A vasárnap igéje

HÚS­VÉT­HÉT­FŐ – Jn 11,17–32

Hozzászólás a cikkhez

A kis­fiú sírt. Ott ült a ját­szó­tér pad­ján, és vi­gasz­tal­ha­tat­la­nul sírt. El­ve­szett a lab­dá­ja. Pe­dig az a lab­da volt a leg­jobb az összes kö­zül, ame­lyet hoz­tak a tér­re. Azért a lab­dá­ért fo­gad­ták be őt a csa­pat­ba. Azért a lab­dá­ért játsz­ha­tott ő is a töb­bi­ek­kel. De el­ve­szett.

Mit el­ve­szett? Ő vesz­tet­te el. Nem ma­gá­tól tűnt el. A kis­fiú vesz­tet­te el. Nem tud­ja, ho­gyan, hi­szen min­den ugyan­úgy ment ma is, mint min­dig. Le­ment a tér­re, jöt­tek a fi­úk, ját­szot­tak, a meccs köz­ben el­ment in­ni a kút­hoz, né­ha ki­rúg­ták a lab­dát a kö­ze­li kis­er­dő­be vagy az árok­ba. Ma is, mint min­dig, ő előbb el­fá­radt, mint a na­gyok, és le­ült pi­hen­ni, néz­te őket, vagy az eget bá­mul­ta. De ma el­tűnt a lab­da. Nem fi­gyelt elég­gé oda. Hagy­ta, hogy el­vesszen. Egy­szer csak azt vet­te ész­re, nincs meg. A na­gyok ott fo­ciz­tak a té­ren, ami­kor fel­tűnt: hi­szen ez nem az ő lab­dá­ja. Ne­ki nincs már lab­dá­ja. A töb­bi­ek to­vább ját­szot­tak vi­dá­man, lel­ke­sen, a kis­fiú pe­dig sírt a pa­don egye­dül, el­ke­se­re­det­ten.

Jé­zus fel­tá­ma­dott! – hang­zott a hús­vé­ti öröm­hír. Az élet győ­zött a ha­lá­lon. Zeng­tük mi is az éne­ket a gyü­le­ke­zet­tel. Nem meg­szo­kás­ból, ha­nem mert ma­gá­val so­dort az uj­jon­gás. Mi­lyen szép is a föld alól ki­bú­vó friss vi­rág, és mi­lyen so­kat­mon­dó, tit­kot fel­tá­ró ese­mény, ami­kor a kis­csi­be fel­tö­ri a to­jás mész­kő­bar­lang­já­nak fa­lát, és élet­re kel! Jé­zus fel­tá­ma­dott! A ha­lál fe­lett is úr ő. Ő a fel­tá­ma­dás és az élet. Mi­lyen erő­vel fe­jez­te ki ezt Jé­zus, ami­kor fel­tá­masz­tot­ta Lá­zárt, pe­dig az már négy nap­ja a sír­ban fe­küdt!

Oda­ment a kis­fi­ú­hoz egy asszony. „Kis­fiú, mi­ért sírsz? El­ve­szett a lab­dád. Nincs meg. De nem olyan nagy baj ez! Nézd, má­sok is él­nek lab­da nél­kül! Majd ke­re­sel va­la­mi más já­té­kot! Igaz, lab­da nél­kül nem áll­hatsz töb­bé a csa­pat­ba, de ta­lálsz majd más csa­pa­tot! Nézd, kis­fiú, van­nak a lab­dá­nál sok­kal me­nőbb já­té­kok is!” De a kis­fiú to­vább zo­ko­gott.

