Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Mar­ton Éva a vi­lág ope­ra­szín­pa­da­i­nak egyik ki­emel­ke­dő te­het­sé­gű drá­mai szop­rán éne­kes­nő­je, a ma­gyar ope­ra­ját­szás tör­té­ne­té­nek leg­na­gyobb ívű élet­pá­lyát be­fu­tó mű­vé­sze. Ze­ne­aka­dé­mi­ai ta­nul­má­nya­i­nak be­fe­je­zé­se után 1968-ban Rimsz­kij-Kor­szak­ov Arany­ka­kas cí­mű ope­rá­já­ban, She­ma­ha ki­rály­nő sze­re­pé­ben de­bü­tált. Több si­ke­res ha­zai be­mu­ta­tót kö­ve­tő­en 1972-ben a Frank­fur­ti Ope­rá­hoz szer­ző­dött. Ek­kor in­dult nem­zet­kö­zi kar­ri­er­je, ame­lyet ki­vé­te­les han­gi adott­sá­gá­nak, szé­les re­per­to­ár­já­nak és nagy mun­ka­bí­rá­sá­nak kö­szön­he­tett. 2005-ben a Liszt Fe­renc Ze­ne­mű­vé­sze­ti Egye­tem ének tan­sza­ká­nak ve­ze­té­sé­vel bíz­ták meg, két év­re rá az in­téz­mény egye­te­mi ta­ná­rá­vá ne­vez­ték ki.

– A New York-i Met­ro­po­li­tan Ope­rá­ban dol­go­zó kö­zös is­me­rő­sünk az ope­ra­éne­ke­sek el­múlt év­ti­ze­de­it a mű­faj „jet-kor­sza­ká­nak” ne­vez­te. A mű­vész min­dennap más­hol éb­red, lép fel, s éle­te je­len­tős ré­szét a re­pü­lők fe­dél­ze­tén töl­ti el. Hogy le­het egy ün­nep­re fel­ké­szül­ni az ál­lan­dó ro­ha­nás­ban?

– Ha úgy vá­la­szol­nék, hogy min­dig fel­ké­szül­ten vár­tam az ün­ne­pet, ez nem felelne meg a valóságnak. Vol­tak olyan évek, ami­kor ki­fogy­tam az ener­gi­á­ból, s mint­egy be­es­tem az ün­ne­pi asz­tal­hoz, pe­dig a csa­lád min­dig fon­tos volt szá­mom­ra. Amed­dig gyer­me­ke­ink ott­hon vol­tak, ad­dig az ün­ne­pek fő­sze­re­pet ját­szot­tak az éle­tünk­ben. So­ha­sem imp­ro­vi­zál­tam, már jó idő­ben „ha­di­ter­vet” ké­szí­tet­tem, dup­la kof­fe­rek­kel utaz­tam min­den­ho­vá, ezek­be gyűj­töt­tem az aján­dé­ko­kat. Ami­óta a gyer­me­kek ki­röp­pen­tek, fér­jem­mel min­dig el­ha­tá­roz­zuk, hogy el­uta­zunk az ün­ne­pek­re, de ez so­ha­sem ada­tott meg, az utol­só pil­la­nat­ban min­dig itt­hon ma­rad­tunk. Idén, ha si­ke­rül, pá­rom­mal bur­gen­lan­di la­ká­sunk­ban tölt­jük ket­tes­ben a hús­vé­tot. Ro­ko­no­kat lá­to­ga­tunk, de le­het, hogy hir­te­len meg­je­len­nek a gye­re­kek, és kéz a kéz­ben ke­res­sük a to­já­so­kat a kert­ben.

– Volt, ami­kor uta­zás köz­ben ér­te az ün­nep?

– Em­lé­ke­ze­tes 1979 ka­rá­cso­nya, ami­kor a San Fran­cis­có-i Ope­ra tár­su­la­tá­val a Fü­löp-szi­ge­te­ken ven­dég­sze­re­pel­tem, har­minc­fo­kos hő­ség­ben ün­ne­pel­tük Jé­zus szü­le­té­sét. Ide­gen em­be­rek­kel s a ho­tel sze­mély­ze­té­vel kö­szön­töt­tük egy­mást az úszó­me­den­ce szé­lén, a mű­fe­nyő­fa alatt.

– A hit éle­tünk ré­sze. Az ope­ra­szín­pa­don Tos­ca vagy Des­de­mo­na imá­ja csu­pán szín­pa­di já­ték. Egy­há­zi mű meg­szó­lal­ta­tá­sa­kor a sze­rep meg­for­mál­ha­tó-e hit nél­kül?

