Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Tisztelt egybegyűltek, kedves testvérek! Mindenekelőtt köszönöm, hogy ilyen sokan megtisztelték jelenlétükkel a mai alkalmat. Tisztában vagyok vele, hogy mindez elsősorban nem nekem szól, hanem e nagy hagyományú megbízatásnak és egyházunknak, a Magyarországi Evangélikus Egyháznak. Köszönöm, hogy sokan fáradságot nem kímélve, távoli gyülekezetekből jöttek közénk, köszönöm püspökeink szolgálatát, az esperesek és a kelenföldi gyülekezet volt és jelenlegi lelkészeinek áldáskívánását, a Lutheránia közreműködését és a Deák téri gyülekezet vendégszeretetét. Különleges megtiszteltetésnek tartom, hogy velünk van Mark S. Hanson püspök úr, a Lutheránus Világszövetség elnöke. Az ő, valamint a testvéregyházak, felekezetek képviselőinek jelenléte tudatosítja bennünk, hogy egy nagyobb közösség is figyelemmel kíséri a magyar evangélikusok életét.

Ma, 2006. október 27-én, az ’56-os forradalom győzelmének ötvenedik évfordulóján fontosnak tartom, hogy méltóképpen emlékezzünk meg mindazokról, akik a forradalomban vagy annak leverését követően életüket áldozták a szabadságért; azokról, akiket hitvalló magatartásukért, szellemi szabadságukért jogtalanságok sorozatával büntettek. Mai együttlétünk és felügyelői szolgálatom egyfajta invokációjaként remélem, hogy ma délután a kelenföldi lelkészek sorában velünk van Ordass Lajos, Kendeh György és Botta István, és persze gyerekkorom szeretett lelkésze, Bencze Imre is. És hadd idézzek e helyen Keken Andrásnak egy 1948. október 31-én elhangzott prédikációjából: „Vigyázzunk tehát, evangélikus keresztyének, nekünk soha nem szabad azok útjára tévedni, akik Istent csak azért tisztelik, hogy a császárral ellenkezzenek; de nem szabad azoknak az útjára sem tévednünk, akik a császár iránti tiszteletből vagy a tőle való félelemből nem akarják vagy nem merik megadni Istennek azt, ami az Istené. Ne térj hát el az igétől se jobbra, se balra!”

Tisztelt ünneplő gyülekezet!

Székfoglaló beszéd. Határozottságot és öntudatot sugalló szószerkezet. Tagadhatatlan, hogy egy demokratikus választás eredménye, a legitimáció ténye ad némi magabiztosságot. Ugyanakkor azt sem tagadom, hogy az országos felügyelői szék felé megtett és teendő lépéseim leírására leginkább az előbb hallott – és nem véletlenül választott – Bach-kantáta-részlet szövege a legalkalmasabb: mit schwachen und emsigen Schritten, azaz gyenge és szapora, igyekvő léptekkel igyekszem az új szolgálatba. Abba a szolgálatba, amelyet előttem igen különböző lelkületű, szemléletű, társadalmi és anyagi hátterű személyek töltöttek be. Egy olyan feladatkörbe, melyet egy adott pillanatban a zsinat meg is akart szüntetni. Azt gondolom tehát, hogy nem kell hosszasan magyaráznom bizonytalanságom okát; nem kisebb kérdés foglalkoztat, mint az, hogy a szűkszavú törvényi előírások figyelembevételével miképpen tölthetem be egyházunk és tágabb környezetünk számára hasznosan és Istennek tetsző módon az országos felügyelői feladatkört.

Az elhangzott Bach-kantáta az Istenhez igyekvő emberről szól. Az ötödik evangélista muzsikája pontosan adja vissza kétség és bizonyosság kettősségét. Az önmagammal kapcsolatos kétség kiegészül a testvéri közösségünk imádságos erejébe és az isteni gondviselésbe vetett bizalommal. Így állok hát most előttetek: nem széket foglalva, hanem szolgálatra készülve, segítséget kérve, a támogatásban bízva.

