Keresztutak

Ké­szül­jünk a nők már­ci­us 5-i vi­lág­ima­nap­já­ra!

Hozzászólás a cikkhez

A ka­me­ru­ni asszo­nyok, akik az idei ima­nap li­tur­gi­á­ját össze­ál­lí­tot­ták, egy­sze­rű­en csak úgy jel­lem­zik ha­zá­ju­kat: Af­ri­ka ki­csi­ben. A 475 440 négy­zet­ki­lo­mé­te­ren el­te­rü­lő or­szág­ban va­ló­ban meg­ta­lál­ha­tó a fe­ke­te kon­ti­nens min­den jel­leg­ze­tes­sé­ge. Észa­kon si­va­ta­gi te­rü­le­tek, dél fe­lé ha­lad­va pe­dig a sza­van­ná­kon át bu­ja ős­er­dő­ig jut­ha­tunk el. Ka­me­run gaz­da­gabb vi­dé­ke­it, a nagy­vá­ro­sok­ban zaj­ló éle­tet dia­ké­pek se­gít­sé­gé­vel is meg­is­mer­he­tik azok az ér­dek­lő­dők, akik részt vesz­nek a he­lyi kö­zös­sé­ge­ik­ben meg­szer­ve­zett ima­na­pi al­kal­ma­kon. Itt az Evan­gé­li­kus Élet ha­sáb­ja­in in­kább szó­lal­tas­suk meg azt az or­vos-misszi­o­ná­ri­ust – dr. Tóth Pi­ros­kát –, aki Ka­me­run­ban szol­gált éve­ken ke­resz­tül, egy Da­gáj ne­vű kis­vá­ros ren­de­lő­in­té­ze­té­ben.

– Dok­tor­nő 1968 és 1973 kö­zött élt Af­ri­ká­nak ezen a vi­dé­kén. Sú­lyos be­teg­sé­ge mi­att vissza kel­lett tér­nie Eu­ró­pá­ba. Jól ér­zé­ke­lem, hogy en­nek el­le­né­re a szí­ve még min­dig Ka­me­ru­nért ég?

– Tar­tom a kap­cso­la­tot a volt mun­ka­tár­sa­im­mal, a hí­rek el­jut­nak hoz­zám. S bár min­dig ab­ban re­mény­ked­tem, hogy vissza­tér­he­tek oda or­vos­ként, eb­ben az ott szer­zett agy­hár­tya­gyul­la­dá­som szö­vőd­mé­nye – hogy nem bí­rom el­vi­sel­ni a hő­sé­get – meg­aka­dá­lyo­zott. De egy­szer, 1998-ban még meg­ad­ta Is­ten, hogy oda­lá­to­gat­hat­tam.

Szo­mo­rú­an ta­pasz­tal­tam, hogy nem sok min­den vál­to­zott a kis ren­de­lő­in­té­ze­tünk kör­nyé­kén. Csak annyi, hogy már volt sa­ját kút­juk, s a vi­zet nem a sza­ma­ras kor­dé­val kel­lett ho­zat­ni­uk a fo­lyó­ról. Ka­me­run sze­gé­nyebb, észa­ki vi­dé­kén él­tem a het­ve­nes évek ele­jén, itt a nyo­mo­rú­ság nem vál­to­zott. Kö­ves, si­va­ta­gi ta­la­jon nem na­gyon te­rem meg sem­mi.

A hely­be­li­ek vö­rö­ses szí­nű kö­lest ter­mesz­te­nek. Ez jó­val ne­he­zeb­ben emészt­he­tő, mint az az ap­róbb sze­mű, amit itt Eu­ró­pá­ban is­me­rünk. Még a ka­me­ru­ni gyo­mor­nak is meg­ter­he­lő. A hely­be­li­ek ezért egy zöld­pap­ri­ká­hoz ha­son­ló fű­szer­nö­vényt főz­nek mel­lé szósz­nak. Ez utób­bit meg mi, eu­ró­pai or­vo­sok nem bír­tuk fo­gyasz­ta­ni, mert has­me­nést oko­zott. Mi meg­te­het­tük, hogy a szom­szé­dos Ni­gé­ri­á­ból sze­rez­zünk ma­gunk­nak rizst és kon­zerv zöld­sé­ge­ket, de a hely­be­li­ek nagy ré­szé­nek er­re nem volt le­he­tő­sé­ge.

