Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ha Is­ten en­ge­di, és élünk, a fen­ti bib­li­ai mot­tó fé­nyé­ben több mint más­fél ez­ren le­szünk együtt ép­pen öt hó­nap múl­va, szep­tem­ber 12-én a pest­szent­im­rei Sport­kas­tély­ban, az el­ső or­szá­gos evan­gé­li­kus pres­bi­te­ri ta­lál­ko­zón.

Va­jon mit ke­res ez a hír ép­pen la­punk hús­vé­ti, ün­ne­pi szá­má­nak el­ső ol­da­lán? A jo­gos kér­dés­re kér­dé­sek­kel vá­la­szo­lok. Mit tett Jé­zus fel­tá­ma­dá­sa után? Mi­ért töl­tött még negy­ven na­pot föl­dün­kön? Mi­lyen man­dá­tu­mot adott menny­be­me­ne­te­le előtt ta­nít­vá­nya­i­nak?

Nem azt tet­te, amit mi lo­gi­kus­nak, szük­sé­ges­nek és fon­tos­nak tar­tot­tunk vol­na. Nem ün­ne­pel­tet­te győ­zel­mét. Nem állt bosszút gyil­ko­sa­in. Nem kö­ve­telt elég­té­telt, „kár­pót­lást”. Nem kér­te szá­mon hűt­len ta­nít­vá­nya­it.

Egyet­len cél moz­gat­ta, hogy jó pász­tor­ként össze­gyűjt­se az övé­it, és új­ra szol­gá­lat­ba, mun­ká­ba ál­lít­sa őket. Ő el­vé­gez­te az Atya ál­tal rá­bí­zott mun­kát, a meg­vál­tás mű­vét. En­nek öröm­hí­rét el­vin­ni a föld vég­ső ha­tá­rá­ig már az apos­to­lok, a kül­döt­tek mun­ká­ja.

Így vál­ha­tunk, ép­pen Krisz­tus fel­tá­ma­dá­sa gyü­möl­cse­ként, Is­ten mun­ka­tár­sa­i­vá. Er­ről a cso­dá­ról him­ni­kus szár­nya­lás­sal vall le­ve­lé­ben Pé­ter apos­tol: „Ál­dott a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus Is­te­ne és Aty­ja, aki nagy ir­gal­má­ból új­já­szült min­ket Jé­zus Krisz­tus­nak a ha­lot­tak kö­zül va­ló fel­tá­ma­dá­sa ál­tal élő re­mény­ség­re…” (1Pt 1,3)

Tu­dom, koc­ká­za­tos, már-már gya­nús 2009 hús­vét­ján a vál­ság súj­tot­ta Ma­gyar­or­szá­gon élő re­mény­ség­ről bi­zony­sá­got ten­ni. De va­jon azon a két­ezer év­vel ez­előt­ti el­ső hús­vé­ton sok­kal re­mény­te­libb volt-e a hely­zet Jé­zus szü­lő­föld­jén? Meg­szállt, le­igá­zott or­szág. Kor­rupt, kol­la­bo­ráns ve­ze­tők. Egy­más­sal ri­va­li­zá­ló, acsar­ko­dó po­li­ti­kai és val­lá­si pár­tok. Szét­zi­lált, hi­te­lü­ket ve­szí­tett ta­nít­vá­nyok…

Az el­ső­ként el­hí­vott ta­nít­vány, Pé­ter is csú­fos ku­dar­cot val­lott azon a sö­tét éj­sza­kán. Nem cso­da, hogy hús­vét után vissza­tért ré­gi fog­lal­ko­zá­sá­hoz, a ha­lász­há­ló­hoz. Jog­gal gon­dol­hat­ta, hogy bu­ká­sá­val el­ve­szí­tet­te hi­te­lét s ez­zel együtt kül­de­té­sét, „mun­ka­he­lyét” a Mes­ter mel­lett. Ho­gyan is le­het­ne ő új­ra em­be­rek ha­lá­szá­vá, ami­kor még egy szol­gá­ló­lány előtt sem mer­te vál­lal­ni Mun­ka­adó­ját?!

Az iga­zi hús­vé­ti meg­le­pe­tés, hogy a győz­tes Úr még­sem akar­ja le­cse­rél­ni vesz­tes csa­pa­tát. Írat­lan tör­vény: győz­tes csa­pa­ton ne vál­toz­tass. Eb­ből kö­vet­ke­ző­en vi­szont őrült­ség­nek, biz­tos ku­darc­nak tű­nik új­ra pá­lyá­ra kül­de­ni a ti­zen­egy le­sze­re­pelt já­té­kost. De a Fel­tá­ma­dott még­is vál­lal­ja ezt a ri­zi­kót!