– A két em­lí­tett pél­da a szó klasszi­kus ér­tel­mé­ben va­ló­já­ban nem is ima. Tos­ca éle­té­nek leg­ne­he­zebb per­ce­i­ben vet szá­mot éle­té­vel. „Vis­si d’ar­te, vis­si d’amo­re” – „a mű­vé­szet­nek és a sze­re­lem­nek él­tem” pro­fán gon­do­lat­tal kez­dő­dik az ária, s ez­után in­kább egy szá­mon­ké­rés, hogy mi­vel vé­tett a cím­sze­rep­lő, mi­előtt e hely­zet­be ke­rült. Des­de­mo­na Ave Ma­ri­á­ja le­fek­vés előt­ti ima ugyan, de mo­to­ri­kus fo­hász, mi­köz­ben gon­do­la­tai más­hol jár­nak, hi­szen ko­moly vá­dak­kal rá­gal­maz­ták meg. Sza­va­i­val sa­ját lel­két pró­bál­ja meg­nyug­tat­ni.

Ere­de­ti kér­dé­sé­re vá­la­szol­va nem­csak egy­ház­ze­nei mű­vet, de sem­mi­lyen sze­re­pet nem le­het hit nél­kül éne­kel­ni. Min­dig ez­zel a meg­győ­ző­dés­sel me­gyek fel a szín­pad­ra: hi­szek ab­ban, hogy a Jó­is­ten te­het­sé­get adott, s ez se­gít hoz­zá, hogy a rám bí­zott fel­ada­tot mél­tón tel­je­sít­hes­sem.

– 2005-ben elv­ál­la­ta a Liszt Fe­renc Ze­ne­mű­vé­sze­ti Egye­tem ének tan­szé­ké­nek ve­ze­té­sét. Tel­jes for­du­lat a gaz­dag élet­pá­lyán!

– II. Já­nos Pál gyak­ran idéz­te Jé­zus sza­va­it. „Jöj­je­tek, kö­ves­se­tek!” A szent éle­tű pá­pa ha­lál­tu­sá­ját Mon­te Car­ló­ban kö­vet­tem vé­gig. Lé­lek­ben a szen­ve­dő em­ber­rel vol­tam, s gon­dol­koz­tam a „Jöj­je­tek, kö­ves­se­tek” sza­vak ér­tel­mén. A len­gyel egy­ház­fő Is­ten­nek aján­lot­ta éle­tét, de em­ber­tár­sa­i­nak élt. Ek­kor már más­fél éve tár­gyal­tam Ba­ta And­rás­sal, a Liszt Fe­renc Ze­ne­mű­vé­sze­ti Egye­tem rek­to­rá­val az ének tan­szék ve­ze­té­sé­ről. Ta­lán ek­kor döb­ben­tem rá fel­ada­tom­ra: me­rít­sen a fi­a­ta­labb ge­ne­rá­ció az én pél­dám­ból, ami ne­kem si­ke­rült, más­nak is meg­adat­hat.

Le­het-e hit nél­kül éne­kel­ni? – kér­dez­te ko­ráb­ban. Nem le­het, de hit nél­kül ta­ní­ta­ni sem sza­bad. Nem azért ál­lok a ka­ted­rán, mert ez en­gem szó­ra­koz­tat, vagy mert ez szá­mom­ra pénz­ke­re­set. Azért te­szem, mert hi­szek ab­ban, hogy a Jó­is­ten en­gem ar­ra szánt, hogy még ne fe­jez­zem be éle­tem mun­ká­ját, ne unat­koz­zam ott­hon, ha­nem ve­zes­sem a rám bí­zott fi­a­ta­lo­kat. Ez az én új fel­ada­tom. Ha Ba­chot ta­ní­tok, a Má­té- vagy a Já­nos-pas­si­ó­ról be­szé­lek nö­ven­dé­ke­im­nek, min­dig alá­hú­zom, hogy Bach is hí­vő em­ber volt, ze­né­je min­dig el­jut az Is­ten­hez. Egy leg­a­to szép ki­dol­go­zá­sá­val e cso­da ré­sze­sei le­he­tünk ma­gunk is.

– Az ate­is­ta vi­lág­ban ho­gyan fo­gad­ják a di­á­kok ezt a transz­cen­dens né­ze­tet?

– Ta­lán mi­vel szí­vem­ből fa­kad, meg­győ­ző­en tu­dok ró­la be­szél­ni. So­ha nem mo­so­lyog­nak raj­ta, meg­ér­tik. Az Is­ten­ben va­ló hit s a tu­dás­ban, te­het­ség­ben va­ló hit kö­zel áll egy­más­hoz. Ha a Te­rem­tő te­het­sé­get ad, kö­te­les­sé­gem azt fej­lesz­te­ni. De egy­ma­gunk ke­ve­sek va­gyunk e ti­tok meg­fej­té­sé­hez, min­den­ki­nek szük­sé­ge van út­mu­ta­tás­ra. Imá­im­ban vissza­té­rő ké­rés: „En­gedd meg, Uram, hogy meg­ta­lál­jam az ál­ta­lad szá­mom­ra ki­je­lölt utat, le­gyen annyi erő ben­nem, hogy meg­ért­sem, hogy mi a te cé­lod ve­lem a jö­vő­ben!”

