Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Napjainkban gyakran esik szó a keresztény egyház létszámának és társadalomra gyakorolt hatásának csökkenéséről. Egyházszociológiai tanulmányok és tapasztalatokkal felvértezett gyülekezeti lelkészekkel készült interjúk egyaránt keresik, kutatják az okokat. Az alábbiakban mégsem ezeket kívánom feltárni, inkább a növekvő, hatékonyságában is erősödő egyház (gyülekezet) esélyét kívánom felvázolni.

Ismert tény, hogy csökken hazánk lakossága. Az alacsonyabb születési számok 1981 óta jelzik ezt a tényt. Évente mintegy 30 ezerrel kevesebb újszülött látja meg a napvilágot, mint ahányan befejezik földi életüket. (2007 augusztusában 10 millió 55 ezren éltünk hazánkban.) A nemzet fogyása következtében csökken híveink száma is, zsugorodnak a templomba járó közösségek.

Mit tehetünk e negatív folyamat megakadályozása érdekében?

Mindenekelőtt világossá kell tennünk, hogy az Újszövetség a szüntelen növekedő, létszámában gyarapodó egyház képét rajzolja elénk. Kezdődött a tizenkét apostollal, majd az elhívott hetven tanítvánnyal; folytatódott pünkösd máig ható eseményével, amikor háromezer ember keresztelkedett meg, s nyerte el a Szentlélek ajándékát. Megalakult a keresztény egyház. Lukács, az orvos arról tudósít az apostolok cselekedeteiről írott könyvében, hogy az Úr napról napra növelte a gyülekezetet s az üdvözülők számát.

A korai kereszténység fényes korszaka ez az időszak. A kis-ázsiai gyülekezetek mint csillagok az éjszakában ragyognak a pogány világ sötét égboltozatán. Ha milliós nagyságrendű keresztény jelenlétről nem is beszélhetünk, a növekedést még a nérói és domitianusi üldözések sem tudták megakadályozni. Sőt a mártírok vére a keresztény hit és élet, az evangélium igazságának hiteles pecsétjévé vált.

Hazánkban a kereszténység Szent István királyunk rendelkezései nyomán honosodott meg. A reformáció pedig már 1521-ben terjedni kezdett. Olyannyira, hogy a 16. század második felében a lakosság 90%-a evangélikusnak mondta magát.

A mai evangélikusság szervezeti formája az ellenreformációt követően, az 1781-ben II. József császár által kiadott türelmi rendelet nyomán alakult ki. Elgondolkoztató, hogy ekkor egy év alatt hetvenhat új evangélikus templom épült kizárólag eleink áldozatkészségéből – állami támogatás és külföldi segély nélkül! Mekkora hitet, milyen erős elkötelezettséget és példaértékű anyagi hozzájárulást tükröz ez a 18. századi esemény, a fészekrakás kezdete!

Növekedő egyház képe lebegett őseink szeme előtt; száz család is több száz férőhelyes templomot épített. Nem csalódtak hitükben. A hívek gyülekezete egyre tovább és tovább erősödött – egészen a 20. század kedvezőtlen eseményeiig…

Míg a 19. század alkonyán egymilliós evangélikusság élt hazánkban, addig a trianoni békeszerződés következtében határaink szomszédságában négy új egyház szerveződött (szlovák, erdélyi magyar, vajdasági, szlovén). A kényszerű német kitelepítés és a fájdalmas szlovák–magyar lakosságcsere következtében 1948-ban 460 ezerre csappant híveink száma. (A létszámcsökkenésben közrejátszott az 1917-ben államilag elfogadott, számunkra rendkívül hátrányos, úgynevezett reverzális törvény is.) Napjainkban 300-400 ezer evangélikus él hazánkban. Ez a röviden felvázolt történelmi eseménysorozat teszi érthetővé a magyar evangélikusság jelenlegi helyzetét.

Újra megkérdezhetjük: mit tehetünk a csökkenés megakadályozása érdekében?

Ismételten tudatosítanunk kell híveink gondolkodásában azt a biblikus szemléletet, hogy az élő egyház – növekvő egyház. Új tagok toborzása és a Szentlélek munkájának segítségül hívása a feladatunk és az imádságunk. Csak a halott egyház stagnál vagy éppen zsugorodik. Aki azonban meg sem születik, azt a Szentlélek sem tudja élő hitű kereszténnyé tenni.

