Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

De Jé­zus így szólt hoz­zá: „Kö­vess en­gem, és hagyd a ha­lot­tak­ra,hogy el­te­mes­sék ha­lot­ta­i­kat!”

Má­té evan­gé­li­u­ma 8. fe­je­ze­té­nek 22. ver­se sze­rint szólt így Jé­zus: kö­vess en­gem, hagyd a ha­lot­ta­kat a ha­lot­tak­ra. Köz­vet­le­nül a He­gyi be­széd örök ér­té­kű ta­ní­tá­sa után szólt így Jé­zus. A hí­res pél­dá­zat, az épít­ke­zés pél­dá­za­ta után szólt így. Ezt a be­szé­dét fe­jez­te be az­zal a kép­pel, hogy aki hall­gat az ő sza­vá­ra, az kő­szik­lá­ra épí­tet­te a há­zát, és a szi­lárd alap mi­att sem­mi­fé­le (élet)vi­har nem árt­hat éle­te épü­le­té­nek, de aki nem hall­gat rá, az olyan, mint aki ho­mok­ra, bi­zony­ta­lan, gyen­ge ta­laj­ra épí­tett, és mi­vel a vi­ha­rok ki­ke­rül­he­tet­le­nek, nagy lesz az össze­om­lá­sa (Mt 7,26 kk.).

Ilyen nagy össze­om­lás, nagy élet­vi­har a ha­lál­eset is. Ta­lán a leg­na­gyobb. Drá­mai a be­teg­ség és a ve­le já­ró fáj­da­lom is, a lel­ket ha­so­ga­tó ma­gány is, vagy ami­kor a há­zas­ság vá­lik po­kol­lá, de a mun­ka­hely el­vesz­té­se is, a min­den­na­pi ke­nyér el­fo­gyá­sa. Még­is – vissza­for­dít­ha­tat­lan­sága mi­att – a leg­na­gyobb össze­om­lás a ha­lál, és an­nak ke­se­rű gyü­möl­cse, a gyász.

A volt mar­xis­ta cseh fi­lo­zó­fus, Mi­lan Ma­cho­vecz ép­pen azért si­rán­ko­zott, hogy könnyű az egy­ház­nak, mert ami­kor az em­ber a ha­lál­lal szem­be­sül, meg­ret­ten. Ilyen­kor aka­ra­ta el­le­né­re, óha­tat­la­nul még­is­csak az Is­tent ke­re­si. Ha si­ke­rült is egy éle­ten ke­resz­tül el­ke­rül­nie az Is­ten egy­há­zát, a ha­lál mi­att még­iscsak szí­ne elé ke­rül, mert más­kép­pen nem tud­ja fel­dol­goz­ni az élet ér­tel­met­len­sé­gét, csak ha a ha­lál­tól súj­tott gyá­szo­ló előtt va­la­mi­lyen transz­cen­dens (a lát­ha­tón túl­nan­ra mu­ta­tó) va­ló­ság sej­lik fel.

Mind­ad­dig, amíg Oros­há­zá­ra nem ke­rül­tem lel­ké­szi szol­gá­lat­ra (1993-ban), el­hit­tem a mar­xis­ta Ma­cho­vecz ál­lí­tá­sát: igen, a vég­ső kér­dé­sek fel­ve­tik szá­munk­ra az élet ér­tel­mé­nek sú­lyos kér­dé­sét, és az em­ber – kény­szer­ből, de még­is – kény­te­len az is­ten­kér­dés­sel fog­lal­koz­ni. S ami­kor oros­há­zi lel­kész­ként szem­be­sül­tem a hi­va­ta­lun­kon ke­resz­tül­gya­lo­go­ló gyá­szo­lók­kal, akik Is­tent, egy­há­zat, igét, imád­sá­got el­uta­sít­va úgy­ne­ve­zett tár­sa­dal­mi te­me­tést kér­tek, egy­re job­ban meg­ren­dül­tem. Még­sem mű­köd­nek a vég­ső kér­dé­sek? Em­be­rek nem gon­dol­kod­nak?

Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy a tana­to­ló­gia (a ha­lál­lal kap­cso­la­tos konk­rét lé­lek­ta­ni ku­ta­tá­sok és el­mé­le­tek) tu­do­má­nyá­val fog­lal­koz­tam in­ten­zí­ven, igye­kez­tem meg­tud­ni, hogy mi le­het az ilyen em­be­ri lel­kek­ben, hogy még a ha­lál va­ló­sá­ga sem gon­dol­kod­tat­ja el őket.

A hí­res anek­do­ta sze­rint két tu­dós vi­tat­ko­zott. Az egyik is­ten­hí­vő volt, a má­sik ta­gad­ta Is­tent. S egy­szer az is­ten­hí­vő ezt mond­ta a ta­ga­dó­nak: „Gon­dolj be­le, de ha még­is igaz!? Ha még­is igaz, hogy van Is­ten és el­szá­mo­lás?” Mert – a lo­gi­ka sze­rint – er­re öt­ven szá­za­lék esély van! S a meg­kér­de­zett fog­ta a fe­jét: igen, igaz, hogy öt­ven szá­za­lék esély van! Er­re is, ar­ra is.