– Szá­mos, a hús­vé­ti ün­nep­kör­höz kap­cso­ló­dó egy­ház­ze­nei mű sze­re­pel re­per­to­ár­ján: Sta­bat Ma­ter, pas­sió, rek­vi­em. Me­lyik opus­ra, elő­adá­sá­ra em­lék­szik vissza öröm­mel?

– Pá­lya­fu­tá­som alatt egy­ház­ze­nei mű­vek szé­les kö­rét ta­nul­tam meg. Már fő­is­ko­lás ko­rom­ban va­sár­na­pon­ként Tardy Lász­ló kar­nagy irá­nyí­tá­sa alatt a Má­tyás-temp­lom­ban éne­kel­tem. Min­den al­ka­lom­mal új mi­sét mu­tat­tunk be; ha ta­nít­vá­nya­im­mal ma elő­ve­szünk egy új mű­vet, gyak­ran mo­soly­gok ma­gam­ban, hi­szen szin­te bi­zo­nyos, hogy már ta­lál­koz­tam ve­le. Gyak­ran gon­do­lok vissza a New York-i Szent Pat­rik-ka­ted­rá­lis­ban több mint há­rom év­ti­ze­de ren­de­zett hang­ver­seny­re. Ek­kor de­bü­tál­tam Ame­ri­ká­ban, a mű­so­ron egy ör­mény ze­ne­szer­ző, Ho­van­ess Jé­zus út­ja cí­mű mű­vé­nek ős­be­mu­ta­tó­ja sze­re­pelt. A cso­dá­la­tos, ke­le­ti hang­zá­sú da­rab jó ómen­nek bi­zo­nyult, a kö­vet­ke­ző sze­zon­ban már a Met­ro­po­li­tan szín­pa­dán lép­tem fel. De vissza­tér­ve a kér­dés­re, a tel­jes­ség igé­nye nél­kül em­lít­he­tem még Es­ter­há­zy Har­mo­nia ca­eles­ti­sét vagy Liszt­től a Szent Er­zsé­bet le­gen­dá­ját, amely­ből szép Hun­ga­ro­ton-le­mez­fel­vé­tel is ké­szült.

– Az egy­ház­ze­nei mű­vek elő­adá­sá­nak ja­va ré­sze mű­vé­sze­té­nek ko­rai pe­ri­ó­du­sát jel­lem­zik. Mi az oka, hogy élet­raj­zá­ban ké­sőbb rit­káb­bak a fel­lé­pé­sek?

– Va­ló­ban, kar­ri­e­rem csú­csán az ope­ra töl­töt­te ki éle­te­met. Vá­ros­ról vá­ros­ra utaz­tam, újabb fel­ada­tok­kal küz­döt­tem meg. Az éne­kes pá­lyá­ja olyan, mint egy ör­vény, ne­héz be­lő­le ki­úsz­ni. Az úgy­ne­ve­zett ven­dég­sze­rep­lé­se­ket so­ha­sem sze­ret­tem. A nyu­godt mun­ka ér­de­ké­ben ar­ra tö­re­ked­tem, hogy több elő­adás­ra szer­ződ­jek, hat-nyolc, ti­zen­egy elő­adást éne­kel­tem vé­gig egy he­lyen. Ez­zel egyéb­ként is­ko­lát te­rem­tet­tem, töb­ben is át­vet­ték e rend­szert, hi­szen ez az éne­kes­nek és a ze­ne­kar­nak egy­aránt jó, ki­for­rott elő­adás­ban ve­het­nek részt. A szer­ző­dé­sek­ben vi­szont min­dig ki­kö­töt­ték, hogy nem hagy­ha­tom el az adott vá­rost, sem­mi­lyen más fel­lé­pést nem vál­lal­hat­tam. Az egy­ház­ze­nei mű­vek, mi­sék, ora­tó­ri­u­mok ál­ta­lá­ban egy­sze­ri elő­adás­ban hall­ha­tók, az ezek­ben va­ló rész­vé­tel le­he­tet­len volt ak­kor szá­mom­ra.

– A temp­lo­mok akusz­ti­ká­ját a köz­be­széd ki­vá­ló­nak tart­ja. A va­ló­ság egy ki­csit ár­nyal­tabb. Mit je­lent tech­ni­ka­i­lag egy temp­lom­ban, hang­ver­seny­te­rem­ben vagy ope­rá­ban éne­kel­ni, s mi­ben kü­lön­bö­zik az elő­adá­sok kö­zön­sé­ge?

