Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A társadalmi és az egzisztenciális szenvedést a költészetben metaforává lényegült história és a permanens gyógyításra szoruló egyéni sors pazarló módon szórta Reményik Sándorra. A kényszerűen átélt, sem egyéni akarattal, sem a rendelkezésre álló hatalmi eszközökkel racionálisan el nem hárítható, legfeljebb olykor-olykor csillapítható-csitítható kettős kín fájó szálai a magánéletén túl végzetesen „átvérezték” Reményik költészetét is. Betegsége távol tartotta a köznapok tobzódó örömeitől, tivornyás dáridóitól: a mámorító italoktól éppúgy, mint a pajzán szeszélyű nők vigasztaló öleléseitől.

Trianon nemcsak az államhatárokkal körített egységes nemzet korábban létező, tőlünk nyugatabbra máig ideálisnak bizonyuló kereteit rombolta szét Erdélyben. Ennél tragikusabbnak bizonyult, hogy a nyugati kereszténység sok évszázadon át patinásodó katolikus, református, unitárius és evangélikus teológián edződött erkölcsi világrendjére gőzhengerként préselte rá a bizánci gyökerű ortodox görögkeleti világrendet és az ázsiai mentalitású civilizációt. Ebben a civilizációban – túl a közigazgatás és igazságszolgáltatás Európa-idegen szféráján – szokás volt a lakosok magánéletének legtitkosabb zugait is lépten-nyomon felforgatni; okkal, ok nélkül a lakosokat botozással fenyíteni, a hatalom szeszélyei szerint elítélni, bebörtönözni.

Ebben a civilizációban olykor-olykor egy-egy pópa „kitalálhatta”, hogy három napra elalszik az Isten. Ilyenkor a Mindenható „nem látta, nem is büntette, számon se tartotta” a profán kihágásokat, gyilkosságokat, rablásokat… A lírai merengéshez, a transzcendentális ábrándozáshoz és a lét ezoterikus tisztaságához igazított költői lélek nehezen talált eligazodást ebben a számára neveltetésénél fogva idegen civilizációs struktúrában és értékrendben. A századvég érzelemgazdag líráján nevelkedett – Reviczky Gyula, Tóth Árpád és Juhász Gyula nyomdokain haladó – költő a bizonytalan értékű első verseskötetet (Fagyöngyök) követően a háborút vesztett magyarság „harcos fiaként” élezgette oroszlánkörmeit. Költészetének Végvári periódusában olykor-olykor átütött versei szövetén a nacionalista fájdalom diktálta fennhéjázás. Teleszőtte metaforáit, költői képeit agitatív „publicisztikával”. Sugárzott költeményeiből az önroncsoló, a humánumot forgácsoló tehetetlen harci düh. A ketrecbe zárt oroszlán azonban – anélkül, hogy szétzúzta volna ketrece rácsait – visszatalált a művészi lelkeket az örök havasok csúcsáig röpítő művészi ábrázolás ősvadonához anélkül, hogy egy percre is megtagadta volna magyarságát, és fikarcnyit is feladott volna szabadságvágyából.

Miután sem az orvostudomány, sem a közhatalom, sem az autonóm szervezkedéstől eltiltott társadalom nem nyújthatott számára menedéket, védett otthont, s az erdélyi szellemiség sohasem is tűrte az elefántcsonttoronyba zárkózást, a vigasztalhatatlan történelmi-társadalmi zokogás kiéneklése mellett – a körülmények satujába szorított lírikus – három-négy irányban kereste jajongó-fájó lelkére a gyógyírt, sajgó fizikai és lelki, történelmi sebeire a vigaszt. Alkotói pályája során visszatérően gyötrődött a költészet tartalmi és formai titkainak a megfejtésével. A magyar líra történetében alig találunk költőt, aki behatóbban kutatta volna a költészet értelmét, célját, titkait és hatását, az alkotás folyamatának formai és tartalmi jellemzőit. Senki nem írt több ars poeticát, mint ő. A magyar líra századfordulós nagy áramát Nyugatról megtermékenyítő eszmék, a Párizs-imádat és a Nietzsche nyomán kibontakozó „zsenitudat” helyett – Adyval is vitázva, nem bántva ugyan, de univerzális témáinak, szimbolizmusának és forradalmiságának az értelmét megkérdőjelezve – Reményik az erősödő és mélyülő szolgálat felelősségével fordult az erdélyi magyarság sorsa felé.

