Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Azt nem tudom, hogy a hatalmon lévők részéről szándékos volt-e az időpontegyezés. De nehéz nem gondolni arra, hogy annak a szörnyű politikai gyilkosságnak, amelynek ötven évvel ezelőtt, 1958. június 16-án esett áldozatául Nagy Imre és két mártírtársa, Maléter Pál és Gimes Miklós, már volt egy sajátos – tíz évvel korábbi – előképe. Bár akkor nem egy vagy több embert küldtek bitóra, de azért az is szabályszerű kivégzés volt: egy jól működő oktatási és nevelési rendszert tettek tönkre. Ugyanis az országgyűlés 1948. június 16-án fogadta el az 1948. évi XXXIII. törvénycikket a „nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvétele, az azokkal összefüggő vagyontárgyak állami tulajdonba vétele és személyzetének állami szolgálatba való átvétele tárgyában”. Közel 5000 iskolát és óvodát államosítottak. Közöttük volt evangélikus egyházunk 326 nép- és általános iskolája, továbbá 1 polgári iskolánk, 11 gimnáziumunk, 2 kereskedelmi középiskolánk és 3 tanítóképzőnk. (Az adatokat Pukánszky Béla és Németh András Neveléstörténet című műve közli.)

Nem előzmények nélkül történt mindez. A második világháború után a megszálló szovjet hatalom segítségével hatalomra jutott szélsőséges baloldali erők nem tűrték a „másként gondolkodást”, a kritikát. Totális irányításra és ellenőrzésre törtek a társadalom életének minden területén, így a közoktatásban is. Hamarosan megindult a küzdelem az iskolák feletti ellenőrzés birtoklásáért is. Már 1946 tavaszán megjelentek a baloldali sajtóban az egyházi iskolák létjogosultságát kétségbe vonó cikkek.

Akinek bármilyen illúziója lett volna a történtekkel kapcsolatban, az is rádöbbenhetett a lényegre – az 1947 márciusa és 1950 februárja között kultuszminiszter – Ortutay Gyula egyik beszédét hallgatva, olvasva: „…az iskolaügy elsőrendű politikai és hatalmi ügy, az elemi oktatástól kezdve a felső fokig, mert az elemi fokon is éppen úgy, mint az egyetemen arra tanítják a növendéket nyíltan vagy burkoltan, hogy az államhatalom különböző posztjain, a szellemi, gazdasági, politikai és egyéb irányító posztjain hogyan viselkedjék és vezesse a hatalom érdekében az ország népét… Az iskolaügyön keresztül az állami apparátusnak módja van, ha tetszik bármiféle eszmét begyakoroltatni, beidegeztetni…” (Művelődés és politika, Budapest, 1949) Hogy ezt az elméletet tett is követte, annak a mai harmincasoktól kezdve mi magunk vagyunk az élő tanúi.

Bár egyházunk akkori püspökei (Ordass Lajos, Túróczy Zoltán, Szabó József és a beteg Kapi Béla helyett Németh Károly püspökhelyettes) nem egyformán ítélték meg a folyamat súlyosságát és veszélyességét, nem nézték tétlenül az eseményeket. Tanulságos hosszabban idézni abból a közös pásztorlevélből, amellyel még az államosítás megtörténte előtt a gyülekezetekhez fordultak, és amely megjelent az Új Harangszóban is: „Egyházunk népe az évszázadok során szorgalmasan építette iskoláinkat, és mérhetetlenül sokat áldozott fenntartásukért. Gyülekezeteink máig is szeretettel fogják körül egyházunk tanító intézeteit. Ezért figyelhettük meg mindenfelé az aggodalmat, amellyel híveink iskoláink sorsának alakulását kísérik. Az aggodalmaskodást több ok keltette fel egyházunk népében és vezetőiben. A legutóbbi időkig iskoláink zavartalan szolgálatának lehetőségére számítottunk, államosításuk kérdése váratlanul vetődött fel. Nyugtalanságot keltett az az ismételt tapasztalat, hogy egyházi iskoláink tanítóit és tanárait az államosítás kérésére ösztönözték, így egyházunknak ezek a munkásai szembekerültek az iskolafenntartó egyházközségek tagjaival, de hivatali esküjükkel is. További aggodalmat keltett, hogy szülői értekezleteken olyan szülőket szavaztatnak meg iskoláink államosításának kívánsága mellett, akik önként nyilván az egyházi iskolák mellett döntöttek, amikor gyermekeiket egyházunk iskoláiba íratták, vagy ezekért az iskolákért áldozatokat hoztak. És szomorúan látjuk, hogy a napisajtó egyoldalú bíráskodással már szinte egyetlen szót sem talál az egyházi iskolák letagadhatatlan nagy szolgálatának és kiváló értékének elismerésére.” (Idézi Terray László – Nem tehetett mást, Budapest, 1990, 92–93. old.)

Kétségtelen, hogy a pásztorlevél aláírói közül Ordass Lajos látta legreálisabban a helyzetet, és ő volt az, aki a legkövetkezetesebben harcolt egyházunk autonómiájáért és iskoláink megmaradásáért. S mivel az államhatalom nem tudta őt megfélemlíteni és álláspontja megváltoztatására vagy hivataláról való lemondásra kényszeríteni, átlátszó – a külföldi testvéregyházak számára is megdöbbenést okozó – koncepciós pert indítottak ellene. Valutaüzérkedéssel, gazdasági bűnténnyel vádolták meg, amelynek két évtől halálig terjedő volt a büntetési tétele. Az egyházunkat és iskoláit védő Ordass Lajos püspököt az 1948. október 1-jén kihirdetett ítélettel kétévi fegyházra, öt évi hivatalvesztésre, politikai jogainak öt évi felfüggesztésére és 3000 Ft (milyen sok pénz volt ez akkor!) pénzbüntetésre ítélték.

Amióta újra vannak iskoláink, naponta tapasztaljuk, hogy milyen nehéz – ha egyáltalán valamiképp lehetséges – negyven-ötven év után újra megalapozni, felépíteni és az egykori örökséghez méltóan működtetni ezt az intézményhálózatot. Adja Isten, hogy közös fáradozásunk ne legyen hiábavaló, és a Magyarországi Evangélikus Egyház óvodái és iskolái olyan műhelyekké legyenek, ahol hitben és tudományban, egyházszeretetben és hazaszeretetben, Isten és emberek előtt való kedvességben növekedhetnek gyermekeink és ifjaink!

Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::