Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az ember sokszor kíváncsi arra, vajon mi történik a színfalak mögött. Főleg ha a média világába pillanthat be. Amikor Gáncs Péter püspök felhívott, és elmondta, hogy szeretné, ha elvállalnám a Szentháromság ünnepi rádiós istentiszteletet, sejtettem, hogy ez számos új élményt tartogat számomra.

Bevallom, saját alkalmatlanságom teljes tudatában (és ez nem szerénység, hanem a kendőzetlen valóság) szívesen átadtam volna a lehetőséget az általam is nagyra becsült, tapasztalt kollégáknak. A püspök azonban biztatott, hogy meg fogom tudni oldani a feladatot. Erre most humorosan is reagálhatnék, de komolyra fordítom, mert úgy gondolom, hogy tényleg fontos: nagyszerű érzés, hogy támogató légkörben dolgozhatunk! Sokkal többre képes az ember, ha érzi, hogy bíznak benne. Ezzel a jó érzéssel fogtam munkához.

Az első momentum az volt, hogy egy rövid „továbbképzésen” vettünk részt, amikor is számos dologra hívták fel a figyelmünket: miért nagy jelentőségű egy élő adás, milyen hosszú lehet a rádióban a csend. Vagy: ki mindenki figyeli a közvetítéseket – vasárnapi ebédet főző háziasszony, kórházi ágyon fekvő nagybeteg, templomba elmenni már nem tudó idős ember, autóval közlekedő… És az interneten keresztül még külföldről is hallgathatják…

Szóba került az is, hogy lehetőség szerint a gyülekezet énekkara is szolgáljon, illetve hogy a rádiós közvetítésnél az orgonista személye is kulcsfontosságú. Ez a mi esetünkben nehéz döntést kívánt, mert kántor lánykáink ugyan évek óta szolgálnak, és szépen kísérik a gyülekezet énekét, a rádiós megszólalás a szokottnál komolyabb hangzást követelt. (Erre orgonánk se volt felkészülve, a pedált javíttatni kellett.) Nagyon jólesett, hogy előző kántorunk, aki időközben Győrbe költözött, kérésemre elvállalta ezt a vasárnapot. Idejekorán kiválasztottam az énekeket, hogy legyen időnk gyakorolni.

Ifjúsági kórusunk, a Glory Hope is készült erre a napra: a liturgiában és a prédikáció után szolgáltak, s tették valóban ünnepivé a közvetítést.

Három hete a rádió munkatársa rövid helyszíni szemlét tartott, és elmondta, hogy az adásbiztonság miatt már szombaton este meg fognak érkezni. Hogy a közvetítőkocsit védjük, a falu polgárőrsége is bekapcsolódott a lebonyolításba.

Tőlünk telhetően mindent előkészítettünk, már csak azzal kellett szembenézni, hogy ezt a különleges alkalmat a mi gyülekezetünk tagjai is a rádióból kívánják hallgatni. Mondanom se kell, erre előzőleg nem voltam felkészülve, úgyhogy szombaton – rosszat sejtve – próbáltam még menteni a menthetőt: akit utolértem, hívtam a templomba, és buzgón imádkoztam. Aztán vasárnapra a „finoman lengedező szellő” (lásd Jn 3,8) megajándékozott a kellő ráhangolódással is, s bár nem voltunk túl sokan, szépen hangzott az ének. A záró oltári imádság, az oratio oecumenica már nem fért a közvetítésbe, amit azért sajnálok, mert a fiatalok olvasták volna az egyes részeket – de így is kerek volt a közvetítés.

A legjobb pedig ezután következett: rengeteg szeretet a szolgálóknak SMS-ek és telefonhívások formájában! Számomra különösen megható volt a kilencvenkét éves soproni szolgatárs, Zoltán László nyugalmazott evangélikus lelkész üzenete, aki ismeretlenül is felhívott. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor a sok szervezés és fáradozás számomra is értelmet nyert.

Továbbra sem gondolom, hogy nem találtak volna jobb igehirdetőt nálam, de azt igen, hogy Isten áldása szeretetet terem. És talán nem olyan nagy bűn, hogy ebben most egy kicsit lubickoltunk mi itt, Nagymányok–Váralján… Jövő vasárnapra visszarendeződünk.

Schaller Bernadett

::Nyomtatható változat::