Miért ne vállalhatnának az evangélikus családok az országos – 1,3-es – gyermekátlag helyett legalább két-három gyermeket? Milyen örvendetes volna, ha éppen keresztény házasok járnának jó példával elöl a gyermekáldás vállalásában! Ez egyszerre jelentene gyarapodást és reménységet hazánknak és egyházunknak.

Ugyanakkor úgy vélem, nem kicsiségünket s ezzel jelentéktelenségünket kell hangsúlyozni, hanem küldetésünk tartalmát és szolgálatunk értékteremtő jelentőségét kell felmutatni.

Híveink egyharmada vesz részt – többé-kevésbé aktívan – gyülekezeteink életében. A második egyharmadnak ismerjük a nevét és a lakcímét. A harmadik harmadnyi evangélikusságról tudjuk ugyan, hogy egyházunkban részesült a keresztség szentségében, de kilétük és hollétük ismeretlen. Le ugyan nem mondhatunk róluk, de felkutatásuk aligha lehet eredményes. Igazán a „második egyharmad” aktivizálására kell összpontosítanunk!

Személyes felkeresésük elodázhatatlan. A velük való beszélgetésben három téma tűnik megkerülhetetlennek. Beszélnünk kell egyrészt a materiális és intellektuális értékek mellett a spirituális, lelki kincsek megismerésének öröméről, másrészt arról, hogy hit nélkül lehetetlen Istennek kedves életet élni, de a hit önmagában is felbecsülhetetlen érték. Harmadrészt el kell mondanunk nekik: közösség nélkül elsorvad a hit, de minél több emberrel tartunk fönn harmonikus kapcsolatot, annál boldogabb lehet az életünk.

Tudom, hogy a hit Isten ajándéka, e téren nincs helye erőszaknak. De eszközök lehetünk azáltal, hogy elhárítjuk a hit útjában levő akadályokat. Ahogy a vérrögöt fel kell oldani infarktus vagy embólia esetén, akként kell a hit útjában álló rögöket is megszüntetni.

Ha nem szólítjuk meg egyházunk alvó hitű tagjait, előbb-utóbb a lelki halál álmába hagyjuk őket veszni. Ez az állapot senki számára sem kívánatos, mi több, veszélyes is. Veszélyezteti emberségünket, de Krisztusban nyert örök életünket is. Nincsen sürgősebb tennivalónk tehát, mint imádkozni értük: Urunk, ébreszd fel őket, egyházunkat a lelki halálból!

Ezért is indít egyházunk (első ízben ez év novemberében) gyülekezetimunkatárs-képző tanfolyamot, hogy gyülekezetünk aktív tagjait felkészítse híveink felkeresésére, a velük való beszélgetésre. Ha a belső kör erősödik, ha vonzó közösséggé formálódik, változatos és gazdag lelki programot kínál az adott településen, minden bizonnyal a kívülállókat is elindítja a Krisztus-követés ösvényén.

A különböző egyházmegyei, kerületi és országos rendezvények résztvevőinek toborzása is esélyt ad a keresők megszólítására. A gyülekezeti kirándulásokra eljönnek érdeklődő testvéreink is. Érdemes jó kapcsolatokat keresni és programokat kínálni.

Befejezésként említem, hogy a társadalom meg nem keresztelt tagjainak, a sehova nem tartozók láthatatlan seregének a megszólítása is a növekedésre hívott egyház missziói feladatát képezi. Ha az egyház Ura elénk hozza őket, bátran készítsük fel valamennyiüket Krisztus ismeretének szépségére és örömére. Egy korábbi felmérés szerint a sorköteles fiatalok 40%-a nem részesült a keresztség áldásában. Lehet, hogy napjainkban sem jobb a helyzet?

Merjük hinni, hogy miként az elvetett búzaszem életre kel, kicsírázik, majd szárba szökken, kalászt érlel, és végül sokszoros termést hoz, akként adhat áldást és növekedést az Úr egyházunkban, gyülekezeteinkben. Mert a növekedést Isten adja!

D. Szebik Imre

::Nyomtatható változat::