóképpen emlékezzünk meg mindazokról, akik a forradalomban vagy annak leverését követõen életüket áldozták a szabadságért; azokról, akiket hitvalló magatartásukért, szellemi szabadságukért jogtalanságok sorozatával büntettek. Mai együttlétünk és felügyelõi szolgálatom egyfajta invokációjaként remélem, hogy ma délután a kelenföldi lelkészek sorában velünk van Ordass Lajos, Kendeh György és Botta István, és persze gyerekkorom szeretett lelkésze, Bencze Imre is. És hadd idézzek e helyen Keken Andrásnak egy 1948. október 31-én elhangzott prédikációjából: „Vigyázzunk tehát, evangélikus keresztyének, nekünk soha nem szabad azok útjára tévedni, akik Istent csak azért tisztelik, hogy a császárral ellenkezzenek; de nem szabad azoknak az útjára sem tévednünk, akik a császár iránti tiszteletbõl vagy a tõle való félelembõl nem akarják vagy nem merik megadni Istennek azt, ami az Istené. Ne térj hát el az igétõl se jobbra, se balra!”

Tisztelt ünneplõ gyülekezet!

Székfoglaló beszéd. Határozottságot és öntudatot sugalló szószerkezet. Tagadhatatlan, hogy egy demokratikus választás eredménye, a legitimáció ténye ad némi magabiztosságot. Ugyanakkor azt sem tagadom, hogy az országos felügyelõi szék felé megtett és teendõ lépéseim leírására leginkább az elõbb hallott – és nem véletlenül választott – Bach-kantáta-részlet szövege a legalkalmasabb: mit schwachen und emsigen Schritten, azaz gyenge és szapora, igyekvõ léptekkel igyekszem az új szolgálatba. Abba a szolgálatba, amelyet elõttem igen különbözõ lelkületû, szemléletû, társadalmi és anyagi hátterû személyek töltöttek be. Egy olyan feladatkörbe, melyet egy adott pillanatban a zsinat meg is akart szüntetni. Azt gondolom tehát, hogy nem kell hosszasan magyaráznom bizonytalanságom okát; nem kisebb kérdés foglalkoztat, mint az, hogy a szûkszavú törvényi elõírások figyelembevételével miképpen tölthetem be egyházunk és tágabb környezetünk számára hasznosan és Istennek tetszõ módon az országos felügyelõi feladatkört.

Az elhangzott Bach-kantáta az Istenhez igyekvõ emberrõl szól. Az ötödik evangélista muzsikája pontosan adja vissza kétség és bizonyosság kettõsségét. Az önmagammal kapcsolatos kétség kiegészül a testvéri közösségünk imádságos erejébe és az isteni gondviselésbe vetett bizalommal. Így állok hát most elõttetek: nem széket foglalva, hanem szolgálatra készülve, segítséget kérve, a támogatásban bízva.

Végigtekintve az elõdök hosszú során, nehéz ma is alkalmazható mintát találni. A Prónayaknak, Radvánszkyaknak megadatott, hogy vagyonukra támaszkodva, politikai és közéleti befolyásukat is felhasználva végezzék az egyházkormányzás szolgálatát. A szocializmus abszurd világában – a hetvenes évekig mindenképp – az országos felügyelõk az egyházépítés helyett annak leépítésében jeleskedtek. Tevékenységük, melyet ravaszsággal és nem lebecsülendõ intellektuális erõvel végeztek, súlyos károkat okozott.

Közvetlen elõdöm, dr. Frenkl Róbert az átmenet éveiben töltötte be a mai napig az országos felügyelõi tisztet. Azt gondolom, hogy az õ konfliktusokat sosem kerülõ szellemében is cselekszem, ha kimondom: tevékenységét, publicisztikai munkásságát sok vita övezte. Végtelen munkabírása és ügyszeretete révén olykor olyan ügyekben is állást foglalt, amelyek nélküle is megoldódtak volna, vagy általa sem oldódtak meg. Ugyanakkor világosan, talán jó néhány nemzedéktársam nevében is be kell vallanom: a kései születés kegyelmében részesülve nem vállalkozhatom arra, hogy minden részletében átérezzem szüleim, így Frenkl Róbert generációjának vívódásait, dilemmáit, kísértéseit, így a mérleg megvonásától is tartózkodnék.

