A vasárnap igéje

HÚS­VÉT­VA­SÁR­NAP – Jn 20,1–10

Hozzászólás a cikkhez

El­gon­dol­kod­ta­tó az a bi­zony­ta­lan­ság, amely át­jár­ja ezt a hús­vé­ti be­szá­mo­lót. És kü­lö­nös­kép­pen ak­kor okoz fej­tö­rést, ha a tör­té­net mel­lé oda­tesszük azt a bi­zo­nyos­sá­got, amellyel kö­zel két­ezer esz­ten­dő óta hir­de­ti az egy­ház: az Úr fel­tá­madt, az Úr va­ló­ban fel­tá­madt! Va­jon ezek a za­var­ba esett – más be­szá­mo­lók sze­rint meg­ret­tent – ta­nít­vá­nyok ho­gyan ju­tot­tak el ar­ra a bi­zo­nyos­ság­ra, hogy Jé­zus va­ló­ban fel­tá­madt? Mi a Fel­tá­ma­dott tit­ka? Ho­gyan győ­zi meg a szí­ve­ket?

Az el­ső lé­nye­ges meg­ál­la­pí­tást már meg is tet­tük ez­zel a kér­dés­fel­te­vés­sel. Tud­ni­il­lik azt, hogy sen­ki nem éb­reszt­het sa­ját ma­gá­ban hi­tet. Ez a hús­vé­ti tör­té­net min­de­nek­előtt ar­ra ta­nít ben­nün­ket, hogy hi­tünk dol­gá­ban ki va­gyunk szol­gál­tat­va Is­ten­nek. Nem a vi­lág­nak, nem a hi­tet­le­nek­nek, nem a Krisz­tus el­len­sé­ge­i­nek, nem is csak ön­ma­gunk­nak – ha­nem Is­ten­nek! Tő­lünk leg­fel­jebb csak ar­ra te­lik, hogy utá­na­jár­junk dol­gok­nak, meg­kér­dez­zük a szem- és fül­ta­nú­kat, akik lát­ták az üres sírt. De eb­ből még nem lesz hit.

A má­so­dik fel­is­me­rés, amely­re Is­ten el akar ve­zet­ni ben­nün­ket, az, hogy mi egy­más­nak sem tu­dunk hi­tet ad­ni. Be­szá­mo­ló­ink­kal se­gí­te­ni tu­dunk egy­más­nak, de hi­tet ad­ni nem tu­dunk. Mert va­ló­ban Is­ten cse­lek­szik, ami­kor hit éb­red az em­ber­szív­ben. Ő győz meg ar­ról, hogy iga­zat mond. Fi­gyel­mün­ket a nagy össze­füg­gé­sek­re irá­nyít­ja. Az apos­to­li ta­nú­ság­té­tel­ben ezért hang­zik min­dig egy­szer­re: az a Jé­zus Krisz­tus tá­madt fel, aki meg­halt bű­ne­in­kért. Ő je­lent meg élő Úr­ként előt­tünk, aki Is­ten Bá­rá­nya­ként ma­gá­ra vet­te bű­ne­in­ket, és en­ge­del­mes volt a ke­resz­ten el­szen­ve­dett ha­lá­lá­ig. A fel­tá­ma­dott Jé­zus Krisz­tus ne­vét di­csér­ni Is­ten­nek tet­sző mó­don nem le­het úgy, hogy a ke­reszt­ről el­fe­led­ke­zünk.

Há­rom em­ber je­le­nik meg a tör­té­net­ben. El­ső­ként a mag­da­lai Má­ria, akit zül­lött éle­te hét ör­dö­gé­től Jé­zus meg­sza­ba­dí­tott, és meg­győz­te őt, hogy szá­má­ra is van bűn­bo­csá­nat, és az ut­ca­sa­rok he­lyett az Is­ten or­szá­gá­ban lesz he­lye. Az­tán ott van Pé­ter, a ta­nít­vá­nyok ve­ze­tő­je, a he­ves vér­mér­sék­le­tű, a fo­gad­ko­zó, aki most is na­gyon igyek­szik, hogy idejé­ben ér­jen oda a tett szín­he­lyé­re. És ott van Já­nos is, aki a ta­nít­vá­nyok kö­zül egye­dü­li­ként volt ott a ke­reszt alatt. És aki utol­só­ként állt a ke­reszt alatt, az el­ső­ként sejt meg va­la­mit ab­ból, ami hús­vét­kor tör­tént. Igen, így is igaz: az utol­sók­ból lesz­nek el­sők… De még ő sem ér­tet­te egé­szen az Írást. Még nem ér­tet­te egé­szen az össze­füg­gé­se­ket, de ké­sőbb majd meg­ér­ti.

A de­ren­gő ér­zé­sek, a sej­té­sek, a han­gu­la­tok, a meg­in­du­ló vá­gyak a szív mé­lyén ak­kor lesz­nek bi­zo­nyos­ság­gá, ha Is­ten igé­jét, az Írást hasz­nál­ja szí­vünk meg­győ­zé­sé­re a fel­tá­ma­dott Jé­zus. Vagy­is az Írá­sok, az­az a Szent­írás, az Is­ten igé­je üze­ne­té­vel ve­ze­ti Is­ten hús­vé­ti hit­re ma is bi­zony­ta­lan­ko­dó szí­vün­ket. Ezért hí­vo­gat­juk kor­tár­sa­in­kat is az ige kö­ré: a hús­vé­ti hit az ige hall­ga­tá­sa ál­tal szü­le­tik. Mert az örök Ige, aki ka­rá­csony szent éj­sza­ká­ján test­té lett, az élő Úr Jé­zus Krisz­tus min­den al­ka­lom­mal haj­lan­dó vál­lal­ni, hogy új­ra igé­vé le­gyen, és meg­ér­kez­zék a szí­vünk­be, hogy bi­zony­ta­lan sej­té­sek, ag­go­dal­mas­ko­dá­sok, fé­lel­mek, em­be­ri re­mény­te­len­sé­gek he­lyett biz­tos le­gyen a val­lo­más: az Úr fel­tá­madt, az Úr va­ló­ban fel­tá­madt! Aki hús­vé­ti hit­re vá­gyik, hall­gas­sa szor­gal­ma­san Is­ten igé­jét.

