Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

1. Össz­hang – de mi­vel és ki­vel? Is­mer­tek-e ki­egyen­sú­lyo­zott, hi­te­les, har­mó­ni­á­ban élő em­be­re­ket? Olya­no­kat, akik­nek sza­vai, bel­ső vi­lá­ga és tet­tei össz­hang­ban van­nak. Én is­me­rek. Van­nak köz­öttük gye­re­kek, ka­ma­szok, fel­nőt­tek, hí­vők és nem hí­vők. A sza­vak­nak, a szív­nek és a tet­tek­nek az egy­be­csen­gé­se ter­mé­sze­te­sen csak ak­kor szép, ha együtt szól az Al­ko­tó mu­zsi­ká­já­val. Úgy gon­do­lom, a szí­ve mé­lyén ér­zi ezt min­den em­ber.

Er­re utal a ma­ga mód­ján egy vicc is: „Azt sze­re­tem Ar­túr­ban, hogy egye­nes, őszin­te em­ber. Min­dig tu­dom, hogy mi­re szá­mít­ha­tok ná­la: ke­gyet­len és vad kül­se­je mö­gött min­den ga­lád­ság­ra el­szánt, go­nosz bel­ső rejtőzik.”

1. Ad­ni a na­gyot?

Nyi­las Mi­si jut az eszem­be. Azért tet­szett a Légy jó mind­ha­lá­lig, mert fel­tűnt ben­ne, mennyi­re „lé­pést tart ma­gá­val” Mi­si. Ha fáj ne­ki va­la­mi, és szük­sé­gét ér­zi, el­bú­jik sír­ni. Nem ad­ja a „na­gyot”. Ha új­ra fáj, új­ra ki­sír­ja ma­gát egy rej­tek­he­lyen. Le­egy­sze­rű­sít­ve: szív­bé­li ál­la­po­tá­nak meg­fe­le­lő­en vi­sel­ke­dik.

De mi­ként sza­kad­hat el egy­más­tól a szív, a száj és a cse­le­ke­de­t? Ke­res­sünk egy ese­tet az em­lé­ke­ze­tünk­ben, ami­kor Is­ten fe­gyel­me­zett ben­nün­ket. Ha meg­van, gon­dol­junk be­le, hogy go­nosz szív­vel le­het-e „jót” cse­le­ked­ni. Is­ten va­jon mit fog néz­ni? A szí­vet vagy a cse­le­ke­de­te­ket?

Ke­gyel­mes Atyánk azon van, hogy hely­re te­gyen min­ket. Fi­gyel­mez­tet, dor­gál egy hely­ze­ten, egy em­be­ren ke­resz­tül, az Ige ál­tal, vagy úgy, hogy ránk ne­he­ze­dik ke­ze.

1. A har­mó­nia hely­re­ál­lí­tá­sa

Dá­vid ki­rály is meg­ta­pasz­tal­ta az Úr fed­dé­sét. A pró­fé­ta fi­gyel­mez­te­té­sé­nek ha­tá­sá­ra szí­ve össz­hang­ba ke­rült a sza­va­i­val, me­lyek­kel ma­gát el­ítél­te (2Sám 11. és 12. fe­je­zet). A 2Sám 12,13-ban ol­vas­suk: „Mon­da azért Dá­vid Ná­tán­nak: Vét­kez­tem az Úr el­len!” Ol­vas­suk el az 51. zsol­tárt is. Dá­vi­dot át­jár­ta a bű­ne mi­at­ti fáj­da­lom. Kö­nyör­gött bo­csá­na­tért, tisz­ta szí­vért… és hely­re­áll­ha­tott a har­mó­nia. A 32. zsol­tár kö­zel hoz­za en­nek meg­ta­pasz­ta­lá­sát. Mi­lyen cso­dás!

