Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Mások így írnak rólad: „Kiss Judit Ágnes 1973-ban született Budapesten. Az ELTE-n magyar, a Színművészeti Egyetemen drámatanári, a pécsi főiskolán oboa szakot végzett; középiskolában tanít, és a Keleti Átjáró nevű együttesben zenél.” Az ismertetést immáron kiegészíthetjük azzal, hogy személyedben új poéta is született. 2004 óta jelennek meg verseid, 2006-ban adták ki első kötetedet Irgalmasvérnő címmel; az olvasók reménység szerint a másodikat is hamarosan kézbe vehetik.

Valahol a világhálón egyszer ezt írtad magadról: „Nem vagyok költő, csak szeretek verset írni, és ha még fizetnek is érte, az legyen ajándék. Nem vagyok zenész, csak szeretek énekelni, szeretem a hangszeremet, és szeretem a közönséget.”

Amikor rád gondolok, egy tizennégy éves, szemüveges, farmeres lány jelenik meg lelki szemeim előtt, Juca, a gimnáziumi osztálytársam. Akivel beszélgettünk, barátkoztunk, de aztán kicsit el is távolodtunk egymástól. Nem csoda, hiszen te már akkor három ember helyett éltél: ismerted fél Budapestet, gitároztál, verset írtál, lovagoltál, később megnyerted az országos középiskolai tanulmányi versenyt magyarból, így felvételi nélkül bejutottál az egyetemre.

De volt egy másik arcod is, és én azok közé a szerencsések közé tartozom, akik megismerhették. Tizenhét éves korod körül kissé „lecsendesedtél”. Te meg én ekkor kerültünk közelebb egymáshoz. Hogyan és miért? Erről később azt mesélted, hogy a megtérésed után nagyon egyedül érezted magad az osztályban. Megváltozott benned és körülötted valami, miután kerested Istent, és rátaláltál. Sokat imádkoztál azért, hogy küldessék melléd valaki. Így tettél azon a reggelen is a Ferenciek terén, a templomban. Fohászkodtál, és akkor én beléptem az ajtón.

Azonnal észrevettelek. Örömmel és csodálkozva néztem rád: „Te itt?” Egy klasszikus moziból, a Casablancából vett mondattal élve ez volt „a” pillanat, egy csodás barátság kezdete. Pontosabban szólva inkább folytatása. És – legalábbis számomra – egy fontos szempontból a kiteljesedése is. Mert miután kiléptünk a templomból, a gimiig beszélgettünk. És aztán egyre komolyabban, egyre többször tettetek nekem bizonyságot az élő Krisztusról – te és a nővéred is. Hála nektek, én is befogadtam Jézust a szívembe és az életembe – és elkezdtem követni őt. Tőled kaptam a második Bibliámat (az elsőt lelkészemtől a konfirmációmra), gyakran énekeltünk és imádkoztunk együtt.

Sok idő telt el azóta. Kisebb-nagyobb rendszerességgel újra meg újra viszontlátlak. Még most is „nagyon élsz”, mint mindig: tanítasz, zenélsz, darabot írsz, rendezel, fellépsz, táncolsz. Költeményeket vetsz papírra, és nemrég indultál egy írói pályázaton is. Ki tudja, azóta talán már meg is nyerted…?

Jó tudni és csendben nyomon követni, mi történik veled. Nem akarlak szem elől téveszteni. Téged, akit a kívülállók – verseid tükrében – nemcsak sokoldalú, tehetséges, de egyúttal zűrös magánéletű művésznek is látnak. Hiszen számomra te nemcsak ez vagy, hanem az egyik legjobb barátom, testvérem az Úrban, aki egykor a megfeszített Krisztusról beszélt nekem, és „hazavezetett” engem.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::