Nem ke­res új mun­ka­tár­sa­kat, ha­nem a ré­gi­e­ket szó­lít­ja meg új­ra, Ta­más­tól Pé­te­ren át az em­mau­si ta­nít­vá­nyo­kig. Nincs fel­vé­te­li teszt, gyors­tal­pa­ló át­kép­zés, vi­szont meg­fo­gal­ma­zód­nak ra­di­ká­lis, szív­be mar­ko­ló kér­dé­sek: „Mi­ért sírsz?” „Kit ke­re­sel?” „Mi­ért ré­mül­te­tek meg?” „Van en­ni­va­ló­tok?” „Sze­retsz-e en­gem?” A Mes­ter ke­mény di­ag­nó­zist sum­má­zó mon­da­tok­kal kez­di meg a csa­pat gyó­gyí­tá­sát, talp­ra ál­lí­tá­sát: „Ó, ti bal­gák! Mi­lyen rest a szí­ve­tek…” „Ne légy hi­tet­len…”

Mi­ért ez a tö­ret­len, szin­te ma­kacs bi­za­lom a ké­tel­ke­dő, je­le­ket kö­ve­te­lő Ta­má­sok­ban, a gyá­ván de­zer­tá­ló Pé­te­rek­ben, a re­zig­nált, ki­égett Kle­o­pá­sok­ban? Jé­zus­tól ide­gen a na­i­vi­tás, nem vol­tak il­lú­zi­ói ta­nít­vá­nya­i­val kap­cso­lat­ban. Ezt tá­maszt­ja alá, amit Já­nos evan­gé­li­u­má­ban ol­va­sunk ró­la: „…nem volt szük­sé­ge ar­ra, hogy bár­ki ta­nús­kod­jék az em­ber­ről, mert ő ma­ga is tud­ta, hogy mi la­kik az em­ber­ben.” (Jn 2,25) Re­á­li­san szá­molt az­zal, hogy mit vár­hat Jú­dás­tól, Pé­ter­től és a töb­bi­ek­től. De ugyan­ak­kor ko­mo­lyan szá­molt az em­be­re­ken tú­li vég­ső, iga­zi re­a­li­tás­sal, Is­ten új­já­te­rem­tő Lel­ké­nek transz­for­má­ló ere­jé­vel.

Ami­kor azon az el­ső hús­vét­es­tén zárt aj­tó­kon ke­resz­tül be­lép a der­medt ta­nít­vá­nyi kör cent­ru­má­ba, el­ső sza­va a „Bé­kes­ség nék­tek!” fé­le­lem­űző, görcs­ol­dó kö­szön­té­se. Mind­ezt új­já­te­rem­tő, szim­bo­li­kus ak­tus kö­ve­ti: „»Aho­gyan en­gem el­kül­dött az Atya, én is el­kül­de­lek ti­te­ket«. Ezt mond­ván rá­juk le­helt, és így foly­tat­ta: »Ve­gye­tek Szent­lel­ket!«” (Jn 20,21–22)

En­nek az „előpün­kösd­nek” kö­vet­ke­ző ál­lo­má­sa a menny­be­me­ne­te­le­kor meg­hir­de­tett mun­ka­prog­ram: „…erőt kap­tok, ami­kor el­jön hoz­zá­tok a Szent­lé­lek, és ta­nú­im lesz­tek Je­ru­zsá­lem­ben, egész Jú­de­á­ban és Sa­má­ri­á­ban, sőt egé­szen a föld vég­ső ha­tá­rá­ig.” (Ap­Csel 1,8)

Mind­ez be­tel­je­se­dik a fel­tá­ma­dást kö­ve­tő öt­ve­ne­dik na­pon, pün­kösd ün­ne­pén, ami­kor a Lé­lek vi­ha­ra ki­söp­ri rej­tek­he­lyük­ről a be­gu­bó­dzó ta­nít­vá­nyo­kat Je­ru­zsá­lem ut­cá­i­ra, és ha­tal­mas erő­vel szó­lal meg az evan­gé­li­um, el­ső­ként ép­pen Pé­ter aj­ká­ról: azt a Jé­zust, akit ti ke­reszt­re fe­szí­tet­te­tek, fel­tá­masz­tot­ta az Is­ten, ami­nek mi va­la­mennyi­en ta­núi va­gyunk… (Ap­Csel 2,32)

Is­ten mun­ká­ját min­dig össze­füg­gé­se­i­ben kell, hogy cso­dál­juk és hir­des­sük. Ahogy együtt kell lát­nunk és lát­tat­nunk a Gol­go­ta vé­res drá­má­ját a nyi­tott sír cso­dá­já­val, úgy kap­cso­ló­dik össze hús­vét ün­ne­pe pün­kösd­del is. A Lé­lek moz­dít­ja meg, kel­ti élet­re a szá­raz cson­to­kat, amint Ezé­ki­el hát­bor­zon­ga­tó lá­to­má­sa mind­ezt meg­ígé­ri és elő­re­ve­tí­ti (Ez 37).

Így vál­hat hús­vét em­lék­ün­nep­ből mai eg­zisz­ten­ci­á­lis él­ménnyé. Az Atya drá­ga áron meg­vál­tott gyer­me­kei le­he­tünk, aki­ket a Fiú új­ra pá­lyá­ra küld ta­nít­vá­nyi csa­pa­tá­ban, hogy a Lé­lek ere­jé­vel, élő re­mény­ség­gel ta­nús­kod­junk Is­ten új­já­te­rem­tő sze­re­te­té­ről. Ez Is­ten mun­ka­tár­sa­i­nak ki­vált­sá­gos kül­de­té­se, jo­ga és kö­te­les­sé­ge. Él­jünk ve­le, él­jünk be­lő­le!

Gáncs Pé­ter

::Nyomtatható változat::