Nem csak egyházunk életére igaz az, hogy az elmúlt tizenhét évben az elvi következetességnek és a kompromiszszumkészségnek egy egészen sajátos, esetrõl esetre változó arányú elegyére volt szükség ahhoz, hogy intézmények megmaradjanak, sõt fejlõdjenek, a kontinuitás és a megújulás pedig egyidejûleg biztosítva legyen. Egy nagy múltú egyháznak óriási szüksége van azokra, akik egy szigorú elvi álláspontról kijelölik a cselekvés irányát, vagy értékelik a múltat. Ugyanakkor – különösen az átmenet éveiben, amikor már nem elvi kérdésekrõl, hanem nagyon is gyakorlati ügyekrõl folyt, folyik mindennapos egyeztetés – az okos kompromisszumok megtalálóira is nagy felelõsség hárul. Megköszönöm tehát Frenkl Róbert szolgálatát azzal, hogy mûködése ugyan számomra egyértelmûen követendõ mintát nem adhat, de tapasztalataira, egyházismeretére, kiterjedt kapcsolatrendszerére, taktikai érzékére továbbra is nagy szükségem, szükségünk lesz. Bízom tehát további támogatásában, és Isten áldását kérem életére!

Az egyház célja az evangélium hirdetése. E cél érdekében hozott létre és tart fenn egy szervezetet, intézményeket, képez lelkészeket, alkalmaz munkatársakat. Minden szervezet mûködésének feltétele a rend. Nem arra a rendre gondolok, amely – olykor akár egzisztenciális retorziók kilátásba helyezésével – hamis tekintélytiszteletre kényszerített lelkészt és laikust. Ezeknek az idõknek remélhetõleg egyszer s mindenkorra végük. Egyházunk egyik legnemesebb hagyománya a gyülekezetek önállósága, az egyháztagok gondolati szabadságának tiszteletben tartása. Arra a rendre gondolok tehát, amit a „szabadság szül”. Amelyben mindenki tudja, hogy hol a helye, mi a feladata. Mindenki, beleértve az országos felügyelõt is.

Nem feladata az országos felügyelõnek a teológiai, valláserkölcsi kérdésekben való állásfoglalás. Feladata ugyanakkor, hogy segítse a teológusok munkáját. Segítse õket abban, hogy legyen biztos egzisztenciájuk, ugyanakkor érezzék az állandó késztetést is arra, hogy folyamatosan karban tartsák tudásukat, hitelesen és bátran szolgáljanak a lutheri teológia jegyében. Szeretném, ha azt éreznék, éreznétek, hogy egy olyan egyház áll mögöttetek, mely gondosan ügyel ugyan belsõ rendjére, de támogat minden olyan kezdeményezést, mely az evangélium hirdetésének ügyét szolgálja. Tisztában vagyok vele, hogy az egyház elsõsorban a gyülekezeteiben él, általuk hat. Érdeklõdéssel és szeretettel fordulok tehát mind a lelkészek, mind a világi tisztségviselõk felé, szolgáljatok akár a legnagyobb budapesti gyülekezetekben, akár a legkisebb vidéki szórványban. Csak egymás szempontjaira odafigyelve, közösen tudunk új célokat meghatározni, értük dolgozni.

Nem feladata az országos felügyelõnek az sem, hogy tanácsokat adjon oktatási és diakóniai intézményeink vezetõinek, de feladata, hogy folyamatosan felhívja a figyelmet arra, milyen fontos, hogy intézményeink állják a versenyt más, adott esetben világi intézményekkel, mi több, hogy legyenek szakmailag kikezdhetetlenek, jobbak. Még inkább feladata az országos felügyelõnek, hogy – ahol erre szükség van – mozdítsa elõ az oktatási és szeretetintézmények, valamint a gyülekezetek közötti kapcsolatot. Egy jó hangulatú óvoda, iskola vagy gimnázium elhivatott pedagógusaival rengeteget tud tenni azért, hogy gyerekekhez és szülõkhöz egyaránt közelebb vigye az evangélium üzenetét, és ezáltal aktív egyháztaggá váljanak.

