Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Ez év nyarán, június 27-én hunyt el kilencvenhárom éves korában a több mint harminc éven át Zürichben tanító professzor, Eduard Schweizer-Hanhart, de hazai egyházunkhoz csak néhány hete ért el örökkévalóságba költözésének híre. Miután a még élő magyar evangélikus és református lelkészek közül több mint egytucatnyinak volt kedves professzora, mások pedig könyveit olvashatták, kedves kötelességünk, hogy megemlékezzünk róla, és megköszönjük szolgálatát.

Bázelben született l913. április 18-án. Négyen voltak testvérek, közöttük ő volt a legidősebb. Szülővárosában végezte tanulmányait az érettségi letételéig. Teológiai érdeklődését Marburgban mélyítette el, négy kiváló professzor nevét emlegette. Rudolf Otto vallástörténészt, Rudolf Bultmann újszövetségi tudóst, majd Emil Brunner zürichi és Karl Barth bázeli szisztematikus teológiai professzort tartotta gondolkodása kialakításában fontos személyiségeknek, akik különösen nagy hatást gyakoroltak későbbi tudományos munkásságára.

Teológiai tanulmányai befejezése után rövid ideig helyettes lelkész volt Bázel ipari negyedében, majd a nesslaui gyülekezet megválasztotta lelkipásztorának. Az itt gyűjtött – személyes beszélgetések során szerzett – tapasztalatai élete végéig befolyásolták gondolkodását. Bár újszövetségi kutatásokat végzett, mindvégig megmaradt gyakorlati teológusnak.

1940-ben kötött házasságot Elisabeth Hanharttal. Négy gyermekkel ajándékozta meg házasságukat a Teremtő.

Doktori disszertációja és habilitációja elkészülte után, a bányászgyülekezetből távozva három évig egyik helyről a másikra vándorolt a család – ott éltek, ahol az édesapa éppen szolgált –, míg végül Schweizer 1949-ben a Zürichi Egyetem újszövetségi tanszékére kapott meghívást.

Elmélyült kutatásai és gyakorlati lelkésznevelő tevékenysége egyre ismertebbé tették nevét választott szakterületén. Vendégprofesszorként meghívták a New York-i Trinity College-be. Volt Japánban, tanított vagy előadást tartott szinte majdnem minden európai protestáns egyetemi katedrán, de járt Kanadában és Ausztráliában is, illetve nagyon gyakran Németországban. Több mint tíz intézmény tiszteletbeli doktora volt, Budapesti Református Teológiai Akadémia (ma a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara) is díszdoktorává fogadta.

Hazánkban 1968-ban járt először; az európai evangélikusok konferenciáján ő tartotta a főelőadást az Újszövetség-értelmezésről a modern kutatás fényében. Nagy érdeklődéssel kísért előadása kapunyitás volt az újszövetségi kutatás számára.

A hatvanas-hetvenes években Svájcban ösztöndíjasként tanuló lelkészek szinte kivétel nélkül találkoztak vele, és hallgathatták előadásait. A külföldi diákokat megkülönböztetett bánásmódban részesítette. Nemcsak otthonába hívott el bennünket, de többször magával vitt – japán diáktársammal együtt – Schaffhausenbe, ahol minden hónap harmadik vasárnapján prédikált. Számomra feledhetetlen élmény maradt igehirdetése. Prédikációiból kicsendült a protestáns biblicitás és a személyes hitből fakadó meggyőződés bizonyossága.

Melegszívű, közvetlen, könnyen kapcsolatot teremtő, tudásával nem dicsekvő, alázatos, családját és egyházát nagyon szeretni tudó, mélyen hívő keresztény volt Schweizer-Hanhart professzor. Tanártársai nemcsak megbecsülték, hanem fel is néztek reá. Egy hosszabb periódusban az egyetem rektora is volt.

Ami tudományos munkásságát illeti, példaszerűen igényes írásmagyarázó volt, a nyelvészeti és kortörténeti titkok tudója. Nem alapított exegetikai iskolát, de kiegyensúlyozott és mértékadó megállapításai összhangba hozták az őskeresztény teológiai felismeréseket. Az Újszövetségi szótárba írt cikkei kincsesbányát jelentenek a kutatási területén. Az ő nevéhez fűződik az Újszövetségi kommentársorozat megalkotása; egyes darabjai ma is időszerű teológiai útmutatást adnak a kutatók és prédikátorok számára. Két katolikus kollégájával együtt ökumenikus újszövetségi kommentárt is indított sokunk örömére. Bibliai textusok hatástörténeti kutatására is vállalkozott; ez a kutatási terület ma fénykorát éli.

Az a megtiszteltetés ért, hogy a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben a kolozsvári teológiai fakultás fennállásának századik évfordulója alkalmából együtt vehettük át a tiszteletbeli doktori diplomát. Akkor – 1995-ben – még nem sejtettem, hogy utoljára találkozhatom egykori kedves professzorommal, sokak tanítójával, Isten kedves szolgájával, a kiváló tudóssal. Temetésén a Zürichi Egyetem Teológiai Karának dékánja búcsúbeszédében az idős professzort idézte, aki gyakran emlegette egykori tanárának, Rudolf Bultmannak a vallomását: végül is minden kegyelem. Az igehirdetés pedig kedves igéje alapján szólt négy gyermekéhez, tíz unokájához, hét dédunokájához és a népes tanítványi sereghez: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.” (1Jn 3,2)

Eduard Schweizer-Hanhart békésen elaludt, s bizonnyal a kegyelmes Isten ölén ébredt fel. Legyen áldott érte a Teremtő!

D. Szebik Imre

::Nyomtatható változat::