Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 15
- Tanácstalanságból bizonyosságra
A vasárnap igéje
HÚSVÉTVASÁRNAP – Jn 20,1–10
Hozzászólás a cikkhez
Tanácstalanságból bizonyosságra
Elgondolkodtató az a bizonytalanság, amely átjárja ezt a húsvéti beszámolót. És különösképpen akkor okoz fejtörést, ha a történet mellé odatesszük azt a bizonyosságot, amellyel közel kétezer esztendő óta hirdeti az egyház: az Úr feltámadt, az Úr valóban feltámadt! Vajon ezek a zavarba esett – más beszámolók szerint megrettent – tanítványok hogyan jutottak el arra a bizonyosságra, hogy Jézus valóban feltámadt? Mi a Feltámadott titka? Hogyan győzi meg a szíveket?
Az első lényeges megállapítást már meg is tettük ezzel a kérdésfeltevéssel. Tudniillik azt, hogy senki nem ébreszthet saját magában hitet. Ez a húsvéti történet mindenekelőtt arra tanít bennünket, hogy hitünk dolgában ki vagyunk szolgáltatva Istennek. Nem a világnak, nem a hitetleneknek, nem a Krisztus ellenségeinek, nem is csak önmagunknak – hanem Istennek! Tőlünk legfeljebb csak arra telik, hogy utánajárjunk dolgoknak, megkérdezzük a szem- és fültanúkat, akik látták az üres sírt. De ebből még nem lesz hit.
A második felismerés, amelyre Isten el akar vezetni bennünket, az, hogy mi egymásnak sem tudunk hitet adni. Beszámolóinkkal segíteni tudunk egymásnak, de hitet adni nem tudunk. Mert valóban Isten cselekszik, amikor hit ébred az emberszívben. Ő győz meg arról, hogy igazat mond. Figyelmünket a nagy összefüggésekre irányítja. Az apostoli tanúságtételben ezért hangzik mindig egyszerre: az a Jézus Krisztus támadt fel, aki meghalt bűneinkért. Ő jelent meg élő Úrként előttünk, aki Isten Bárányaként magára vette bűneinket, és engedelmes volt a kereszten elszenvedett haláláig. A feltámadott Jézus Krisztus nevét dicsérni Istennek tetsző módon nem lehet úgy, hogy a keresztről elfeledkezünk.
Három ember jelenik meg a történetben. Elsőként a magdalai Mária, akit züllött élete hét ördögétől Jézus megszabadított, és meggyőzte őt, hogy számára is van bűnbocsánat, és az utcasarok helyett az Isten országában lesz helye. Aztán ott van Péter, a tanítványok vezetője, a heves vérmérsékletű, a fogadkozó, aki most is nagyon igyekszik, hogy idejében érjen oda a tett színhelyére. És ott van János is, aki a tanítványok közül egyedüliként volt ott a kereszt alatt. És aki utolsóként állt a kereszt alatt, az elsőként sejt meg valamit abból, ami húsvétkor történt. Igen, így is igaz: az utolsókból lesznek elsők… De még ő sem értette egészen az Írást. Még nem értette egészen az összefüggéseket, de később majd megérti.
A derengő érzések, a sejtések, a hangulatok, a meginduló vágyak a szív mélyén akkor lesznek bizonyossággá, ha Isten igéjét, az Írást használja szívünk meggyőzésére a feltámadott Jézus. Vagyis az Írások, azaz a Szentírás, az Isten igéje üzenetével vezeti Isten húsvéti hitre ma is bizonytalankodó szívünket. Ezért hívogatjuk kortársainkat is az ige köré: a húsvéti hit az ige hallgatása által születik. Mert az örök Ige, aki karácsony szent éjszakáján testté lett, az élő Úr Jézus Krisztus minden alkalommal hajlandó vállalni, hogy újra igévé legyen, és megérkezzék a szívünkbe, hogy bizonytalan sejtések, aggodalmaskodások, félelmek, emberi reménytelenségek helyett biztos legyen a vallomás: az Úr feltámadt, az Úr valóban feltámadt! Aki húsvéti hitre vágyik, hallgassa szorgalmasan Isten igéjét.
S a harmadik nagyon lényeges üzenete ennek az igének, hogy az embernek nem kell szégyellnie vívódásait. A tanítványok sem tagadják le kételkedésüket, húsvét hajnali tanácstalanságukat, félelmüket. Bevallják, hogy tele voltak kétséggel, de meggyőzte őket a Feltámadott.
A húsvéti hitre valóban mindig kétkedések, bizonytalanságok után jut el az ember. Nekünk sem kell szégyellni, hogy a szívünk vívódik, hogy időnként kétségeink vannak. Egymást is becsapjuk, és nem tudunk segíteni egymásnak, ha azt állítjuk, hogy mi mindig sziklaszilárdan, erős várként állunk a hitetlen világ pusztaságában. A tanítványokban mindig volt annyi alázat, hogy ne a maguk hitét, hanem a hit Fejedelmét dicsérjék. Nem önmagukat, hanem mindig a feltámadott Jézust hirdették. És magukról mindig bevallják, hogy állhatatlanok, tétovák és bizonytalanok voltak – de győzött bennük Jézus Krisztus, mert ő valóban él, valóban feltámadt.
Nekünk sem kell magunkból glóriás szenteket csinálni. Hiszen nemcsak az Úristen mindenen áthatoló tekintete lát át lelkünk spanyolfalán, de körülöttünk élő embertársaink is láthatják, hányadán is állunk. Sokszor önmagunk hírnevének féltése tart vissza bennünket az őszinte vallomás kimondásától. Pedig a feltámadott Úr ma is munkálkodó hatalmáról éppen az tanúskodik húsvéti hittel, aki így tud vallani hitének születéséről: Légy áldva, Jézusom, mert győztél bennem! (EÉ 374,4) Ha van valami feltétele a húsvéti hit születésének, akkor éppen az, hogy ki merjük mondani ezt a mondatot.
Igen, nagy merészség és nagy bátorság kell hozzá, hogy végül is elfogadjuk, hogy ő az, aki meggyőz, ő az, aki legyőz, és ő az, aki felemel bennünket. Nem mi magunk. És ezért egyedül neki tartozunk hálaadással.
Az evangélium húsvéti híradásának nyílt vallomása felszabadít bennünket is az Isten és emberek előtti őszinteségre. És reménységet is ad. Mert aki egykor meggyőzte bizonytalankodó, kételkedő tanítványait, velünk is csodát tehet. Hogy ne csak az apostoloktól kölcsönzött tétel, hanem szívünkből jövő személyes vallomás lehessen az ősi tanúságtétel: Jézus Krisztus meghalt bűneinkért, és feltámadott megigazulásunkra. Ez így igaz. Ámen.
Imádkozzunk! Feltámadott Urunk, Jézus Krisztus, aki egykor kételkedésből hitre, bizonytalanságból beléd vetett bizalomra vezetted tanítványaidat, tégy velünk is csodát. Győzd meg a mi szívünket is igéd igazságával, Szentlelked erejével. Add, hogy hinni tudjunk tebenned, aki haláloddal legyőzted a halál és a bűn hatalmát, feltámadásoddal pedig kinyilatkoztattad az örök életet. Tied a dicséret, dicsőség és hálaadás most és mindörökké! Ámen.
Ittzés János
::Nyomtatható változat::
|