Mivel érdekelt, hogyan gon­­dolkodnak erről a kér­dés­ről, kér­dő­ívet ké­szí­tet­tem, majd két éven ke­resz­tül, 1998–99-ben több mint két­szá­zat töl­tet­tem ki a lel­ké­szi hi­va­tal­ban a tár­sa­dal­mi te­me­tést ké­rők­kel. Az ív utol­só kér­dé­se a tár­sa­dal­mi te­me­tés oká­ra vo­nat­ko­zott. S ek­kor kö­vet­ke­zett a meg­döb­be­né­sem. A vá­la­szok nél­kü­löz­tek min­den­fé­le meg­fog­ha­tó tar­tal­mat. Er­re a kér­dés­re egy­sze­rű­en nem volt ér­tel­mes, ér­té­kel­he­tő vá­lasz. A leg­töb­ben azt mond­ták, hogy „ez volt az el­hunyt utol­só aka­ra­ta”.

Em­be­ri sors sze­rint én is el­te­met­tem a szü­le­i­met. Édes­apá­mat 2003 ja­nu­ár­já­ban, édes­anyá­mat 2009 jú­li­u­sá­ban. A gyász fáj­dal­má­ban még­is bé­kes­ség volt (és van) a szí­vem­ben, mert vég­te­le­nül há­lás va­gyok az én Meg­vál­tóm­nak, az Úr Jé­zus Krisz­tus­nak. S en­nek egyik oka az, hogy ő azért szü­le­tett be­le eb­be a vi­lág­ba, hogy el­hoz­za szá­munk­ra a bűn­bo­csá­na­tot és az örök éle­tet. Az Úr Jé­zus meg­bo­csá­tó ke­gyel­mé­be he­lyez­het­tem el a szü­le­i­met. Az élet­ből ön­ként tá­vo­zó édes­apá­mat, a hossza­dal­mas be­teg­ség­től meg­kín­zott édes­anyá­mat. Tud­ha­tom, hogy Jé­zus Krisz­tus azért szü­le­tett, hogy meg­bo­csá­tó ke­gyel­mé­be ve­gye őket, és az ő ir­gal­mas sze­re­te­te min­den bűn­nél na­gyobb és ha­tal­ma­sabb. A föl­di élet leg­na­gyobb aján­dé­ka, ami­kor a mu­lan­dó­ság kel­lős kö­ze­pén ra­gyog­ni kezd a vi­lág vi­lá­gos­sá­ga, vagy­is az Úr Jé­zus Krisz­tus meg­vál­tó sze­re­te­te.

Ter­mé­sze­tes, ne­kem is könny­be lá­bad a sze­mem, ami­kor meg­ál­lok szü­le­im sír­ja mel­lett, és fel­idé­zem alak­ju­kat, sok küz­de­lem­mel já­ró éle­tü­ket, de szük­ség­te­len bár­mit is ha­zug mó­don meg­szé­pí­te­nem, mert elég csak ar­ra gon­dol­nom, hogy az Úr Jé­zus Krisz­tus azért szü­le­tett meg, hogy ne­künk bűn­bo­csá­nat­ból fa­ka­dó üd­vös­sé­günk le­gyen. Az ő ir­gal­má­ba aján­lom új­ra és új­ra a szü­le­i­met. Így gyá­szol­va há­lás szív­vel ma­gasz­ta­lom Is­tent, és meg­kö­szö­nöm ne­ki a ka­rá­csonyt, hogy az Ige meg­tes­te­sült, és el­hoz­ta ne­künk az örök vi­lá­gos­ság fé­nyes hí­rét. Szent ka­rá­csony fé­nyé­ben lá­tom e föl­di élet­ből tá­vo­zó sze­ret­te­in­ket, ép­pen ezért még­is bol­dog­ság­gal, evan­gé­li­u­mi bol­dog­ság­gal gon­do­lok rá­juk és ar­ra is, hogy előbb vagy utóbb ne­kem is el kell men­nem in­nen. De Krisz­tus ál­tal he­lyünk van Is­ten or­szá­gá­ban! Ter­mé­sze­te­sen ma is fáj (mert Is­ten szol­gá­já­nak fáj, hiszen lá­tó va­gyok), hogy na­gyon so­kan el­vesz­tet­ték a hi­tü­ket, és üres for­ma­li­tás­sá lett a te­me­tés, de Jé­zus sza­va ta­ní­tott meg Mt 8,22 sze­rint, hogy mi­ért tör­té­nik itt ez így. S meg­ér­tet­tem Jé­zus sza­vát: gyá­szod­ban te kö­vess en­gem, és hagyd a töb­bit.

A ka­rá­csony öröm­üze­ne­tét át­szö­vi a bi­zony­ság­té­tel az örök élet­ről, üd­vös­ség­ről. A gyász fáj­dal­má­ban is bol­dog em­ber az, akit meg­érint ez a szent üze­net. A gyász fáj­dal­má­ban is Im­má­nu­el az Úr Jé­zus ne­ve, ami azt je­len­ti, hogy „ve­lünk az Is­ten!” (Mt 1,23).

„Üd­vö­zí­tő szü­le­tett ma nek­tek, aki az Úr Krisz­tus, a Dá­vid vá­ro­sá­ban.” (Lk 2,11) Az Üd­vö­zí­tő szó je­len­té­se a dön­tő ka­rá­cso­nyi üze­net: üd­vös­ség­re vi­vő! Az örök élet aján­dé­ko­zó­ja. Fo­gad­juk el ezt a cso­dá­la­tos aján­dé­kot!

A szerző evangélikus lelkész, a Nyugat-békési Egyház­me­gye esperese

Ri­bár Já­nos

::Nyomtatható változat::