Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Sza­bad­sá­got a gyer­me­kek­nek cím­mel jó­té­kony­sá­gi gá­la­es­tet ren­dez az An­gyal­fa Ala­pít­vány áp­ri­lis 17-én es­te 7 óra­kor az Urá­nia Nem­ze­ti Film­szín­ház­ban. Ne­ves fel­lé­pő­gár­da so­ra­ko­zott fel a ne­mes cél ér­de­ké­ben: a Fo­nó ze­ne­kar, Sza­ló­ki Ági, Be­recz And­rás és No­vák Pé­ter, az est mű­sor­ve­ze­tő­je. A ren­dez­vény véd­nö­kei Je­le­nits Ist­ván és Ru­dolf Pé­ter. A ta­va­lyi gá­la­est ered­mé­nyé­ről, il­let­ve az ala­pít­vány el­múlt egy évé­ről kér­de­zem elő­ször Kad­le­csik Zol­tán evan­gé­li­kus teo­ló­gust, az ala­pít­vány ügy­ve­ze­tő el­nö­két.

– Ta­valy ott hagy­tuk ab­ba, hogy nyá­ri tá­bo­ro­zás­ra, il­let­ve egy kis ház­ra gyűj­te­nek. Kö­ze­lebb ke­rül­tek-e a cél­juk­hoz?

– Ala­pít­vá­nyunk fog­va tar­tott szü­lők gyer­me­ke­i­nek se­gí­té­sé­re, nyá­ri tá­bo­roz­ta­tá­sá­ra jött lét­re. Telt há­zas volt a ta­va­lyi gá­la­est, és bár a je­gyek­ből szár­ma­zó be­vé­tel el­ma­radt a vá­ra­ko­zás­tól, az év so­rán az egy­szá­za­lé­kos sze­mé­lyi­jö­ve­de­lem­adó-fel­aján­lá­sok­ból a ko­ráb­bi több­szö­rö­sét kap­tuk. Ez vissza­jel­zés volt ar­ról, hogy egy­re töb­ben meg­is­mer­ték és tá­mo­gat­ják a mun­kán­kat. Jó kap­cso­la­tok­ra tet­tünk szert a fel­lé­pő mű­vé­szek­kel is. Összes­sé­gé­ben po­zi­tí­van zár­tuk az el­múlt évet, és bi­za­ko­dás­sal te­kin­tek az idei gá­la­est elé. A kis ház meg­vá­sár­lá­sá­nak szán­dé­ka meg­van, de az oda­ve­ze­tő út még hosszú. Idén is tá­bo­ro­zás­ra gyűj­tünk – en­nek költ­sé­ge mint­egy hat-hét­száz­ezer fo­rint, ez a kö­ze­leb­bi cél, a tá­vo­lab­bi pe­dig egy te­lek vá­sár­lá­sa és ház épí­té­se.

– Itt ül kö­rünk­ben Agócs Ger­gely nép­ze­nész, nép­ze­ne­ku­ta­tó, a Fo­nó ze­ne­kar ve­ze­tő­je. Önök az egyedüliek, akik már ta­valy is mű­sort ad­tak az es­ten. Ho­gyan fo­gad­ták a fel­ké­rést?

– Po­zi­tí­van. Mi­u­tán meg­is­mer­ked­tünk az ala­pít­vány te­vé­keny­sé­gé­vel, meg­győ­ződ­tünk ró­la, hogy ne­mes cél ér­de­ké­ben mun­kál­kod­nak. Na­gyon szép vál­lal­ko­zás­nak tart­juk, hogy ezek­nek a gye­re­kek­nek a sor­sán kí­ván­nak könnyí­te­ni, így hát nem is volt kér­dés, hogy tá­mo­gas­suk-e őket, s nagy sze­re­tet­tel tet­tünk és te­szünk idén is ele­get a fel­ké­rés­nek.

– Bi­zo­nyá­ra so­kan meg­ke­re­sik Önö­ket – ta­lán nem is tud­nak min­den jó szán­dé­kú ké­rés­re igent mon­da­ni… Ezek sze­rint ta­valy jól érez­ték ma­gu­kat a kon­cer­ten…

– Va­ló­ban, na­gyon jó han­gu­la­tú es­te volt! Vi­szont tulajdonképpen nem sok ilyen meg­ke­re­sés ér­ke­zik. Én úgy lá­tom, Ma­gyar­or­szá­gon a ci­vil szfé­ra még min­dig elég gyen­ge, a le­he­tő­sé­gek­hez ké­pest sok­kal ke­ve­sebb jó­té­kony­sá­gi hang­ver­senyt tar­ta­nak. Mi meg­pró­bá­lunk min­den jó cél mö­gé fel­so­ra­koz­ni, és igyek­szünk nyúj­ta­ni azt, amit tu­dunk, ugyan­az­zal a sze­re­tet­tel és szak­mai igé­nyes­ség­gel, amit az egyéb fel­lé­pé­se­in­ken is kö­ve­tünk.

