| Evangélikus Egyház
 - Online újságok
 - Evangélikus Élet
 - Archívum
 - 2008
 - 51
 - Új nap – új kegyelem Napról napra 
   Hozzászólás a cikkhez
 Új nap – új kegyelem 
 
            
       Vasárnap Jövevény vagyok a földön. Zsolt 119,19 (Mt 8,20; Lk 2,/22–24/25–38/39–40/; 1Jn 1,1–4; Zsolt
2) Talán a hely, ahol vagyunk, nem a mi hazánk. Olykor saját, megszokott környezetünkben
is idegennek érezzük magunkat. Isten felismerésében a mulandó világ törekvései,
gondolkodásmódja tesznek hazátlanná. Jézus nem azt mondja: érezd magad
otthon, hanem azt, hogy ez életünk velejárója. Minél inkább hozzá tartozunk,
annál kevésbé vagyunk elemei ennek a világnak. Idegenségünk válik jellé. Hozzátartozásunk
üzenetté. Hétfo Megjelent az Isten üdvözítõ kegyelme minden embernek. Tit 2,11 (Jer 33,11a; 1Jn 4,11–16a; Lk
2,25–35) A „minden embernek” félelmetes sokaságot vonultat fel, személytelen tömeget.
Embereket a villamoson, az utcákon, a vásárlókat a piacon, a tévében megjelenõ tüntetõket,
az éhezõ százakat, a parlamentet, a templomi népet. Én nem vagyok közöttük.
Szeretném, ha nekem jelenne meg Isten üdvözítõ kegyelme. De Isten odaállít valamelyik
tömegbe. Nem csak nekem, nekik is megjelent, az övék is, nem sajátíthatom
ki. Így válok, az élmény miatt, az õ részükké. Egyformán bûnösként láthatjuk: megjelent. Kedd Õ, az Úr, a mi Istenünk, az egész földnek szólnak döntései. Zsolt 105,7 (1Thessz 4,6; Zsid
1,/5–6/7–14; Lk 2,36–40) Hány és hány elrejtett titka van a világnak! Alig ismerek belõle
valamennyit, és az életem kevés arra, hogy bejárjam az összeset. Az, hogy Isten
döntései az egészet átfogják, nekem is helyet teremt a mindenségben. Nem azzal leszek
emberré, hogy számítanék valamit is a világ sorsában, hanem azzal, hogy Isten
döntései helyet teremtenek az én életemnek is. Így válok a világ cselekvõ részévé,
ezért számít az életem a mindenség összefüggésében is. Bátran állok a csillagok alatt. Szerda Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat,
akik hisznek az õ nevében. Jn 1,12 (Józs 24,15; Lk 12,35–40; Róm 8,31b–39; Lk 2,41–52) Ezen
a héten gyakran elõkerül az idegenség, az otthontalanság. A karácsonyi történet minden
formája hirdeti, hogy Jézus vállalta az otthontalanságot értünk. Azok, akik befogadták,
különös élményként élték át azt, hogy õk lettek teljessé, boldoggá, kiváltságossá.
Így volt ez régen. Így van ez ma is. Csütörtök Krisztus mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.”
Jn 14,6 (Zsolt 119,14; Lk 4,16–21; Jak 4,13–15; Zsolt 104) A 2009. év a konfirmációs
igémmel indul. Ma újra kell konfirmálódnom: Jézus az út az Atyához. Õ a valódi
valóság, õ az élet – itt a pergõ idõben és egykor odaát az örökkévalóságban. Péntek Nem tisztátalanságra hívott el minket az Isten, hanem megszentelõdésre. 1Thessz 4,7 (Dán
12,10a; Józs 24,1–2a.13–18.25–26; Lk 3,1–6) Örök vágyunk a szentté létel. Örök terhünk
tisztátalanságunk. Örök igyekvésünk, hogy megtisztuljunk. Jézus egészen közel
ment a tisztátalanokhoz. Nem törõdött a tiszták fanyalgásával, nem törõdött semmiféle
szabállyal, amely ezt tiltotta. Tudta, hogy egyvalami menthet meg minket, tisztátalanokat.
Az, hogy õ megérinti életünket. Szombat Jézus mondja: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak.” Lk 12,4
(2Sám 22,3; 2Móz 2,1–10; Lk 3,7–14) Át lehet tenni a félelmet lelki síkra? Amikor
összeszorul a szívem a rettegéstõl, fel lehet ezt oldani bátorító lelki igékkel? Aligha.
A félelem ösztönös. Számtalan tapasztalat szól mégis arról, hogy emberek legyõzték
félelmüket azzal a tudattal, hogy Isten vigyáz rájuk, akármi történjék is. Ehhez azonban
hétköznapi barátságban kell lennünk az örökkévalósággal. Koczor Tamás
 ::Nyomtatható változat::
 |