Ez az Erdély tájaiba, erdőibe, társadalmába és magyar nyelvű kultúrájába, történelmébe oltott szerelmetes lírai hevület uralja pazarul gazdag életművét. Költészetének másik ága, nosztalgikus útvesztője, vigasza és bánata az igazán soha be nem teljesülő szerelem: a Piroska- és Ilonka-versek. Az alkotói vágy kiteljesedésének harmadik terrénuma az emberi élet lényegét is magába ölelő panteisztikus természetimádat költői képpé, elégiává, verssé varázslása. A szenvedésekkel és vágyakkal telített emberi lét értelmének a keresése közben talált rá a negyedik, a mélyen kínzó, végső kétségbeesésében mégis testet-lelket vigasztaló témakörre: az örök kétellyel és feloldhatatlan ellentmondásokkal teli istenhitre, istenszeretetre. Ebből az egész embert formáló vívódásból sarjadt vallásos lírája. Ennek egyik egzotikus gyöngyszeme A kereszt fogantatása.

A vers az aranymetszés szabályait éppen súroló két szerkezeti egységre bomlik. A 23 + 7 soros miniatúrába a költő beletömörítette a keresztény európai civilizáció mitológiáját, a teljes Újtestamentum lényegét:

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben

A Libanonra szállott.

A Libanon csúcsán egy cédrus állott.

Törzse obeliszk, feje korona.

A Szentlélek ráharsogott: Te fa!

Máriától, a Szűztől most jövök,

Csírázik immár az isten fia,

És áldott ő az asszonyok között.

Most rajtad a sor: ím, vihar-kezemmel

Megáldalak: légy terhes a kereszttel!

Légy te is áldott minden fák között,

Érezd, hogy nő benned a feszület,

Éveid: a Megváltó évei,

Míg utatok egykor összevezet.

Rajtad csorogjon végig Krisztus vére,

Kidöntve majd magányod vadonából

Állítsanak a világ közepébe.

Ott állj majd minden árva faluvégen,

Ott függj a cellák kietlen falán,

Ős-fádnak ezer apró másaképpen.

Forgácsolódj szét millió darabra,

A Szabadító tekintsen le rólad

Millió megbilincselt életrabra.

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben

Tovazúgott a Libanon felett,

Zúgásában ezer fa reszketett,

Ordító erdőn ment harsogva át,

Csak egy fa értette meg a szavát, –

Lehajlott óriási koronája:

Kereszt-sorsának megadta magát.

(Kolozsvár, 1928. március 1.)

A kereszt fogantatását nehéz lenne a szokványos lírai és epikai műfajok bármelyik kategóriájába belegyömöszölni. A versben domináló epikai történést ugyanis mélyen átitatja az elégiákra jellemző érzelemgazdagság, az ódai magasztosság és a zsoltáros áhítat. Az epikai történést is megjelenítő alkotás „meséje” egyetlen bővített mondatba sűríthető: Jézus szeplőtelen fogantatása pillanatában a Szentlélek Libanon hegyén kijelöli a keresztfának szánt cédrust.

A kijelölés – bár rendeltetésszerű volt – mégis különös, szinte drámai körülmények között zajlik. Az Atya akaratából Máriát az asszonyok között áldottá magasztaló Szentlélek „fergeteg-köpenyben átszállott” a Libanon-hegy fölött, miközben „ráharsogott” a csúcson magányosan álló megkoronázott fejű, obeliszk törzsű cédrusra. Az emberiség történetének legszentebb és legfájóbb terhét rakta az „Ős-fára”: belőle ácsolják majd Krisztus keresztjét! Ő lesz a „feszület”, a szenvedés, a feltámadás és a megváltás szimbóluma a profán világ végezetéig. Ordító, zúgó viharban harsogó parancsa az „Ős-fa” sorsát, jövendőjét elválaszthatatlanul összekapcsolta Isten fiának a sorsával. Ezzel a gesztussal antropomorfizálta, emberiesítette a cédrus vegetációját.

A szimbiózis tökéletesebb voltáért az idő és tér szokványos dimenzióit egyetlen pillanattá zsugorította: a kijelölés pillanatává. A ráharsogás pillanatától a véges és a végtelen, az itt és az ott, a most és a jövendő, a Fa és Isten fia egyetlen szubsztanciává lényegültek. A Cédrus és az általa igénybe vett tér és idő – a Mária méhében „csírázó isten fiával” – bibliai dimenzióba transzponálódott. Ebben a dimenzióban misztifikálódott, éterivé szublimálódott a profán világ. Itt pillanatról pillanatra átjátszanak egymásba növényi és emberi, történelmi és túlvilági jelenségek és jellemzők. Egyetlen pillanatban és lombkoronányi területen jelenik meg a fantázia képernyőjén bölcső és kereszt, Betlehem és Jeruzsálem, az emberi lét időbeli végessége és az isteni transzcendencia időtlensége, örökkévalósága. „Isten fia” és az „Ős-fa” a predestináció szigorával lényegült a Krisztus testét és a világ bűneit hordozó feszületté! Egymástól elválhatatlan részeivé váltak a bibliai dimenziónak és a profán természeti tájnak, a köznapi és égi történéseknek; a hétköznapi esetlegességeknek, bűnöknek és a megváltó-megbocsátó megtisztulásnak, a tiszta ívű ezoterikus szentségeknek.