Végigtekintve az elődök hosszú során, nehéz ma is alkalmazható mintát találni. A Prónayaknak, Radvánszkyaknak megadatott, hogy vagyonukra támaszkodva, politikai és közéleti befolyásukat is felhasználva végezzék az egyházkormányzás szolgálatát. A szocializmus abszurd világában – a hetvenes évekig mindenképp – az országos felügyelők az egyházépítés helyett annak leépítésében jeleskedtek. Tevékenységük, melyet ravaszsággal és nem lebecsülendő intellektuális erővel végeztek, súlyos károkat okozott.

Közvetlen elődöm, dr. Frenkl Róbert az átmenet éveiben töltötte be a mai napig az országos felügyelői tisztet. Azt gondolom, hogy az ő konfliktusokat sosem kerülő szellemében is cselekszem, ha kimondom: tevékenységét, publicisztikai munkásságát sok vita övezte. Végtelen munkabírása és ügyszeretete révén olykor olyan ügyekben is állást foglalt, amelyek nélküle is megoldódtak volna, vagy általa sem oldódtak meg. Ugyanakkor világosan, talán jó néhány nemzedéktársam nevében is be kell vallanom: a kései születés kegyelmében részesülve nem vállalkozhatom arra, hogy minden részletében átérezzem szüleim, így Frenkl Róbert generációjának vívódásait, dilemmáit, kísértéseit, így a mérleg megvonásától is tartózkodnék.

Nem csak egyházunk életére igaz az, hogy az elmúlt tizenhét évben az elvi következetességnek és a kompromiszszumkészségnek egy egészen sajátos, esetről esetre változó arányú elegyére volt szükség ahhoz, hogy intézmények megmaradjanak, sőt fejlődjenek, a kontinuitás és a megújulás pedig egyidejűleg biztosítva legyen. Egy nagy múltú egyháznak óriási szüksége van azokra, akik egy szigorú elvi álláspontról kijelölik a cselekvés irányát, vagy értékelik a múltat. Ugyanakkor – különösen az átmenet éveiben, amikor már nem elvi kérdésekről, hanem nagyon is gyakorlati ügyekről folyt, folyik mindennapos egyeztetés – az okos kompromisszumok megtalálóira is nagy felelősség hárul. Megköszönöm tehát Frenkl Róbert szolgálatát azzal, hogy működése ugyan számomra egyértelműen követendő mintát nem adhat, de tapasztalataira, egyházismeretére, kiterjedt kapcsolatrendszerére, taktikai érzékére továbbra is nagy szükségem, szükségünk lesz. Bízom tehát további támogatásában, és Isten áldását kérem életére!

Az egyház célja az evangélium hirdetése. E cél érdekében hozott létre és tart fenn egy szervezetet, intézményeket, képez lelkészeket, alkalmaz munkatársakat. Minden szervezet működésének feltétele a rend. Nem arra a rendre gondolok, amely – olykor akár egzisztenciális retorziók kilátásba helyezésével – hamis tekintélytiszteletre kényszerített lelkészt és laikust. Ezeknek az időknek remélhetőleg egyszer s mindenkorra végük. Egyházunk egyik legnemesebb hagyománya a gyülekezetek önállósága, az egyháztagok gondolati szabadságának tiszteletben tartása. Arra a rendre gondolok tehát, amit a „szabadság szül”. Amelyben mindenki tudja, hogy hol a helye, mi a feladata. Mindenki, beleértve az országos felügyelőt is.

Nem feladata az országos felügyelőnek a teológiai, valláserkölcsi kérdésekben való állásfoglalás. Feladata ugyanakkor, hogy segítse a teológusok munkáját. Segítse őket abban, hogy legyen biztos egzisztenciájuk, ugyanakkor érezzék az állandó késztetést is arra, hogy folyamatosan karban tartsák tudásukat, hitelesen és bátran szolgáljanak a lutheri teológia jegyében. Szeretném, ha azt éreznék, éreznétek, hogy egy olyan egyház áll mögöttetek, mely gondosan ügyel ugyan belső rendjére, de támogat minden olyan kezdeményezést, mely az evangélium hirdetésének ügyét szolgálja. Tisztában vagyok vele, hogy az egyház elsősorban a gyülekezeteiben él, általuk hat. Érdeklődéssel és szeretettel fordulok tehát mind a lelkészek, mind a világi tisztségviselők felé, szolgáljatok akár a legnagyobb budapesti gyülekezetekben, akár a legkisebb vidéki szórványban. Csak egymás szempontjaira odafigyelve, közösen tudunk új célokat meghatározni, értük dolgozni.

