Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Az Egyházak Világtanácsa és a Keresztény Egység Pápai Tanácsa 1968 óta adja ki az ökumenikus imahét közös vezérfonalát, amellyel elősegíti az együttes imádkozást, meghatározza a tanulmányozásra szánt igehirdetési alapigéket, s ajánlást tesz az istentisztelet liturgiájára.

Hazánkban a rendszerváltás éveitől vált természetessé a római katolikus egyháznak a közös imaheti alkalmakon való részvétele és szolgálatvállalása. Korábban a keresztény összefogástól való félelem jellemezte az állami vezetők gondolkodását, ennek ellenére több hazai településen megszervezték a közös alkalmakat. Ahol a helyi lelkészek vallották az egy Krisztusban való közösség élményének fontosságát, ott felváltva egymás templomába hívogatták a híveket.

Szívesen gondolok vissza a hetvenes évek kezdetén a miskolci minorita templomban vagy az 1986-ban a budai Mátyás-templomban tartott igehirdetésemre. Biztos vagyok benne, hogy élményszerű és emlékezetes, örvendetes és áldást hozó volt, hogy hívő keresztények ellátogattak egymás templomába, találkoztak, és közösen imádkoztak.

Az ökumenikus imahét két gondolatot emel ki. Közülük az első az imádkozás fontossága. Nem véletlenül hangsúlyozta Luther, hogy imádkozzunk sokat, bátran, mert az imádság tartja össze a világot. Különben már rég elpusztult, összeomlott volna. A reformátor némi költői túlzással akarja kifejezni, milyen fontos a keresztények imádsága, s mekkora lehetőséget rejt magában. Talán mindannyiunknak van olyan emlékünk, hogy amikor már lemondtunk imádságos kérésünk teljesítéséről, Isten mégis megvalósította.

Mekkorát változott az egyes keresztény egyházak egymáshoz való viszonya az ötven évvel ezelőtti helyzethez képest! Bizony emögött is sokak imádsága és megváltozott értékítélete rejtőzik. A napjainkra jellemző felgyorsult életritmus, a hagyományok, a szokások eltűnése sok család életében okoz feszültséget. Hány imádságnak kell elhangoznia, míg rendeződhetnek a szülők és gyermekek közötti kapcsolatok!

Ezért könyörgünk hazánkért, nemzetünkért; hisszük, hogy nem hiábavaló egyetlen Istenhez felszálló kiáltó szó sem. Ezért könyörgünk a bizonytalanságban élőkért, az útkeresőkért, a szívük mélyén kételkedőkért, hogy Isten maga találjon rájuk.

Az imahét másik fontos gondolata a keresztények, a keresztény egyházak egysége. Míg tizenkilenc évszázadon át az új egyházak, közösségek keletkezése volt a jellemző, addig a 20. században a történelem Ura más irányt jelölt ki az egyházaknak. Olyan vezéregyéniségek mutatták az utat a keresztények számára az egységkeresésében, mint például John Mott angliai lelkész, Nathan Söderblom svéd evangélikus érsek és XXIII. János pápa. Ellenállhatatlanul és visszafordíthatatlanul erősödött meg az egymás kezének keresésére irányuló törekvés, az egymás iránti tisztelet, a különböző felekezetekhez tartozók egyre többször tartottak istentiszteletet egymás templomában, s az együtt ünnepelt alkalmak száma is növekedett.

Napjaink egyik intenzíven tevékenykedő mozgalma az „Igazságosság, béke és a teremtett világ megőrzése” gondolatot zászlajára tűző katolikus–ortodox–protestáns kezdeményezés, amely 1989 óta tömöríti egységbe a világunkért, Európáért felelősséget hordozó keresztényeket. E szervezet az idén Nagyszebenben tart nagygyűlést.

Itt érdemes megemlítenünk, hogy lapzártánk után Gyulán lesz határokon átívelő római katolikus, ortodox, protestáns tanulmányi nap az Európai Egyházak Konferenciája új főtitkárának, Colin Williamsnek a főelőadásával. Az alkalmon mind Romániából, mind Magyarországról számos egyházi képviselő lesz jelen az ökumené jegyében, este pedig a különböző felekezetek képviselőinek a szolgálatával tartott közös istentisztelet zárja a napot a helyi román ortodox templomban.

A 2007. évi imahét jelmondata: „…a süketeket is hallóvá teszi, a némákat is beszélővé.” (Mk 7,37) A dél-afrikai Umlazi régió egyháza által előkészített imaheti gondolatsor egy sokat szenvedett közösség munkája. Szegénységük, betegségeik – köztük az AIDS gyors terjedése – a feléjük fordulásra és az értük való imádkozásra köteleznek bennünket.

Hazánkban is sokan érzéketlenek mások kiáltására, a testvéri tanúságtételre, vagy éppen némák, tétlenek, nem vallják meg hitüket. Mit tehet értük az egyház?

Bizonyos, hogy a ma egyházának egymást hordozó közösséggé kell formálódnia. Nyitottá kell lennie a napi gondokkal küszködő fiatalok előtt, akik talán csalódtak a sokat ígérő élettársi kapcsolatban, akik friss diplomásként munkanélküliek, akik keresik a helyüket az életben… Bizonyos továbbá, hogy a ma egyházának gyógyító közösséggé kell formálódnia, ha a sok csalódáson, lelki sérülésen keresztülment posztmodern ember számára a meghallgatás lehetőségét akarja biztosítani. Tiszteletben kell tartania az illető emberi méltóságát, elfogadott kegyességi tradícióját, és a lelkileg erősebb testvér alázatával kell hozzá közelítenie, mint aki tudja: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12)

Mind katolikus, mind protestáns körökben sokakban megfogalmazódik, hogy mennyire időszerű lenne közösen járulni az Úr asztalához, együtt ünnepelni az eukharisztia áldását; milyen jó volna, ha a vegyes házasságban élők ez által is megerősíthetnék összetartozásukat. Szabad remélnünk, hogy eljön az az idő, amikor mindez valóság lesz.

Bizonyos, hogy a ma egyházának bátorító közösséggé kell válnia, hogy a néma megszólaljon, és átütő erővel tanúskodjon meggyőződéséről. Erre biztat a katolikus laikus apostolátus mozgalma éppúgy, mint a protestáns hívők egyetemes papságának biblikus elve.

Ha pedig azt kérdezi tőlünk valaki, hogy milyen áldása látható a már évtizedek óta megtartott közös ökumenikus imaheti alkalmainknak, akkor bizonyosan állíthatjuk, hogy például a római katolikus egyház a II. vatikáni zsinat óta sokkal nagyobb hangsúlyt helyez az igehirdetésre, az anyanyelven tartott istentiszteletekre. Ezzel párhuzamosan a protestáns egyházakban fontosabbá vált az úrvacsora ünneplése, a Úrral való találkozás szentségi alkalma. Ez a kölcsönhatás a felülről jövő kegyelem megnyilatkozása a 20–21. században.

Ige és szentségek – Krisztus jelenlétének hordozói. Így ígérte Mesterünk. Kísérje mindennapjainkat mindkettő áldása.

D. Szebik Imre

::Nyomtatható változat::