A növényi jellemzők és emberi sajátosságok a „ráharsogás” pillanatától öszszemosódnak, feltételezik egymást. Átkölcsönzik egymástól és egymásnak jelenüket, jövőjüket, emberi és növényi tulajdonságaikat, a cselekvő igéiket: isten fia csírázik; az Ős-fában a feszület nő… Egymásba olvadt az idő hármasságának – múlt, jelen és jövő – szigorú egymásutánisága. Egybefolytak a kronológiailag megragadható pillanatok az örökkévalóság időtlenségével. Egymásba tűntek, egymássá lényegültek a profán és a transzcendentális világ tárgyai és jellemzői. Így sikerül az isteni Mindenséget – e világot és túlvilágot – egyetlen pillanatba sűrítve tetten érni a versben.

A „fergeteg-köpeny”, a harsogás, a magánya vadonából kidöntött s a világ közepébe állított Cédruson végigcsurgó Krisztus vére s a millió darabra forgácsolódott Ős-fa ezer apró másairól az elárvult faluvégeken, a szerzetesi és börtöncellák faláról a rabzárkákban sínylődő megbilincselt életrabok… millióira… letekintő Szabadító ilyetén formában tömöríti magába a keresztény hitvilágot, az Ó- és Újtestamentumot, az európai civilizáció lényegét. Egy miniatúrából – a 23/7 osztatú rövid verssorból – sugárzik felénk a teljes keresztény mitológia, a fogamzás pillanatától a feltámadásig, a Szentlélek eljöveteléig s azon túl is, az örökkévalóságig.

A Mária méhében „csírázó isten fia” és az obeliszk törzsű, koronás fejű Cédrusban növekvő feszület egyetlen pillanatba sűríti az adventet, a várakozást, a betlehemi születést, Isten fiának az antropomorf életét, a tanításait, az elárultatását, a megkínzatását, a szenvedéseit, a megfeszíttetését és a feltámadást. Az elárvult faluvégeken álló, a rabok és szerzetesek celláiban függő „Ős-fa ezernyi mása” a profán világ elmúltáig hirdeti a múltat és a jövendőt: a megfeszíttetést és a feltámadást, ami a Szentlélek eljövetelével, betöltetésével teljesedett be.

Reményik Sándor A kereszt fogantatása című versének sajátosan szerkesztett mitológiájába belefoglalta a keresztény hitvilág minden örömét és mélységes fájdalmait: a karácsonyt, a húsvétot és a pünkösdöt ragyogtatja fel ebben a sejtelmesen titokzatos versben. Benne foglaltatik a keresztény civilizáció teljessége, a profán tapasztalat és a transzcendentális abszurditás. Ízlelgetve a költeményt, elménkbe tolakszik Tertullianus mondása: „Credo, qiua absurdum est!” – „Hiszem, mert képtelenség!”

A kereszt fogantatásának tartalmi tömörsége és a mélyen érző embereket hittel és azonosulással magához láncoló közérthetősége, zsoltáros átszellemültsége a megtanulható szokványos poétikai szabályok és formai eszközök részbeni mellőzésével, a szabad versforma rendszerbe nehezen szorítható eszközeinek áradásával zúdítja olvasójára azt a feszültséget és hangulatot, amelynek hatásától szinte képtelen szabadulni.

Hol a hangulatkeltő szavak, hol a meghökkenést kiváltó „igecserék”, hol a feszültséget fokozó ellentmondások többszörös egymásba vibrálása, hol a nyugalmat sugárzó zsolozsmás áradás, hol az orkánszerű mozgalmasság, hol a végtelenre nyitott tágasság, hol a ponttá zsugorodott lokalitás, hol az időtlenség, hol a kronológiai fordulatok sorrendje, hol az áhítat méltósága izgatja az olvasó idegeit, érzelmeit.

