Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az Ég­tá­jo­ló ol­va­sói meg­szok­hat­ták, hogy eb­ben a ro­vat­ban igyek­szünk ak­tu­a­li­tá­sok­kal fog­lal­koz­ni, és ál­ta­lá­ban nem ke­rül­jük meg ko­runk köz­éle­ti kér­dé­se­it sem. Az el­múlt he­tek­ben va­ló­ság­gal for­ron­gott a ha­zai po­li­ti­ka, hi­szen le­mon­dott a mi­nisz­ter­el­nök, hát­tér­al­ku­kat kö­töt­tek pár­tok, ré­misz­tő hí­rek ér­kez­nek meg­szo­rí­tó in­téz­ke­dé­sek­ről, fo­lyik az új mi­nisz­te­rek ki­je­lö­lé­se.

Be­val­lom, erős volt ben­nem a kí­sér­tés, hogy kom­men­tárt fűz­zek az ese­mé­nyek­hez. Az­tán még­is úgy gon­dol­tam, hogy ezek a még­oly je­len­tős hí­rek el­tör­pül­nek a hét iga­zi ak­tu­a­li­tá­sa, a hús­vé­ti szen­zá­ció mel­lett. Ezért hát va­la­mely párt­el­nök, kor­mány­fő vagy frak­ció­ve­ze­tő he­lyett há­rom má­sik em­ber­ről írok. Olya­nok­ról, akik ugyan nem sze­re­pel­nek éj­jel és nap­pal a hír­adá­sok­ban, még­is két­ezer éve oda kell rá­juk fi­gyel­ni.

A cí­met Ró­nay György meg­in­dí­tó­an szép ver­sé­ből köl­csö­nöz­tem, amely gyak­ran el­hang­zik hús­vét­haj­na­li is­ten­tisz­te­le­te­ken. Ró­nay Jn 20,1-re utal, ahol szó sze­rint ezt ol­vas­suk: „A hét el­ső nap­ján, ko­rán reg­gel, ami­kor még sö­tét volt, a mag­da­lai Má­ria oda­ment a sír­hoz, és lát­ta, hogy a kő el van vé­ve a sír­bolt elől. El­fu­tott te­hát, el­ment Si­mon Pé­ter­hez és a má­sik ta­nít­vány­hoz, akit Jé­zus sze­re­tett…” Pé­ter és a sze­re­tett ta­nít­vány, im­már meg­előz­ve Má­ri­át, va­ló­ság­gal lo­hol a sír­hoz. Sa­já­tos ver­seny­fu­tás ez. Há­rom em­ber ro­ha­ná­sá­tól dü­bög a föld. Há­rom em­ber zi­há­lá­sa tö­ri meg a ta­va­szi csen­det.

Hús­vét di­na­miz­mu­sát fe­je­zi ki ez a kép: va­la­mennyi­en len­dü­let­ben van­nak, min­den csu­pa moz­gás. Csak úgy pe­reg­nek a film­koc­kák, és köz­ben az ese­mé­nyek dra­ma­tur­gi­á­ja vá­rat­lan for­du­la­to­kat vesz.

Mind­ez ép­pen el­len­té­te an­nak, amit nagy­pén­te­ken át­él­tünk, hi­szen ott egyet­len, ki­me­re­ví­tett ál­ló­ké­pet lát­tunk. Ott sem­mi nem moz­gott, csak­is a ko­no­kul ál­ló ke­reszt­fák ural­ták a te­ret. Nagy­pén­tek: „le­zárt ügy” volt az őrök ré­szé­ről, Pi­lá­tus ré­szé­ről, Jú­dás észé­ről, a csa­lád ré­szé­ről.

Hús­vét ez­zel szem­ben csu­pa for­du­lat, vá­rat­lan meg­le­pe­tés, új nyi­tás. Bi­zo­nyí­té­ká­ul an­nak, hogy a ha­lál Is­ten szá­má­ra so­ha nem „le­zárt ügy”! Ezért az­tán a sír sem ma­rad­ha­tott le­zárt. A kő el volt hen­ge­rít­ve! Itt kez­dőd­he­tett az­tán ez a bi­zarr haj­na­li ver­seny­fu­tás – Jé­zu­sért!

Hár­man vol­tak: egy asszony, egy idő­sebb és egy fi­a­ta­labb ta­nít­vány. Ők szá­mom­ra há­rom­fé­le hús­vé­ti ma­ga­tar­tás meg­tes­te­sí­tői.

„Má­ria pe­dig a sír­bol­ton kí­vül állt és sírt.” (Jn 20,11)

A gyász ter­mé­sze­tes em­be­ri ér­zés. Szük­ség is van könnyek­re. Nagy ál­dás, hogy az em­ber bi­zo­nyos hely­ze­tek­ben sír­ni tud. Adód­hat azon­ban olyan is, hogy va­la­ki leg­in­kább ön­ma­gát si­rat­ja. Könny­füg­gö­nyén ezért na­gyon ne­he­zen ha­tol át a haj­na­li fény­su­gár. Má­ria kí­vül állt és sírt: fé­lel­me ki­ol­tot­ta re­mény­sé­gét is, nem volt ere­je a to­váb­bi utá­na­já­ráshoz­ és nyo­mo­zás­hoz. Nem hi­te volt, csak hi­e­del­me: „…el­vit­ték az én Ura­mat, és nem tu­dom, ho­va tet­ték!” (Jn 20,13) El­fo­gad­ja a sír­rab­lás lát­szó­lag ké­zen­fek­vő ma­gya­rá­za­tát, s hi­ány­zik be­lő­le a fan­tá­zia me­rész­sé­ge. Ő kí­vül állt és sírt.