S a har­ma­dik na­gyon lé­nye­ges üze­ne­te en­nek az igé­nek, hogy az em­ber­nek nem kell szé­gyell­nie ví­vó­dá­sa­it. A ta­nít­vá­nyok sem ta­gad­ják le ké­tel­ke­dé­sü­ket, hús­vét haj­na­li ta­nács­ta­lan­sá­gu­kat, fé­lel­mü­ket. Be­vall­ják, hogy te­le vol­tak két­ség­gel, de meg­győz­te őket a Fel­tá­ma­dott.

A hús­vé­ti hit­re va­ló­ban min­dig két­ke­dé­sek, bi­zony­ta­lan­sá­gok után jut el az em­ber. Ne­künk sem kell szé­gyell­ni, hogy a szí­vünk ví­vó­dik, hogy időn­ként két­sé­ge­ink van­nak. Egy­mást is be­csap­juk, és nem tu­dunk se­gí­te­ni egy­más­nak, ha azt ál­lít­juk, hogy mi min­dig szik­la­szi­lár­dan, erős vár­ként ál­lunk a hi­tet­len vi­lág pusz­ta­sá­gá­ban. A ta­nít­vá­nyok­ban min­dig volt annyi alá­zat, hogy ne a ma­guk hi­tét, ha­nem a hit Fe­je­del­mét di­csér­jék. Nem ön­ma­gu­kat, ha­nem min­dig a fel­tá­ma­dott Jé­zust hir­det­ték. És ma­guk­ról min­dig be­vall­ják, hogy áll­ha­tat­la­nok, té­to­vák és bi­zony­ta­la­nok vol­tak – de győ­zött ben­nük Jé­zus Krisz­tus, mert ő va­ló­ban él, va­ló­ban fel­tá­madt.

Ne­künk sem kell ma­gunk­ból gló­ri­ás szen­te­ket csi­nál­ni. Hi­szen nem­csak az Úr­is­ten min­de­nen át­ha­to­ló te­kin­te­te lát át lel­künk spa­nyol­fa­lán, de kö­rü­löt­tünk élő em­ber­tár­sa­ink is lát­hat­ják, há­nya­dán is ál­lunk. Sok­szor ön­ma­gunk hír­ne­vé­nek fél­té­se tart vissza ben­nün­ket az őszin­te val­lo­más ki­mon­dá­sá­tól. Pe­dig a fel­tá­ma­dott Úr ma is mun­kál­ko­dó ha­tal­má­ról ép­pen az ta­nús­ko­dik hús­vé­ti hit­tel, aki így tud val­la­ni hi­té­nek szü­le­té­sé­ről: Légy áld­va, Jé­zu­som, mert győz­tél ben­nem! (EÉ 374,4) Ha van va­la­mi fel­té­te­le a hús­vé­ti hit szü­le­té­sé­nek, ak­kor ép­pen az, hogy ki mer­jük mon­da­ni ezt a mon­da­tot.

Igen, nagy me­rész­ség és nagy bá­tor­ság kell hoz­zá, hogy vé­gül is el­fo­gad­juk, hogy ő az, aki meg­győz, ő az, aki le­győz, és ő az, aki fel­emel ben­nün­ket. Nem mi ma­gunk. És ezért egye­dül ne­ki tar­to­zunk há­la­adás­sal.

Az evan­gé­li­um hús­vé­ti hír­adá­sá­nak nyílt val­lo­má­sa fel­sza­ba­dít ben­nün­ket is az Is­ten és em­be­rek előt­ti őszin­te­ség­re. És re­mény­sé­get is ad. Mert aki egy­kor meg­győz­te bi­zony­ta­lan­ko­dó, ké­tel­ke­dő ta­nít­vá­nya­it, ve­lünk is cso­dát te­het. Hogy ne csak az apos­to­lok­tól köl­csön­zött té­tel, ha­nem szí­vünk­ből jö­vő sze­mé­lyes val­lo­más le­hes­sen az ősi ta­nú­ság­té­tel: Jé­zus Krisz­tus meg­halt bű­ne­in­kért, és fel­tá­ma­dott meg­iga­zu­lá­sunk­ra. Ez így igaz. Ámen.

Imád­koz­zunk! Fel­tá­ma­dott Urunk, Jé­zus Krisz­tus, aki egy­kor ké­tel­ke­dés­ből hit­re, bi­zony­ta­lan­ság­ból be­léd ve­tett bi­za­lom­ra ve­zet­ted ta­nít­vá­nya­i­dat, tégy ve­lünk is cso­dát. Győzd meg a mi szí­vün­ket is igéd igaz­sá­gá­val, Szent­lel­ked ere­jé­vel. Add, hogy hin­ni tud­junk te­ben­ned, aki ha­lá­lod­dal le­győz­ted a ha­lál és a bűn ha­tal­mát, fel­tá­ma­dá­sod­dal pe­dig ki­nyi­lat­koz­tat­tad az örök éle­tet. Ti­ed a di­csé­ret, di­cső­ség és há­la­adás most és mind­örök­ké! Ámen.

Itt­zés Já­nos

::Nyomtatható változat::