Törvényeink szerint az országos felügyelõ „felügyeletet gyakorol az országos iroda felett”. Tekintettel arra, hogy egy viszonylag nagy szervezetrõl van szó, ez nem könnyû feladat. A felügyelet itt persze – anélkül, hogy a felelõsségi köröket összekevernénk – inkább folyamatos konzultációt jelent, vagyis hogy alaposan figyelemmel kell kísérnie az országos iroda munkáját. Ez feltett szándékom. Csak akkor állhatunk tiszta lelkiismerettel a hívek és az adófizetõ polgárok elé, ha átláthatóan, maximális pénzügyi és ügyviteli fegyelemmel intézzük ügyeinket.

Az elmúlt hónapokban megfigyelõként már részt vehettem az országos elnökség ülésein. Megdöbbentõen sok az ad hoc támogatási kérelem a gyülekezetek részérõl. Minden költségvetés belerokkan abba, ha vis maior keretté alakul át. Növelni kell tehát a tervezhetõséget, még adott esetben annak árán is, hogy az adatkérést néhányan a gyülekezetek életébe történõ beavatkozásként fogják fel. Fontos, hogy pontos felméréseken alapuló vagyongazdálkodással tegyük magunk számára is világossá: mink van, és milyen állapotban. A jobb tervezhetõség nyomán végleg szakíthatnánk azzal a gyakorlattal, hogy az Üllõi útról folyósított támogatások hátterében taktikai megfontolások, sajátos emberi preferenciák húzódjanak meg.

Tekintettel arra, hogy az országos felügyelõ sajátos feladatai között soroltatik fel az egyház mûködéséhez szükséges források elõteremtésének elõsegítése is, beszélnem kell az elmúlt hónapok egy fontos tanulságáról. Megválasztásom óta rengeteg jó ötletet kaptam azzal kapcsolatban, hogy az egyháznak mi mindennel kellene még foglalkoznia. E jó ötletek megvalósítása persze tetemes kiadásokkal is járna, melyek forrását az ötletgazdák a legritkább esetben sem jelölték meg. Az állami támogatással kapcsolatos álláspontomról késõbb még szólok. Egy azonban biztos: a közeljövõben aligha lesz több pénz az egyházak és intézményeik finanszírozására. Ennek az a következménye, hogy egyértelmûen ki kell mondanunk azt, amit már régen sejtünk: nem tekinthetünk el a hívek nagyobb anyagi szerepvállalásától és egyben attól sem, hogy hálózatépítéssel segítsük az egyes gyülekezetek látókörében lévõ gazdasági vállalkozások jobb országos együttmûködését, javítsuk piacra jutási lehetõségeiket. Nemcsak napjaink újprotestáns mozgalmai, hanem évszázadokkal korábban az erdélyi szász lutheránusok is ismerték e módszer hatékonyságát, melynek részletei esetünkben persze még kidolgozásra várnak.