Mi­vel a frigy­lá­da Is­ten­nek a je­len­lé­tét, né­pé­vel va­ló szö­vet­sé­gét tes­te­sí­tet­te meg, nagy ün­nep volt, ami­kor vi­szon­tag­sá­gok után vissza­ke­rült a zsi­dók tá­bo­rá­ba. E na­pon Dá­vid szí­ve sze­rint vi­sel­ke­dett: A 2Sám 6,14-ben ol­vas­hat­juk, hogy örö­mé­ben tel­jes ere­jé­ből tán­colt az Úr előtt. Mi­lyen le­he­tet­len gon­do­lat, hogy az öröm nap­ján, me­lyet Is­ten szer­zett, ne érez­te vol­na át, és ne fe­jez­te vol­na ki ezt az örö­met. Én már ta­lál­koz­tam olyan­nal, hogy va­la­ki nem mer­te meg­él­ni az örö­met.

1. Lát­szat és va­ló­ság

Gon­dol­junk most be­le egy torz le­he­tő­ség­be: Dá­vid el­kezd tán­col­ni Ná­tán pró­fé­ta előtt a vét­két le­lep­le­ző pél­dá­za­tot kö­ve­tő­en, úgy, ahogy a frigy­lá­da ér­ke­zé­se­kor tet­te. Kí­vül­ről néz­ve azt mond­hat­ná va­la­ki: Mi­lyen élő hi­tű, ör­ven­de­ző ke­resz­tény! De hát Is­ten a szí­ve­ket vizs­gál­ja, nem a tánc­tel­je­sít­ményt vagy a ze­nei ha­tást! Tud­juk, hogy az ün­nep­lést bűn­nel együtt el nem szen­ved­he­ti (Ézs 1,13). És mi a hely­zet az­zal a csa­lád­anyá­val, aki éhes, fá­radt fér­je ha­za­ér­ke­zé­se előtt – ott­hagy­va pisz­kos, éhes gyer­me­ke­it a ren­det­len la­kás­ban – gyü­le­ke­zet­be megy, és ott mond­juk a vi­lág bé­ké­jé­ért imád­ko­zik? Har­mó­nia?

1. Szól­ni szív­ből, iga­zat

Har­mó­nia. Íz­lel­ge­tem a szót, és eszem­be jut­nak hely­ze­tek, ami­kor va­la­ki be­szél, és akár he­lyes is le­het, amit mond, va­la­mi még­sem stim­mel. Va­la­mi za­var. Mint­ha más gon­do­la­ta­it ad­ná csak vissza. Va­la­hogy nem a szí­vé­ből jön. Más­fe­lől vi­szont te is em­lé­kez­hetsz olyan eset­re, hogy va­la­ki mon­dott va­la­mit, ami egy­ál­ta­lán nem volt szép vagy be­cses – sőt! –, de meg­mo­so­lyog­ta­tott, fe­szült­sé­get ol­dott, mert igaz volt, szív­ből jött, ben­ne volt a vál­toz­ta­tás, elő­re­lé­pés le­he­tő­sé­ge.

Az 51. zsol­tár egyik ver­se így hang­zik: „Te pe­dig a szív­ben le­vő igaz­sá­got ked­ve­led, és a böl­cses­ség tit­ka­i­ra ta­ní­tasz en­gem.” Ad­ja meg az Úr, hogy min­de­nes­tül össz­hang­ban le­gyünk ve­le! Ha fáj va­la­mi, tud­junk sír­ni, mint Nyi­las Mi­si; ha fel­is­mer­jük vét­kün­ket, tud­juk azo­kat be­is­mer­ni; vagy ha öröm ér, tud­junk örül­ni, mint Dá­vid!

Ha el­ve­szít­jük a har­mó­ni­át, tud­juk ke­res­ni a Te­rem­tőt, aki biz­to­san se­gít ren­det te­rem­te­ni, vissza­ke­rül­ni az ő rend­jé­be.

Ko­vács Ka­ta­lin

::Nyomtatható változat::