A vasárnap igéje

KARÁCSONY ÜNNEPE – Róm 5,18–21

Hozzászólás a cikkhez

Legkésõbb felnõttkorra megtanuljuk vagy megtapasztaljuk, hogy az ünnepeknek minden kultúrkörben megvannak a megszokott kellékeik, figuráik. Mára rendelt igénk azonban nagy ívben kerüli a közhelyszintig alkalmazott pásztorhangulatot meg a jól ismert idilli jeleneteket. A textus második fele az alkalom szemszögébõl nézve kissé szokatlan, de rendkívül markáns képet hoz elénk.

Életkor- és lakhelyfüggõen eltérõ élményeink lehetnek az árvízrõl. Van, aki csak a tömegkommunikációs csatornákon keresztül szerez róla rendszeresen tudomást. Van, aki hivatásszerûen védekezik, más inkább alkalmanként, személyes érintettsége miatt. És ismerünk katasztrófaturistákat is.

Gyõrben átéltük az évszázad árvizeként emlegetett helyzetet, amikor bár bõ fél méterrel dõlt meg az addigi történelmi rekord, az „evangélikus sziget” mégis károk nélkül vészelte át mindezt. Katonaként a védekezés kemény, de nélkülözhetetlen feladata az osztályrészünk. Számítunk az árra, de igazán nem várjuk, és nem reklamálunk akkor, ha egykét évben kimarad a veszély meg az utána való takarítás és helyreállítás.

Vannak bolygónkon olyan vidékek is – jószerével szinte minden bibliai táj idetartozik –, amelyeknek a lakói várják az áradat érkezését, hiszen túlélésük függ tõle. Ilyen a Nílus vagy a Jordán vidéke, de számos olyan terület van nemcsak a sivatagban, hanem akár a Földközi- vagy még az Adriai-tenger medencéjében is, ahol az év egy részében (akár a nagy részében is) száraz lábbal át lehet kelni a folyómedren. A térkép – szaggatott vonallal – jelöli ugyan az idõszakos folyót, de a helyszínen csupán egy meglehetõsen szemetes, száraz árkot láthatunk.

Amikor beköszönt az esõs évszak, az elsõ vékony vízfolyást gyakran megrekeszti valami, amíg a mederben felgyülemlett víz el nem éri azt a kritikus tömeget, amely ezt az akadályt lassan megmozdítja, majd elsodorja. Néhány óra, esetleg pár nap alatt minden szemetet magával visz az áradat, a meder tiszta lesz, és az éltetõ víz eljuthat oda, ahol várják.

A törvény és a kegyelem, a törvény és az evangélium feszültsége Pál leveleinek gyakori témája. A törvény nevelõnk – olvashatjuk egy másik helyen –, bûneink feltárója. Minél komolyabban vesszük a törvény szavát, annál több hibára derül fény. A pontos diagnózis kétségtelenül fontos, de önmagában nem elég a gyógyuláshoz. Ez utóbbi csak egyetlen úton lehetséges, bármekkora divatjuk van is ma az alternatív megoldásoknak. Vannak olyan helyzetek, és ez tipikusan az, ahol nem lehet szó öngyógyításról, mert az önáltatás vagy önámítás lenne csupán. Sem az idõ, sem ennek természetes emberi velejárója, a feledés nem hoznak, mert nem is hozhatnak megoldást. A megoldás a bajok forrásának és következményének eltörlése. (Nem az elkenése!)

Nem kell most csodareceptet keresni, hiszen a gyógyulás lehetõsége elvben mindenki számára ismert lehet: a kegyelem. Isten kegyelme Jézus Krisztusban öltött testet, hogy az elvont, filozofikusan személytelen fogalomból személyes ismerõssé, baráttá, testvérré, Úrrá és Megváltóvá legyen valamennyi ember számára.

Karácsony lényegét gyakran elfedik a hagyományok, és korunkban ezt a jelenséget a fogyasztói társadalom szokásai egyre jelentõsebben gerjesztik. Mégis meg kell próbálkoznunk a lényeglátással: nem a hal (még ha ez szimbolikusan, sõt akár hitvallásosan magyarázható lenne is), nem a karácsonyfa, nem a bejgli, nem a hideg vagy a hó az ünnep centruma. Hanem kizárólag az az árvízként áradó kegyelem, „mely szennyet, vétket eltörölt” Krisztus érdeméért, az õ áldozatában. Mert mindez beteljesedett ott a kereszten, és ezért van értelme ma is a karácsonyi ünneplésnek és emlékezésnek. Ez a reformáció, késõbb még a pietizmus korában is ismert és vallott gyakorlat volt – énekeskönyvünkben sok példa van erre –, amit nekünk is sokkal komolyabban kell vennünk, mint a korszellem sugallja.

A régi keresztény böjti himnusz – „Királyi zászló jár elöl” – fél sorát idéztem néhány mondattal ezelõtt. „Belõle víz és vér ömölt” – hangzik a folytatásban. Ez mindkét szentségünkre utal: a víz a keresztségre, a vér az úrvacsorára. Számunkra ma ezek a kegyelem látható jelei. Tudjuk azt is régóta, hogy az üdvösség feltétele az ember számára a keresztség. A keresztség nem vallásos névadó ünnep. A közösség jele, s ami ennél is fontosabb: erõforrás a kísértések idején – talán elég, ha Luther wartburgi életszakaszára utalok.

Mindezt magában foglalja az árvízként áradó kegyelem. De most ne védekezz, ne küzdj! Hadd sodorjon, ragadjon magával ez az ár: megtisztítva, megerõsítve arra az új életre, amely karácsony igazi ajándéka.

Imádkozzunk! Áldunk téged, Istenünk, hogy testté lett Igéd új világosságát árasztod reánk. Add, hogy ez a világosság hit által ragyogjon szívünkben, és tükrözõdjék cselekedeteinkben, az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkönörökké. Ámen.

Lackner Pál

::Nyomtatható változat::