Törvényeink szerint az országos felügyelõ biztosítja az egyházkerületek közötti kommunikációt. Ennek pontos mechanizmusa alapos megfontolást érdemel, különösen annak tudatában, hogy a Magyar Evangélikus Konferencia megalakulásával, az ott betöltött elnöki feladatköröm által a három egyházkerület kiegészült a határainkon túl élõ magyar anyanyelvû evangélikus testvéreink táborával. Egyházunk csak akkor válhat valódi közösséggé, ha tagjai tudnak egymásról, ismerik egymás gondját-baját, kapcsolattartásuk nem csupán kampányszerû. Bizalommal tölt el, hogy a régi és új egyházkerületi felügyelõk személyében e gondolat elkötelezett híveit ismertem meg. Számítok munkájukra, csakúgy, mint az egyházmegyei és a gyülekezeti felügyelõk együttmûködésére is. Kiváló gondolat volt Frenkl Róbert részérõl a felügyelõi konferenciák összehívása. Szeretném, ha ezekre a jövõben a tematika elõzetes és pontos megjelölésével kerülhetne sor. Ezen a fórumon – de másokon is – az okkal erõsödõ egyházkerületi identitás jó alapot teremthet ahhoz, hogy északi, déli és nyugati testvéreink az eddiginél is öntudatosabban osszák meg tapasztalataikat a tágabb közösséggel.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Beiktatási meghívómon szerepel egy idézet Andorka Rudolftól, akinek hiánya tíz év távlatából is fájó, és aki most lenne hetvenöt éves. Andorka professzor társadalomismerete, felvilágosult és mély hite, ezekbõl fakadó munkássága ma is segítségünkre lehet, ha egyházunk jövõjérõl, a társadalom életében betöltött és betöltendõ szerepérõl gondolkodunk. Az immáron kéttagúra zsugorodott elnökség tagjaként az országos felügyelõ felelõsséget visel az állam képviselõivel való kapcsolattartásban is. A bevezetõben idézett, Keken Andrástól származó mondatok szellemében nekünk, evangélikus keresztényeknek és nekem személyesen is nagyon fontos a magyar államhoz fûzõdõ korrekt kapcsolat.

Szomorú, hogy az utóbbi idõben egyház és állam viszonya a nyilvánosság elõtt általában úgy jelenik meg, mint a különbözõ formában kiutalt állami támogatással kapcsolatos vita, egyezkedés. Pedig ennél sokkal többrõl lenne, lehetne szó. Akár a „köztársaság”, akár a „polgári Magyarország” – hogy a két legnagyobb párt „helymeghatározását” alkalmazzam – jövõjérõl gondolkodunk, nekünk, magyar evangélikusoknak mindenki számára hasznos tapasztalatunk és mondanivalónk lehet. Nem túlbecsülve saját jelentõségünket, de különösen e helyen, a Deák téri templomban, mely a reformkorban a pesti társas élet, a modern polgári gondolkodás központja is volt, érdemes leszögezni: az evangélikus hagyománynak és gondolkodásnak része a progresszió, a haladás és persze a haza iránti elkötelezettség. Üdvös lenne, ha e két fogalom nemcsak a reformkorban lett volna elválaszthatatlan egymástól. Ha képesek vagyunk korszerû szóhasználattal elmondani, hogy kik vagyunk, és mit is akarunk, akkor talán ritkábban látnak majd napvilágot olyan gondolatok, melyek az egyházakat, egyházunkat valami furcsa, anakronisztikus maradisággal vádolják.

Felfogásom szerint része az evangélikus gondolkodásnak az is, hogy hiszünk a szabad piaci verseny és a társadalmi igazságosság összeegyeztethetõségében, abban, amit manapság szociális piacgazdaságnak szoktak nevezni. Szent kötelességünk az elesettek támogatása, de a köz és az egyház teherbírásának is záloga a gazdasági siker. A kettõt tehát nem lehet elválasztani egymástól. Ennek tudatosulásától a mai Magyarországon még messze vagyunk.

A fentiek kapcsán mindazoknak, akik a túlzott egyházi befolyástól rettegnek, szívesen beszámolunk azoknak az országoknak az állapotáról, ahol az evangélikus egyház egészen a közelmúltig nemcsak hagyományaival és informális befolyásával hatott, hanem államegyházi státusából adódóan hivatalosan is eljárt a közügyek alakításában. Egy futó pillantás a skandináv országok gazdasági állapotára és korrupciós indexére mindenképpen javallt! Demagógia lenne persze azt állítani, hogy mindez kizárólag az evangélikus egyház befolyására lenne visszavezethetõ, de alapvetõ kultúr- és gazdaságtörténeti összefüggéseket kár lenne tagadni. Az ilyen példákkal ugyanakkor világossá szeretnénk és fogjuk is tenni, hogy egyházunk mit tekint jó kormányzásnak.

