Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Sokszor próbáltunk meg választ adni arra a sürgető kérdésre, hogy miként lehet a 21. században hatékony és sikeres a keresztény misszió, miként lesz újra láthatóan és érezhetően „élő és ható”, dinamizáló valóság a hit és a hitből élő közösség, az egyház. A legegyszerűbb válasz erre az, hogy akkor, ha a mi életünk és szolgálatunk, szavaink és tetteink hitelesek; hitelesek, mert igazak. A hitelesség egyik kritériuma pedig a kereszténység egysége.

Amíg az egység fogalma nem válik közhellyé, szánalmas klisévé, és a megvalósítására irányuló tettek és rendezvények nem torkollnak valamiféle egyházpolitikai indíttatású színjátékba, addig híve vagyok a „látható egyházban” történelmi formában megnyilvánuló felekezeti egységtörekvéseknek. Ezen belül hangsúlyosan elkötelezett híve vagyok a lutheránus–református, illetve a protestáns egységnek.

Amikor egységről beszélek, akkor nem elsősorban egyfajta szervezeti, szerkezeti egységre, közös adminisztratív struktúrára gondolok – bár a szervezeti egység gondolatát sem tartom mellékesnek. Egység alatt elsősorban a lelki, a hitbeli kommuniót értem. Azt, amit világszinten vallanak ma a reformáció egyházai, ami egyre inkább kifejeződik: a teljes szószéki, úrvacsorai közösséget, az imádság, a hitvallás, a misszió közösségét. A hitbeli egység azonban nem zárja ki az önazonosság megőrzését, mely sokszínűséget teremt. Teológiai kifejezéssel élve úgy épülünk be az anyaszentegyházba, a látható Krisztus-testbe, hogy ki-ki – megőrizve saját jellegzetességeit –, gazdagítja, építi, erősíti azt.

Az anyaszentegyház egységének a gondolatánál maradva elmondhatjuk, hogy sem Luther, sem Kálvin nem ismer, sem reformátoraink általában sem ismernek több egyházat. A késő középkor emberének gondolkodásában és hitében nem létezett a „több egyház” fogalma. Mert Jézus, a mi Üdvözítőnk egy! Jézus titokzatos teste egy! Isten üdvözítő szeretete egy! Annak történelmi megvalósulása Jézusban egy! A Lélek egy!

Azt is ki kell mondani bátran és világosan, hogy az egyház megoszlása bűnös állapot. A mi bűnünk, az enyém, a tiéd. Egy olyan állapot, amelyet meg kell szüntetni, amelybe nem szabad soha beletörődni, mert ez botrányt okoz a világban, és hátráltatja Isten országának az építését, rontja missziónk hitelét, akadályozza az evangélium terjesztését és terjedését.

Ha nem tudjuk együtt megvallani, hogy Krisztus az Úr, ha nem tudunk közösen tanúságot tenni róla, akkor hűtlenek vagyunk Jézushoz. Bűnbánattal kell bevallanunk, hogy igenis hűtlen sáfárok vagyunk. Olyan Krisztus-követők, akik nagyon, de nagyon rászorulunk Isten bűnbocsátó kegyelmére. Mégis, a látható, szomorú tényeknek ellentmondva valljuk, hogy minden történelmi, nyelvi, kulturális, földrajzi, politikai és felekezeti megosztottság ellenére egy egyetemes anyaszentegyház van. Mi mindnyájan ennek részei vagyunk, és igaz, amit mi, protestánsok hangsúlyosan vallunk: az egyház teljessége benne van a részegyházakban.

Az anyaszentegyház egységéről teljesen egybehangzóan tanítanak hitvalló atyáink. Melanchthon Fülöp így fogalmaz az Ágostai hitvallás VII. pontjában: „Azt is tanítják, hogy egy minden időre kiterjedő anyaszentegyháznak kell léteznie. Az egyház pedig: a szentek gyülekezete, melyben az evangélium helyesen hirdettetik, és a szentségek helyesen szolgáltatnak ki. S az egyház igazi egységéhez elegendő az evangéliumi tanban és a szentségek kiszolgáltatásában való megegyezés, és nem szükséges, hogy a külső szokások, szertartások vagy emberek által megállapított ceremóniák mindenütt hasonlóak legyenek…”

Az egyház egysége nem egy sikeres emberi vállalkozás eredménye; szükséges azt is elmondani, hogy a tényleges egység nem rajtunk múlik, nem az emberek szándéka, képessége, törekvése valósítja meg. Nem a papok, teológusok, püspökök, zsinatok, struktúrák az egység és a kommunió zálogai.

Az egység, a valódi egység Isten kegyelmi cselekedete. Az anyaszentegyház egyetlen Ura Jézus Krisztus. Ő a feltámadott, az élő, dicsőséges Úr, az egység alapja, fundamentuma, akié az egyház, akinek a kegyelmi szövetségében él az egyház. Ő az egész keresztény élet, keresztény lét középpontja. És ez ma nem közhely, bár sokszor annak hat, hanem életbevágóan fontos igazság. Ő az alfája és az ómegája a keresztény egzisztenciának, annak az új létnek, új életnek, amely a benne kapott megigazulásnak és újjászületésnek a következménye. Ő az alap, melyre az egyház épül. Ő a hit tárgya, és a benne való hit az üdvözítő hit. Benne és általa van célja, értelme az egész emberi, sőt kozmikus létnek. Ő Isten legjelentősebb kinyilatkoztatása a teremtett világ számára, ő Isten képmása, benne jelenik meg Isten a véges világban.

Elvontabban fogalmazva benne vállalja a végtelen Isten a véges lét teljes ellentmondásosságát, kétértelműségét. Benne veszi magára a Teljes és Tökéletes a véges és részes formáját. Isten benne veti alá magát a létezés feltételeinek. Benne, Krisztusban van az új lét – melyben általa mi is részesülünk. Ahogyan Paul Tillich evangélikus teológus fogalmaz: a lényegi lét, a létezés feltételei között.

Jézus Krisztus mindenképpen az emberiség szellemtörténetének legnagyobb próbaköve, egészen a mai napig. Próbakő – egyesek számára botrány, bolondság, értelmetlen és érthetetlen paradoxon, mások számára azonban a hit, az imádat, a tisztelet tárgya, az élet forrása. Ma is sokszor a gyűlölet, a vita, a gúny, tagadás tárgya, de ez nem is csoda, hiszen benne a legnagyobb logikai képtelenség történt: a véges befogadta a végtelent.

Isten a maga végtelen, átfoghatatlan teljességéből Krisztusban belép a mulandó, a véges lét emberi, korlátolt kategóriáiba, hogy átemeljen a töredékesből a tökéletesbe. Nehéz, tömör fogalmak, melyeket próbálunk értelmezni, lényegükben megragadni – s végül általuk leszünk mi magunk megragadottak. Krisztus hatalma pedig egybegyűjti az anyaszentegyház népét és megtartja egységben a világ végezetéig. Ő az egyház Ura, róla szól a mi bizonyságtételünk, neki szól imánk és dicsőítésünk.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::