– Önt sze­mé­lye­sen is meg­érin­ti ezek­nek a gyer­me­kek­nek a sor­sa?

– Nép­rajz­ku­ta­tó­ként a Kár­pát-me­den­ce la­kos­sá­gát tel­je­sen más­faj­ta op­ti­kán ke­resz­tül lá­tom, mint az emberek nagy ré­sze, hiszen legtöb­ben a kap­cso­lat­rend­sze­rü­ket a sa­ját tár­sa­dal­mi „lép­cső­fo­ku­kon” élik meg el­ső­sor­ban. A pász­tor a pász­tor­ral, a mi­nisz­ter a mi­nisz­ter­rel, a bá­nyász a bá­nyásszal, a bank­ve­zér a bank­ve­zér­rel ba­rát­ko­zik. Mi, nép­rajz­ku­ta­tók ab­ban a kü­lön­le­ges hely­zet­ben va­gyunk, hogy pász­to­rok­kal, ci­gány­so­rok la­kó­i­val, mi­nisz­te­rek­kel, bá­nyá­szok­kal, vagy­is a leg­kü­lön­fé­lébb em­be­rek­kel ke­rü­lünk kap­cso­lat­ba. Sok­kal szé­le­sebb ke­reszt­met­sze­tet ka­pok ma­gam is a tár­sa­da­lom éle­té­ről.

Sok­szor azt a ta­pasz­ta­la­tot kell le­szűr­nöm, hogy a dön­tés­ho­zó ha­tal­mas­sá­gok nem lát­ják ilyen át­te­kin­tés­sel az or­szág hely­ze­tét… Nin­csen ilyen kap­cso­lat­rend­sze­rük, mert ha len­ne, va­ló­szí­nű­leg sok­kal job­ban át tud­nák érez­ni a sze­gény­ség­ben élők sor­sát, és ez meg­érin­te­né őket. Így va­ló­szí­nűleg tö­re­ked­né­nek rá, hogy az ilyen élethelyzetbe került gyer­e­kek­nek a sor­sán ja­vít­sa­nak.

Bi­zony én is gyak­ran ta­lál­ko­zom olyan gyer­e­kek­kel, akik­nek va­la­me­lyik vagy mind­két szü­lő­jük fog­va­tar­tott, a nagy­ma­ma ne­ve­li őket, így tel­je­sen át tu­dom érez­ni a sor­su­kat. A ze­ne­ka­runk is szer­ve­zett már egy sú­lyo­san moz­gás­kor­lá­to­zott, gö­mö­ri kis fa­lu­ban élő kis­lány ja­vá­ra gyűj­tést, aki­nek min­den vá­gya egy szá­mí­tó­gép volt. Na­gyon ér­tel­mes, okos gyer­mek­ről van szó, is­ko­lá­ba nem járt, szü­lő­je fog­va­tar­tott… A Folkrá­dió le­ve­le­ző­lis­tá­ján meg­hir­det­tük, meg­szer­vez­tük – s négy-öt szá­mí­tó­gép is össze­állt pár hét alatt. Jól­esett oda­ad­ni. Jobb ad­ni, mint kap­ni…

– Ön a folk­lo­risz­ti­ka tu­do­má­nyá­ból dok­to­rált, s nem „csak” szín­pa­di ze­nész­ként, mű­vész­ként éle­te a nép­ze­ne, a nép­ha­gyo­mány, ha­nem tu­do­má­nyos ku­ta­tá­sa­i­nak, uta­zá­sa­i­nak, gyűj­té­se­i­nek is tár­gya. Hogy lát­ja: mi­lyen meg­tar­tó ere­je van a ha­gyo­mány­nak? Ön ezt ta­nít­ja, ezt ad­ja to­vább, ami­kor mu­zsi­kál. Azt is árul­juk el: a leg­au­ten­ti­ku­sabb he­lyen, a Ha­gyo­má­nyok Há­zá­ban ta­lál­ha­tó iro­dá­já­ban kér­de­zem Önt…

– A mi szak­mánk­kal kap­cso­lat­ban az egyik alap­fo­gal­mat sű­rűn em­le­ge­tik: a ha­gyo­mányt. A má­si­kat vi­szont sok­kal rit­káb­ban: ez a kö­zös­ség. Egyes szo­cio­ló­gu­sok­kal szem­ben én nem gon­do­lom, hogy egy ra­jon­gói klub­hoz tar­to­zók vagy egy fo­ci­csa­pat druk­ke­rei kö­zös­sé­get al­kot­nak, leg­alább­is nem ab­ban az ér­telem­ben, aho­gyan az em­be­ri kul­tú­ra, ci­vi­li­zá­ció alap­ja a kö­zös­ség.