Bármily sokrétû is lehetne állam és egyház tartalmi együttmûködése, tagadhatatlan, hogy intézményi mûködésünk nagyban függ a költségvetési támogatástól. Ez is a szocializmus egyik maradandó „vívmánya”. Így nem csoda, hogy kétoldalú beszélgetéseink – túlzott mértékben – az anyagiakról szólnak. Nem firtatva most azt, hogy ki a felelõs azért, hogy az állami költségvetés ilyen lehangoló állapotban van, senki, így egyházunk sem vonhatja ki magát a megszorító intézkedések hatása alól. Ugyanakkor szigorú következetességgel figyelünk minden olyan lépést – és egyben óva intünk is tõle –, mely a világi intézményeknél nagyobb mértékben sújtaná az egyháziakat. Reméljük, hogy erre nem kerül sor, és elõbb-utóbb sikerül végre pusztán törvényességi alapon, mindenféle vita nélkül megállapodni arról, ami jár. A jó tartalmi együttmûködésnek, a gyakorlatban és a gondolkodásunkban is megvalósuló nagyobb egyházi autonómiának persze feltétele lenne a nagyobb anyagi függetlenség. Miközben tehát következetesen emlékeztetjük az államot törvényben vállalt kötelezettségeire, számítunk – mint fentebb kifejtettem – a hívek nagyobb anyagi áldozatkészségére is.

A hazai mindennapokban és a közélet számos fórumán egyre inkább eluralkodó türelmetlenség, a hivatalos szervek körében is elharapódzó erõszak láttán ki tagadhatná, hogy a híveinek sokféleségét tudatosan értékként becsülõ evangélikus egyház viselkedésmintáinak közvetítése hasznos lenne az egyház keretein túl is. Fontos, hogy a toleráns evangélikus hagyományt terjesszük kifelé, és ne a türelmetlen acsarkodást engedjük beszüremleni egyházi mindennapjainkba.

Az imént a skandináv példákat emlegettem, ez azonban ne tévesszen meg senkit. Még e teli templom látványa és a pillanat emelkedettsége sem feledteti velem a tényt: kis egyház vagyunk. A kis közösségek ereje a belsõ sokszínûségben, szerteágazó kapcsolatrendszerben, ugyanakkor az erõs lelki összetartozásban rejlik. Olykor nehéz elfogadni a másik ember meggyõzõdését, szokásait, nehéz együtt élni a múlt átkos örökségével, az ebbõl eredõ bizalmatlansággal, sértettséggel. A politikai meggyõzõdések különbözõsége a demokrácia velejárója, mint ahogy a múlt feltárása is az. Egy ilyen viszonylag kis közösségben, mint a miénk, mindenkire szükség van, erényeivel és hibáival együtt, ami persze nem jelenthet kritikátlan elfogadást. Tudom, hogy kényes egyensúly ez, mely nagy hitet, önuralmat és sok energiát követel. Az ’56-os forradalom és a reformáció ünnepkörében különös nyomatékkal kérem: a tények feltárásával, az igazság kimondásával legalább mi ne várjunk magnófelvételek vagy poros akták felbukkanásáig. Csak belsõ állapotunk minõsége hitelesíti mondanivalónkat a társadalomban, állam és egyház viszonyában.

Amikor végezetül köszönetet mondok felmenõimnek az évszázados evangélikus örökségért, feleségemnek és családjának az ökumené mindennapos élményéért, gyerekeimnek az általuk és bennük megújuló hitemért, azt is remélem, hogy gyenge, de igyekvõ léptekkel mi, magyarországi evangélikusok elindulunk a lelki megújulás felé, melyet egy jól mûködõ egyházszervezet segíthet. „…a háznál nagyobb tisztessége van a ház építõjének” – szól az általam választott bibliai mottó. Mi, a ház lakói – a zsoltáros szavaival – fáradozunk, õrzünk, korán kelünk, és késõn fekszünk. Minden erõfeszítésünk ellenére, ha magunkban nem is, de a ház építõjében biztosak lehetünk.

::Nyomtatható változat::