Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2008
- 51
- A Jelenések könyve – a remény
Élő víz
A B I B L I A É V E
Hozzászólás a cikkhez
A Jelenések könyve – a remény
A Szentírás utolsó könyve a reménység
hangján szólal meg. János apostol azt
mondja el benne az üldöztetéseket és
sokféle kísértést szenvedõ híveknek,
„aminek hamarosan meg kell történnie”.
Különleges jellegzetessége, hogy tulajdonképpen
„újraírja” az Ószövetség
számtalan örök érvényû gondolatát, felhasználva
azokat a prófétai és költõi képeket,
amelyek akkor már évszázadok
óta eleven kincsei voltak a zsidóságnak.
Utalásaival felidézi többek között a
nagy próféták elhívását, Bálám történetét,
Illés küzdelmét Jezábel ellen, az
egyiptomi csapásokat, de különösen is
Dániel látomásait. Mivel nyelvezetében
hasonlít több kortárs zsidó apokaliptikus
irathoz, ez az elnevezés maradt rajta:
„Apokalipszis”, amely görögül a kijelentést,
kinyilatkoztatást, a titok leleplezését
jelenti.
Ugyanakkor – a közvélekedéssel ellentétben
– János jelenései elsõsorban nem
a világvégérõl szóló jóslatok. Tévedtek,
és ma is tévúton járnak azok a keresztény
írásmagyarázók, akik arra törekednek,
hogy a Jelenések könyve utalásaiban
felfedezzék azokat a „kulcsokat”, amelyek
segítségével koruk világtörténelmi
eseményei elhelyezhetõk a végítélet felé
mutató hatalmas idõszalagon. János jelenései
sokkal inkább prófétai könyvnek
tekintendõ: ahogyan a próféták igehirdetéseinek,
János szavainak is egyszerre
van a múlt tapasztalataiból fakadó, a jelenben
eligazító és a jövõbeli eseményeket
elõre értelmezõ jellemvonásuk. Ha
megfigyeljük, az apokalipszis eseményei
egyszerre zajlanak az „örök jelenben” és
Isten mennyei trónusa elõtt.
„A nagy, kerek elbeszélés”
A Biblia elsõ könyve azzal kezdõdik,
hogy a bûnbe esett ember elrejtõzik Isten
elõl, aki szellõs alkonyatkor az éden kertjében
sétál. Isten fájdalmas „Hol vagy?”
kérdése Ádámhoz mintha az egész Isten–
ember kapcsolat szimbolikus megfogalmazása
lenne. Tulajdonképpen
mind az Ó-, mind az Újszövetség e kapcsolat
magaslatairól és hullámvölgyeirõl
szól. Isten nem várta meg az elrejtõzõ
ember válaszát a hívására, mert az ember
nem volt képes felelni. Inkább õ maga
jött közel az emberhez Jézus Krisztusban
– egy idõre –, majd jön el újra, immár
végérvényesen, az idõk végén.
A Biblia kánonjának ihletett összeállítását
dicséri, és egyáltalán nem tekinthetjük
véletlennek, hogy a Szentírás
utolsó könyve ezzel a reményteljes
szózattal zárul: „Íme, az Isten sátora az
emberekkel van, és õ velük fog lakni, õk pedig
népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és
letöröl minden könnyet a szemükrõl, és halál
sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem
fájdalom nem lesz többé, mert az elsõk elmúltak.”
(21,3)
„A jövõ azoké, akik a következõ nemzedéknek
okot adnak a reménységre.”
(Pierre Teilhard de Chardin)
„Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik
hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják
azt, ami meg van írva bennük: mert az idõ
közel van.” (Jel 1,3)
::Nyomtatható változat::
|