– Ak­kor ott észa­kon pi­a­cok sin­cse­nek?

– A dé­li vi­dé­kek­ről ter­mé­sze­te­sen oda is szál­lí­ta­nak gyü­möl­csö­ket a ke­res­ke­dők. Csü­tör­tö­kön­ként Da­gáj­ban is volt a pi­a­con ba­nán, man­gó s a tró­pu­sok­ra jel­lem­ző fő­ző­ba­nán. Csak­hogy a fa­lu­si­ak­nak nem volt pén­zük, hogy eze­ket meg­ve­hes­sék. Ta­lán a to­jás az, ami­hez min­den­ki hoz­zá­jut­ha­tott. So­kan tar­tot­tak csir­két. Az pe­dig ma is egé­szen gaz­dag­nak szá­mít, aki te­he­net tart. Igaz, ezek az ál­la­tok meg­le­he­tő­sen szá­nal­mas ké­pet nyúj­ta­nak, le­ge­lő hí­ján, csont­ra asza­lód­va él­nek az ut­cán.

– Így vi­szont a tej­hez, a fe­hér­jék­hez még­is­csak hoz­zá­jut­nak az em­be­rek?

– Te­jet ott nem sza­bad in­ni, mert a te­he­nek mind fer­tő­zöt­tek. Az egyik leg­el­ter­jed­tebb be­teg­ség nem vé­let­le­nül a té­bé­cé. Nem fog­ják el­hin­ni az ol­va­sók, ha el­me­sé­lem, mi­vel pó­tol­ják pro­te­in­szük­ség­le­te­i­ket en­nek a si­va­ta­gos rész­nek a la­kói. Me­zei ege­re­ket esz­nek. A sa­ját sze­mem­mel lát­tam, ho­gyan fog­ják meg őket. Az esős év­szak­ban a fe­ke­ték a kö­les szá­rá­ból font ké­vé­ik­kel vé­dik sár­kuny­hó­i­kat. Kör­be­rak­ják kí­vül­ről a fa­lat, hogy a víz el ne mos­sa a „há­zu­kat”. Az ege­rek meg csa­pa­tos­tul ott rej­tőz­nek el a ké­vék mö­gött. Az esős év­szak el­múl­tá­val, ami­kor bont­ják ezt a vé­dő sö­vényt, ott áll­nak a he­lyi­ek fel­sze­rel­kez­ve a la­pá­tok­kal, bo­tok­kal, hogy az ege­re­ket gyor­san agyon­csap­ják. Le sem nyúz­zák a bő­rü­ket, még csak ki sem be­le­zik az ál­la­to­kat, úgy tű­zik nyárs­ra, s fo­gyaszt­ják nagy él­ve­zet­tel, mint ínyenc­sé­get.

– Gon­do­lom, dok­tor­nő nem ka­pott ked­vet ar­ra, hogy ve­lük lak­má­roz­zon…

– Egy­szer meg­hív­tak, hogy egyek sült han­gyát. Egy egész tá­nyér­nyit kap­tam. Kapóra jött az a szo­kás, amit hi­gi­é­ni­ai okok­ból én ho­no­sí­tot­tam meg kö­zöt­tük. Az en­ni­va­lót ott be­le­dob­ja a szá­já­ba az em­ber, azért, hogy el­ke­rül­je a ke­zé­vel va­ló köz­vet­len érint­ke­zést. Hát én is dob­tam bő­szen a han­gyá­kat, de nem a sa­ját szám­ba, ha­nem a mö­göt­tem bé­ké­sen csü­csü­lő ház­őr­ző ku­tyá­mé­ba.

Hi­szem, hogy Is­ten kül­dött a ka­me­ru­ni­ak kö­zé, ő adott el nem mú­ló sze­re­tet irán­tuk, de né­mi le­le­mé­nyes­ség­gel is fel kel­lett, hogy ru­ház­zon.

Pin­tér Már­ta

::Nyomtatható változat::