Nem feladata az országos felügyelőnek az sem, hogy tanácsokat adjon oktatási és diakóniai intézményeink vezetőinek, de feladata, hogy folyamatosan felhívja a figyelmet arra, milyen fontos, hogy intézményeink állják a versenyt más, adott esetben világi intézményekkel, mi több, hogy legyenek szakmailag kikezdhetetlenek, jobbak. Még inkább feladata az országos felügyelőnek, hogy – ahol erre szükség van – mozdítsa elő az oktatási és szeretetintézmények, valamint a gyülekezetek közötti kapcsolatot. Egy jó hangulatú óvoda, iskola vagy gimnázium elhivatott pedagógusaival rengeteget tud tenni azért, hogy gyerekekhez és szülőkhöz egyaránt közelebb vigye az evangélium üzenetét, és ezáltal aktív egyháztaggá váljanak.

Törvényeink szerint az országos felügyelő „felügyeletet gyakorol az országos iroda felett”. Tekintettel arra, hogy egy viszonylag nagy szervezetről van szó, ez nem könnyű feladat. A felügyelet itt persze – anélkül, hogy a felelősségi köröket összekevernénk – inkább folyamatos konzultációt jelent, vagyis hogy alaposan figyelemmel kell kísérnie az országos iroda munkáját. Ez feltett szándékom. Csak akkor állhatunk tiszta lelkiismerettel a hívek és az adófizető polgárok elé, ha átláthatóan, maximális pénzügyi és ügyviteli fegyelemmel intézzük ügyeinket.

Az elmúlt hónapokban megfigyelőként már részt vehettem az országos elnökség ülésein. Megdöbbentően sok az ad hoc támogatási kérelem a gyülekezetek részéről. Minden költségvetés belerokkan abba, ha vis maior keretté alakul át. Növelni kell tehát a tervezhetőséget, még adott esetben annak árán is, hogy az adatkérést néhányan a gyülekezetek életébe történő beavatkozásként fogják fel. Fontos, hogy pontos felméréseken alapuló vagyongazdálkodással tegyük magunk számára is világossá: mink van, és milyen állapotban. A jobb tervezhetőség nyomán végleg szakíthatnánk azzal a gyakorlattal, hogy az Üllői útról folyósított támogatások hátterében taktikai megfontolások, sajátos emberi preferenciák húzódjanak meg.

Tekintettel arra, hogy az országos felügyelő sajátos feladatai között soroltatik fel az egyház működéséhez szükséges források előteremtésének elősegítése is, beszélnem kell az elmúlt hónapok egy fontos tanulságáról. Megválasztásom óta rengeteg jó ötletet kaptam azzal kapcsolatban, hogy az egyháznak mi mindennel kellene még foglalkoznia. E jó ötletek megvalósítása persze tetemes kiadásokkal is járna, melyek forrását az ötletgazdák a legritkább esetben sem jelölték meg. Az állami támogatással kapcsolatos álláspontomról később még szólok. Egy azonban biztos: a közeljövőben aligha lesz több pénz az egyházak és intézményeik finanszírozására. Ennek az a következménye, hogy egyértelműen ki kell mondanunk azt, amit már régen sejtünk: nem tekinthetünk el a hívek nagyobb anyagi szerepvállalásától és egyben attól sem, hogy hálózatépítéssel segítsük az egyes gyülekezetek látókörében lévő gazdasági vállalkozások jobb országos együttműködését, javítsuk piacra jutási lehetőségeiket. Nemcsak napjaink újprotestáns mozgalmai, hanem évszázadokkal korábban az erdélyi szász lutheránusok is ismerték e módszer hatékonyságát, melynek részletei esetünkben persze még kidolgozásra várnak.