A hat­va­nas évek ele­jé­től ro­ha­mo­san fel­gyor­sult az a fo­lya­mat, amely a fo­gyasz­tói tár­sa­da­lom ki­ala­ku­lá­sa­ként is­mert. A glo­ba­li­zá­ció azt dik­tál­ja, hogy az em­ber­nek ne le­gye­nek hely­hez kö­tött vagy kö­zös­sé­gi igé­nyei. A tö­meg­mé­dia min­den esz­közt be­vet, hogy eze­ket a ré­te­ge­ket le­hánt­sa az iden­ti­tá­sunk­ról. Ez azért na­gyon ve­szé­lyes, mert a kö­zös­sé­gi kul­tú­ra, a he­lyi sa­já­tos­sá­gok ala­kít­ják az em­be­ri tár­sa­da­lom, a kul­tu­rá­lis rend­sze­rek sok­szí­nű­sé­gét. Ez a kul­tú­ra új­ra­ter­me­lő­dé­sé­nek zá­lo­ga. Ha ez meg­szű­nik, ha min­den­ki a pi­a­cok igé­nyé­nek meg­fe­le­lő­en ugyan­an­nak a glo­bá­lis ter­mék­csa­lád­nak lesz a fo­gyasz­tó­ja, és nem a ma­ga egyé­ni­sé­gé­nek és kö­zös­sé­gé­nek a jel­lem­zői alap­ján vá­lo­gat, ak­kor meg­szű­nik a kul­tú­ra re­pro­du­ká­ló ké­pes­sé­ge. Más­részt ret­ten­tő­en ma­ni­pu­lál­ha­tó­ak le­szünk.

Szó­val ez na­gyon ve­szé­lyes fo­lya­mat. Nép­rajz­ku­ta­tó­ként ez el­len kell, hogy ki­fejt­sem az erő­met és szak­mai ener­gi­á­mat. A ha­gyo­mány meg­tar­tó ere­jét a kö­zös­sé­ge­ken ke­resz­tül kell szem­lél­nünk, és az a leg­fon­to­sabb, hogy a ha­gyo­mány­nak a kö­zös­sé­gek irá­nyá­ban van meg­ha­tá­ro­zó meg­tar­tó ere­je. A kö­zös­sé­gi ér­té­ke­ket kell te­hát vé­de­ni. Az ember mint egyén va­ló­já­ban el­ve­szett: egyedül, mint Ro­bin­son Cru­soe, nem tu­dunk meg­len­ni eb­ben a vi­lág­ban…

– Mi­lyen mű­sor­ral ké­szül­nek a gá­la­est­re?

– Két le­mezt ké­szí­tünk idén. A Fo­nó ze­ne­kar­nak rég­óta dé­del­ge­tett ter­ve a Vad­ba­rokk cí­mű le­mez ki­adá­sa, amely olyan zenei anya­go­kat tar­tal­maz, ame­lyek a ba­rokk kor kü­lön­bö­ző ze­nei stíluselemeit so­ra­koz­tat­ják fel. Ar­ról so­kat tu­dunk, ho­gyan ha­tott a nép­ze­ne a mű­ze­né­re – de va­jon ho­gyan van ez for­dít­va? Roppant ér­dekes, hogy a népzenénk barokk örökséget is megőrzött, egészen a 20. szá­zadig. Sokszor konkrét dallam­pár­hu­zamok is megtalálhatók a régi eu­ró­pai barokk anyagban. A kon­cer­ten ezek­ből ját­szunk, és az idei má­sik le­me­zünk anya­gá­ból is adunk íze­lí­tőt. Már a cí­me – Ha te ha! – is jel­zi, hogy jó han­gu­la­tú, csu­jo­ga­tós, iga­zi „tánc­há­zas slá­ge­re­ket”, szé­ki, ka­lo­ta­sze­gi mu­zsi­kát fo­gunk meg­szó­lal­tat­ni.

Kő­há­ti Dó­ra

::Nyomtatható változat::