– Az ope­rát is­me­rem a leg­job­ban. Az éne­kes az idők fo­lya­mán meg­ta­pasz­tal­ja, hogy az adott szín­pad me­lyik ré­szén szól leg­szeb­ben a hang­ja, s hol van­nak a holt te­rek. A kon­cert­te­rem­ben már job­ban ki va­gyok szol­gál­tat­va. Ami­kor 1999-ben az amsz­ter­da­mi Con­cert­ge­bo­uw­ban Bar­tók A kék­sza­kál­lú her­ceg vá­ra cí­mű ope­rá­já­nak Ju­dit­ját éne­kel­tem, igen­csak meg­ijed­tem a te­rem nagy­sá­gán, s ag­gód­tam, hogy a han­gom el­jut-e a hát­só so­rok­ba is. A temp­lo­mok akusz­ti­ká­ja na­gyon kü­lön­bö­zik, mi­vel szak­rá­lis he­lyek, meg­épí­té­sük­kor az akusz­ti­ka nem ját­szott fő­sze­re­pet.

A kö­zön­ség is igen el­té­rő. A vi­lág hí­res ope­ra­há­za­i­ba a kö­zön­ség ja­va ré­sze azért tér be, hogy meg­néz­ze az épü­le­tet, s el­mond­has­sa, hogy járt ben­nük. A Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház is – a ze­ne szen­té­lyé­ből – má­ra tu­ris­ta­lát­vá­nyos­ság lett. A hang­ver­seny­ter­mek pub­li­ku­ma már vá­lo­ga­tot­tabb, ki­ala­kult min­de­nütt a törzs­kö­zön­ség. Egy temp­lom­ba be­tér­ni – ez a kon­cer­tek­re is igaz – min­dig ün­nep, azok lép­nek be, akik tu­da­to­san vagy lel­kük mé­lyén ke­re­sik az Is­ten­nel va­ló ta­lál­ko­zást. A mi­lá­nói dóm­ban vagy a ham­bur­gi evan­gé­li­kus Szent Mic­ha­e­lis-temp­lom­ban meg­hall­ga­tott kon­cert egy élet­re em­lé­ke­ze­tes ma­rad.

– A mu­si­ca sac­ra és a jó­té­kony­sá­gi kon­cer­tek gyak­ran szi­no­nim fo­gal­mak. Az élet­raj­za alap­ján te­het­sé­gé­vel gyak­ran állt jó ügyek mel­lé.

– Se­gí­te­ni má­so­kon, a jó kez­de­mé­nye­zé­se­ket szol­gál­ni: ez szá­mom­ra kö­te­le­ző, vi­szont meg kell em­lí­te­nem, hogy az utób­bi idő­ben so­kan vissza­él­nek e ren­dez­vé­nyek­kel, több ala­pít­vány is a sa­ját fenn­tar­tá­sá­ra, pénz­szer­zés­re hasz­nál­ja eze­ket. A sok ri­asz­tó pél­da el­le­né­re még mind­ég vál­la­lok fel­lé­pést – ad­dig te­szem, amíg éne­kel­ni tu­dok. A rossz ta­pasz­ta­la­tok nyo­mán már tü­ze­te­seb­ben meg­né­zem, mi a ka­ri­ta­tív szer­ve­zés cél­ja, és ki áll az ügy hát­te­ré­ben.

– Vé­ge­ze­tül ké­rem, ajánl­ja az Evan­gé­li­kus Élet ol­va­só­i­nak egy ked­ves ze­né­jét a hús­vé­ti dal­lam­kör­ből!

– Gon­do­la­ta­im a nagy­he­ti ze­ne­aka­dé­mi­ai nö­ven­dék­hang­ver­seny kö­rül fo­rog­nak. Az el­múlt év­ben a ze­ne­mű­vé­sze­ti egye­tem ze­ne­ka­rá­val, kó­ru­sá­val, szó­lis­tá­i­val Bach Má­té-pas­si­ó­ját ad­tuk elő, idén pe­dig áp­ri­lis 8-án a nagy­te­rem­ben a Já­nos-pas­sió csen­dül fel. Na­gyon sok pró­ba elő­zi meg, s ta­lán job­ban iz­gu­lok, mint­ha én sze­re­pel­nék. Ko­ráb­ban csak ma­ga­mért vol­tam fe­le­lős, most a ke­resz­tény­ség leg­na­gyobb ün­ne­pé­nek elő­es­té­jén ta­nít­vá­nya­i­mért s az egész elő­adás si­ke­ré­ért dol­go­zom.

Cser­mák Zol­tán

::Nyomtatható változat::