Törvényeink szerint az országos felügyelő biztosítja az egyházkerületek közötti kommunikációt. Ennek pontos mechanizmusa alapos megfontolást érdemel, különösen annak tudatában, hogy a Magyar Evangélikus Konferencia megalakulásával, az ott betöltött elnöki feladatköröm által a három egyházkerület kiegészült a határainkon túl élő magyar anyanyelvű evangélikus testvéreink táborával. Egyházunk csak akkor válhat valódi közösséggé, ha tagjai tudnak egymásról, ismerik egymás gondját-baját, kapcsolattartásuk nem csupán kampányszerű. Bizalommal tölt el, hogy a régi és új egyházkerületi felügyelők személyében e gondolat elkötelezett híveit ismertem meg. Számítok munkájukra, csakúgy, mint az egyházmegyei és a gyülekezeti felügyelők együttműködésére is. Kiváló gondolat volt Frenkl Róbert részéről a felügyelői konferenciák összehívása. Szeretném, ha ezekre a jövőben a tematika előzetes és pontos megjelölésével kerülhetne sor. Ezen a fórumon – de másokon is – az okkal erősödő egyházkerületi identitás jó alapot teremthet ahhoz, hogy északi, déli és nyugati testvéreink az eddiginél is öntudatosabban osszák meg tapasztalataikat a tágabb közösséggel.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Beiktatási meghívómon szerepel egy idézet Andorka Rudolftól, akinek hiánya tíz év távlatából is fájó, és aki most lenne hetvenöt éves. Andorka professzor társadalomismerete, felvilágosult és mély hite, ezekből fakadó munkássága ma is segítségünkre lehet, ha egyházunk jövőjéről, a társadalom életében betöltött és betöltendő szerepéről gondolkodunk. Az immáron kéttagúra zsugorodott elnökség tagjaként az országos felügyelő felelősséget visel az állam képviselőivel való kapcsolattartásban is. A bevezetőben idézett, Keken Andrástól származó mondatok szellemében nekünk, evangélikus keresztényeknek és nekem személyesen is nagyon fontos a magyar államhoz fűződő korrekt kapcsolat.

Szomorú, hogy az utóbbi időben egyház és állam viszonya a nyilvánosság előtt általában úgy jelenik meg, mint a különböző formában kiutalt állami támogatással kapcsolatos vita, egyezkedés. Pedig ennél sokkal többről lenne, lehetne szó. Akár a „köztársaság”, akár a „polgári Magyarország” – hogy a két legnagyobb párt „helymeghatározását” alkalmazzam – jövőjéről gondolkodunk, nekünk, magyar evangélikusoknak mindenki számára hasznos tapasztalatunk és mondanivalónk lehet. Nem túlbecsülve saját jelentőségünket, de különösen e helyen, a Deák téri templomban, mely a reformkorban a pesti társas élet, a modern polgári gondolkodás központja is volt, érdemes leszögezni: az evangélikus hagyománynak és gondolkodásnak része a progresszió, a haladás és persze a haza iránti elkötelezettség. Üdvös lenne, ha e két fogalom nemcsak a reformkorban lett volna elválaszthatatlan egymástól. Ha képesek vagyunk korszerű szóhasználattal elmondani, hogy kik vagyunk, és mit is akarunk, akkor talán ritkábban látnak majd napvilágot olyan gondolatok, melyek az egyházakat, egyházunkat valami furcsa, anakronisztikus maradisággal vádolják.

Felfogásom szerint része az evangélikus gondolkodásnak az is, hogy hiszünk a szabad piaci verseny és a társadalmi igazságosság összeegyeztethetőségében, abban, amit manapság szociális piacgazdaságnak szoktak nevezni. Szent kötelességünk az elesettek támogatása, de a köz és az egyház teherbírásának is záloga a gazdasági siker. A kettőt tehát nem lehet elválasztani egymástól. Ennek tudatosulásától a mai Magyarországon még messze vagyunk.

A fentiek kapcsán mindazoknak, akik a túlzott egyházi befolyástól rettegnek, szívesen beszámolunk azoknak az országoknak az állapotáról, ahol az evangélikus egyház egészen a közelmúltig nemcsak hagyományaival és informális befolyásával hatott, hanem államegyházi státusából adódóan hivatalosan is eljárt a közügyek alakításában. Egy futó pillantás a skandináv országok gazdasági állapotára és korrupciós indexére mindenképpen javallt! Demagógia lenne persze azt állítani, hogy mindez kizárólag az evangélikus egyház befolyására lenne visszavezethető, de alapvető kultúr- és gazdaságtörténeti összefüggéseket kár lenne tagadni. Az ilyen példákkal ugyanakkor világossá szeretnénk és fogjuk is tenni, hogy egyházunk mit tekint jó kormányzásnak.