De ne tör­jünk pál­cát Má­ria fe­lett! Hi­szen a fel­tá­ma­dás hi­té­re ma­gá­tól nem jut­hat sen­ki. Ah­hoz majd Jé­zus se­gí­ti el Má­ri­át is, ami­kor hoz­zá­lép a haj­na­li kert­ben, és ne­vén szó­lít­ja őt. Ott, az élő Jé­zus­sal ta­lál­koz­va, az ő sza­vát hall­va lesz csak hús­vét­ja Má­ri­á­nak. Ab­ban a perc­ben nem­csak könnyei szá­rad­nak fel, ha­nem kí­vül­ál­lá­sa is meg­szű­nik. Ilyen mag­da­lai Má­ri­ák le­he­tünk mi is, ha meg­hall­juk Jé­zus sza­vát, az ő ma is hir­de­tett igé­jét.

A má­so­dik le­het­sé­ges hús­vé­ti ma­ga­tar­tás Pé­ter bi­zony­ta­lan rá­cso­dál­ko­zá­sa (Jn 20,6).

Ő nem sír, ha­nem lá­za­san ku­tat. Nem áll kí­vül, el­len­ke­ző­leg, ro­han a sír­hoz. Zi­hál­va fúj­tat. A fi­a­ta­labb és für­gébb lá­bú Já­nos – a sze­re­tett ta­nít­vány – ugyan előbb ér oda, még­is Pé­ter má­szik be el­ső­nek az üreg­be. Mert ő min­dig az élen akar jár­ni. Ott, az üres sírt lát­va azon­ban el­fogy a tu­do­má­nya. Tág­ra nyílt szem­mel csak néz, szem­lél, cso­dál­ko­zik.

A gö­rög szö­veg a teó­re­in igét hasz­nál­ja itt Pé­ter szem­lé­lő­dő cso­dál­ko­zá­sá­ra, amely­ből a mi te­ó­ria sza­vunk is szár­ma­zik. Pé­ter az a ta­nít­vány, aki el­mé­le­te­te­ket gyárt, aki – Má­ri­á­hoz ha­son­ló­an – em­be­ri ma­gya­rá­za­to­kat ke­res. De az ő fan­tá­zi­á­ja is szűk­nek bi­zo­nyul. Hi­szen le­het-e akár a ha­lált, akár az éle­tet csak bio­ló­gi­a­i­lag szem­lél­ni? Tu­do­má­nyunk­kal és el­mé­le­te­ink­kel csőd­be ju­tunk. Nö­ve­ked­he­tünk is­me­ret­ben, le­het so­kak ál­tal meg­cso­dált le­xi­ká­lis tu­dá­sunk – ha nincs meg ben­nünk a gyer­me­ki hit rá­cso­dál­ko­zá­sa, ugyan­csak kí­vül­ál­lók ma­ra­dunk.

A har­ma­dik mo­dellt a sze­re­tett ta­nít­vány tes­te­sí­ti meg: ő „lá­tott és hitt” (Jn 20,8).

Mi­ért ju­tott el ép­pen ő a bi­zo­dal­mas hit­re? Ta­lán azért, mert ő nem állt kí­vül, mint a mag­da­lai Má­ria, nem is akart el­mé­le­te­ket, te­ó­ri­á­kat gyár­ta­ni, mint Pé­ter, ha­nem tel­je­sen át­ad­ta ma­gát Is­ten­nek. De mi­ért le­he­tett ép­pen ő ké­pes er­re az ön­át­adás­ra? Alig­ha­nem azért, mert ő volt Mes­te­ré­vel a ke­reszt alatt is. Má­ria már ak­kor is kí­vül állt, Pé­ter ott ép­pen a ta­ga­dás te­ó­ri­á­ját fo­gal­maz­ta meg, Já­nos azon­ban – Má­ri­á­val, Jé­zus édes­any­já­val együtt – ott állt a gol­go­tai ke­reszt tö­vé­ben. Jé­zus­sal volt, szin­te az utol­só pil­la­na­tig. S aki együtt van Jé­zus­sal a ha­lál­ban, az le­het ve­le eggyé a fel­tá­ma­dás­ban is.

Aki nagy­pén­te­ken a leg­to­vább kí­sé­ri Jé­zust, az ta­lál­ko­zik ve­le leg­elő­ször hús­vét­kor. A bi­zo­dal­mas hús­vé­ti hit­re csak nagy­pén­tek hát­te­ré­vel jut­ha­tunk. Csak az ér­té­ke­li iga­zán az éle­tet, akit már meg­érin­tett a ha­lál sze­le.

Böjt­nek s kü­lö­nö­sen a nagy­hét­nek dra­ma­tur­gi­á­ja van te­hát. Min­den nap­nak, min­den ün­nep­nek meg­van a ma­ga je­len­tő­sé­ge.

Ne ma­rad­junk kí­vül­ál­lók, mint mag­da­lai Má­ria. Ne akar­junk sa­ját el­mé­le­te­ink­kel min­dent meg­ma­gya­ráz­ni, mint Pé­ter. Ha­nem jár­juk vé­gig a sze­re­tett ta­nít­vánnyal a Gol­go­tá­tól az üres sír­hoz ve­ze­tő utat, hogy mi is „lás­sunk és higgyünk”. Csak így le­het bol­dog hús­vé­tunk.

Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::