Jé­zus fel­tá­ma­dott! Fel­tá­ma­dá­sa min­dent meg­vál­toz­tat. Már nin­csen sem­mi fé­le­lem. Aki hisz Jé­zus­ban, ha meg­hal is, él. Eb­ben az öröm­ben él az egy­ház, a hí­vők kö­zös­sé­ge. Ez a re­mény­ség erő­sí­ti meg Is­ten né­pét a sze­re­tet­ben, a hű­ség­ben. Ez ad alá­za­tot ter­hei hor­do­zá­sá­ra, ez te­szi sze­líd­dé ak­kor is, ami­kor igaz­ság­ta­lan tá­ma­dás éri. Jé­zus fel­tá­ma­dá­sa le­győ­zött min­den ín­sé­get. Nem a kül­ső nyo­mo­rú­sá­got, ha­nem a bel­sőt. Hi­szen ha éle­tünk túl­nő e föl­di lé­ten, min­den át­ér­té­ke­lő­dik, és naggyá lesz, ami amúgy nem tű­nik ki­fi­ze­tő­dő­nek: a jó­ra tö­rek­vés, a be­csü­let és az ir­ga­lom.

Oda­ment a kis­fi­ú­hoz egy fér­fi. „Mi­ért sírsz, kis­fiú? Nézd, a te lab­dád el­tűnt. De ott van egy má­sik lab­da, ami­vel a na­gyok ját­sza­nak. S bár a te lab­dád nincs meg, te to­vább­ra is a csa­pat­hoz tar­to­zol. Bár­mi­kor is­mét be­áll­hatsz kö­zé­jük a lab­dád nél­kül is.” De a kis­fiú to­vább zo­ko­gott.

Jé­zus fel­tá­ma­dott! Men­nék én is elé­be, mint Már­ta vagy Má­ria. Men­nék én is elé­be, hogy el­pa­na­szol­jam mind­azt, ami fáj, ami mi­att re­mény­te­len­nek ér­zem a jö­vőt. Men­nék én is elé­be, de nem moz­dul a tér­dem, nem visz a lá­bam. Ennyit ér az aka­rat! Hal­lom, hogy a Mes­ter itt van, és hív en­gem. Ott van, ahol előbb test­vé­rem ta­lál­ko­zott ve­le. Ott van az ige­hir­de­tés­ben, a ke­reszt­ség­ben, az úr­va­cso­rá­ban. Ott van Jé­zus a bűn­bo­csá­nat meg­döb­ben­tő igé­jé­ben, a test­vé­rek egy­mást vi­gasz­ta­ló sza­vá­ban. Hal­lom, hogy a Fel­tá­ma­dott itt van, és hív en­gem, hogy ben­nem is meg­te­remt­se a fel­tá­ma­dás bol­dog bi­zo­nyos­sá­gát. Hal­lom, hogy a Fel­tá­ma­dott itt van, és hív, hogy hi­tet te­remt­sen ben­nem.

Oda­ment a kis­fi­ú­hoz va­la­ki. Ke­zé­ben egy lab­da. Va­do­nat­új, jó­nál is jobb. „Kis­fiú, a lab­dád el­ve­szett. Te meg­ijed­tél, mert lab­da nél­kül nem le­het ját­sza­ni. Nézd, itt a lab­dád. Tu­dom, nem ez volt a ti­éd. Ez tel­je­sen új. Egé­szen más, mint a ré­gi. De még­is ez a ti­éd. Ne­ked adom, hogy be­áll­hass a csa­pa­tom­ba.” A kis­fiú bol­do­gan szo­rí­tot­ta ma­gá­hoz a lab­dát, és lel­ke­sen sza­ladt ját­sza­ni.

Imádkozzunk! Mes­te­rem! Jól tu­dod, hogy annyi nagy­pén­tek van éle­tem­ben, ami­kor el­vész a hi­tem. Sze­ret­ném vissza­sze­rez­ni, de nem tu­dom. Vá­rom, hogy vissza­add a ré­git, de te he­lyet­te min­dig új hit­tel aján­dé­ko­zol meg. Kö­szö­nöm, hogy meg­annyi hús­vé­tot is ad­tál, ben­nem és egész egy­há­zad­ban új hi­tet te­rem­tet­tél. Add, hogy tő­led ka­pott hi­tem­mel bol­do­gan áll­jak szol­gá­la­tod­ba! Ámen.

Ben­c­ze And­rás

::Nyomtatható változat::