Bármily sokrétű is lehetne állam és egyház tartalmi együttműködése, tagadhatatlan, hogy intézményi működésünk nagyban függ a költségvetési támogatástól. Ez is a szocializmus egyik maradandó „vívmánya”. Így nem csoda, hogy kétoldalú beszélgetéseink – túlzott mértékben – az anyagiakról szólnak. Nem firtatva most azt, hogy ki a felelős azért, hogy az állami költségvetés ilyen lehangoló állapotban van, senki, így egyházunk sem vonhatja ki magát a megszorító intézkedések hatása alól. Ugyanakkor szigorú következetességgel figyelünk minden olyan lépést – és egyben óva intünk is tőle –, mely a világi intézményeknél nagyobb mértékben sújtaná az egyháziakat. Reméljük, hogy erre nem kerül sor, és előbb-utóbb sikerül végre pusztán törvényességi alapon, mindenféle vita nélkül megállapodni arról, ami jár. A jó tartalmi együttműködésnek, a gyakorlatban és a gondolkodásunkban is megvalósuló nagyobb egyházi autonómiának persze feltétele lenne a nagyobb anyagi függetlenség. Miközben tehát következetesen emlékeztetjük az államot törvényben vállalt kötelezettségeire, számítunk – mint fentebb kifejtettem – a hívek nagyobb anyagi áldozatkészségére is.

A hazai mindennapokban és a közélet számos fórumán egyre inkább eluralkodó türelmetlenség, a hivatalos szervek körében is elharapódzó erőszak láttán ki tagadhatná, hogy a híveinek sokféleségét tudatosan értékként becsülő evangélikus egyház viselkedésmintáinak közvetítése hasznos lenne az egyház keretein túl is. Fontos, hogy a toleráns evangélikus hagyományt terjesszük kifelé, és ne a türelmetlen acsarkodást engedjük beszüremleni egyházi mindennapjainkba.

Az imént a skandináv példákat emlegettem, ez azonban ne tévesszen meg senkit. Még e teli templom látványa és a pillanat emelkedettsége sem feledteti velem a tényt: kis egyház vagyunk. A kis közösségek ereje a belső sokszínűségben, szerteágazó kapcsolatrendszerben, ugyanakkor az erős lelki összetartozásban rejlik. Olykor nehéz elfogadni a másik ember meggyőződését, szokásait, nehéz együtt élni a múlt átkos örökségével, az ebből eredő bizalmatlansággal, sértettséggel. A politikai meggyőződések különbözősége a demokrácia velejárója, mint ahogy a múlt feltárása is az. Egy ilyen viszonylag kis közösségben, mint a miénk, mindenkire szükség van, erényeivel és hibáival együtt, ami persze nem jelenthet kritikátlan elfogadást. Tudom, hogy kényes egyensúly ez, mely nagy hitet, önuralmat és sok energiát követel. Az ’56-os forradalom és a reformáció ünnepkörében különös nyomatékkal kérem: a tények feltárásával, az igazság kimondásával legalább mi ne várjunk magnófelvételek vagy poros akták felbukkanásáig. Csak belső állapotunk minősége hitelesíti mondanivalónkat a társadalomban, állam és egyház viszonyában.

Amikor végezetül köszönetet mondok felmenőimnek az évszázados evangélikus örökségért, feleségemnek és családjának az ökumené mindennapos élményéért, gyerekeimnek az általuk és bennük megújuló hitemért, azt is remélem, hogy gyenge, de igyekvő léptekkel mi, magyarországi evangélikusok elindulunk a lelki megújulás felé, melyet egy jól működő egyházszervezet segíthet. „…a háznál nagyobb tisztessége van a ház építőjének” – szól az általam választott bibliai mottó. Mi, a ház lakói – a zsoltáros szavaival – fáradozunk, őrzünk, korán kelünk, és későn fekszünk. Minden erőfeszítésünk ellenére, ha magunkban nem is, de a ház építőjében biztosak lehetünk.

::Nyomtatható változat::