A látszólag szabadon csapongó költői eszközökkel Reményik olyan rendet és látomást varázsol eleven valósággá, amelynek a harsogásába, a „cédruserdő ordításába…, ezer fát reszkettető viharos zúgásába” a hitetlenek is, a pogányok és az ateisták is beleremegnek. A Szentlélek pillanatnyi megvillanása, kettős áldást osztó gesztusa – a születendő Jézust hordozó Máriára és a feszületet magából/magában növesztő Cédrusra – zivataros és fájdalmas predestinációba keveredik végzetes parancsával. Ezek a vers világát átszövő, a mitológiát a keresztre feszíttetés kiváltotta anyai és világfájdalom mélységével, ugyanakkor a feltámadás legmagasztosabb örömével behálózó ellentmondások táplálják az olvasót bűvöletbe sodró erőt. Az első sorok olvasása után lehetetlen szabadulni a vers zenéjétől, egzotikumától, feszült, folyton vibráló atmoszférájától. Mint a gyógyulást kereső test a zuborgó, sistergő gyógyforrás bőven ömlő vizében, úgy fürdik a lélek ennek a misztikumnak az e világi és túlvilági mindenséget magába ölelő tengerében.

Mint az orgona mély hangjai és a hegedű sikolyai, úgy „harsognak”, sikoltanak a test és a lélek szelíd simogatását kifejező „megáldalak” cselekménnyel feleselő felszólító módú igék: „légy!…, érezd!…, csorogjon!…, állj!…, függj!…, forgácsolódj!” Épületek is lehetnének: városi dómok, falusi templomok. Ahogy a vers finom egzotikummal keveredett zordon méltóságát hordozó dominánsan hosszú magánhangzókból és a túltengő mély hangú szavak rónaságából égbe szökik egy-egy magas hangú parancs: „légy!…, érezd!...”; mindmegannyi egy-egy gótikus falusi templom, ahogy a házak, a test otthonos hajlékai és a kerti fák zöld koronái közül karcsún kívánkoznak az ég felé, harangjaik zenéjével dicsérve az Urat. S az „állj!…, függj!…, forgácsolódj!…, csorogjon!…” is külön-külön és együtt is felépítenek ebben az univerzumban egy-egy városi katedrálist, érseki dómot azok számára, akik meghallják és megértik az Ó- és Újszövetségnek az idő folyamatát megszakító és összeforrasztó korszakváltását.

Az egzotikumot és méltóságot sugalló tájban mély hangú, múlt idejű igék – „szállott…, állott” – indítják a „versbéli cselekvést”, hogy lepecsételjék és lezárják az Ószövetség mitológiáját, az Úrnak a zsidó néppel kötött szerződését. A verszáró sorok dominánsan ugyancsak mély hangú – „lehajlott…; megadta magát” – igéi a szelíd kitárulkozás és elfogadás orgonahangján zengik az Újszövetséget: a megfeszíttetés, a feltámadás és az örökkévalóság bizonyosságát. A kiválasztottságban elkülönült fölényesség gyakori gőgjét ebben a gesztusban cseréli fel az Úr az emberiség egészét átfogó felebaráti szolidaritására és szeretetre. A kínzókat és a kínoztatókat is megdöbbentő szenvedésben és megfeszíttetésben igazgyöngyként felragyogó megbocsátás és szeretet magasztosítja fel az emberi test és a cédrus predestinált szimbólumát.

A bibliai rege csodáját és a cédrus méltóságát lírai élménnyé varázsoló Reményik a jelképek és költői eszközök puritánságának hangsúlyozásával elkerülte a magyarázkodás kényszerét és a provincializmus vádját. Feltűnő, hogy a lelke mélyéig transzszilván költő milyen gondosan kerülte a népi képzelet keresztfamondájának Erdélyben, de különösen a Székelyföldön közismert variánsát, mely szerint az első emberpár által a tudás fájáról szakított és megkóstolt alma három magját Ádám halálakor – a leszármazottai – az ősatya nyelve alá tették, s ebből a három magból egy háromtörzsű fa sarjadt: alma-, citrus- és cédrustörzsű. Az erdélyi népmonda szerint e három fa összefonódó törzséből ácsolták volna Krisztus keresztfáját.

Reményik Sándor megelégedett a cédrussal, ennek a sokszázados méltóságot sugárzó fának a varázsos erejével, amelyre a festő Csontváry Kosztka Tivadar is ráérzett, s amelynek a szimbolikus erejét világi jelképpé sűrítve ma is lobogtatja a libanoniak zászlaja, s büszkélkedik vele a libanoni címer.

Takács Péter

::Nyomtatható változat::