Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Úgy kez­dő­dött, hogy utál­tuk. Kü­lö­nös, csúf és rej­té­lyes öreg­asszony volt az öt­ve­nes ház­szám alatt la­kó né­ni. Az ab­la­kát éj­jel-nap­pal sö­té­tí­tő­füg­göny fed­te, a ma­gas ke­rí­tés mö­gül a kert­jé­ből csak a fé­lig ki­szá­radt kör­te­fa lát­szott ki az ut­cá­ra. Ő ma­ga ál­lan­dó­an fe­ke­té­ben járt; haj­lott há­ta, az ál­lán ék­te­len­ke­dő szőr­szá­lak és min­dig pisz­kos­nak tű­nő ke­ze mind-mind ta­szí­tot­tak ben­nün­ket.

Al­ko­nyat­kor és na­gyon ko­rán reg­gel ta­lál­koz­tunk ve­le több­nyi­re, ilyen­kor az aj­tó­ban állt, vagy a kis­pa­don ücsör­gött, szá­ja ál­lan­dó­an re­meg­ve moz­gott, de a hang­ját nem le­he­tett hal­la­ni, mint­ha va­rázs­igét mor­mol­na foly­vást, és sem­mi­be me­re­dő te­kin­tet­tel si­mo­gat­ta ko­pott kö­té­nyé­ben do­rom­bo­ló bol­hás fe­ke­te macs­ká­ját. Mi, gye­re­kek messzi­re el­ke­rül­tük a ba­rát­ság­ta­lan kül­se­jű né­ni­két.

Az árok­ban ug­rán­doz­va, szöcs­kék­re va­dász­va vagy óri­á­si fa­ágak­kal bajt vív­va mú­lat­tuk az időt. Fá­ra mász­tunk, tit­ko­lóz­tunk, él­vez­tük a sza­bad­sá­got, az össze­tar­to­zást, egy­más tár­sa­sá­gát, ön­fe­ledt gyer­mek­sé­günk meg­annyi bol­dog kin­csét. De egé­szen kö­zöm­bös még­sem volt ne­künk a né­ni az öt­ve­nes szám alatt.

Fé­le­lem­mel te­li kí­ván­csi­ság mo­tosz­kált ben­nünk, va­la­hány­szor meg­pil­lan­tot­tuk. Ezer­nyi kér­dés fi­cán­kolt ben­nünk: mi­ért nem húz­za el a füg­gönyt so­ha, mit rejt­het a ma­gas kő­ke­rí­tés, ho­gyan, va­jon ho­gyan le­het ne­ki a le­ges­leg­szebb és leg­csá­bí­tóbb gyü­möl­csű kör­te­fá­ja az egész kör­nyé­ken, és mi­ért nem sze­di le még­sem so­ha a gyö­nyö­rű gyü­möl­csö­ket? A ki­seb­bek ha­mar ta­lál­tak ma­gya­rá­za­tot.

– Biz­tos bo­szor­kány – sut­tog­ta Si­mi­ke min­den ta­lál­ko­zá­sunk­kor, és kö­ze­lebb bújt nő­vé­ré­hez, Ter­ká­hoz. Zo­tya meg én, Sa­nyi már dör­zsöl­teb­bek vol­tunk, tud­ni vél­tük, hogy ilyes­mi csak a me­sé­ben lé­te­zik, de azért a szí­vünk mé­lyén ki­mon­dat­la­nul mi is hit­tünk a né­ni­nek va­la­mi­fé­le va­rázs­ere­jé­ben.

Tel­tek az évek, s köz­ben a ház kö­rü­li ti­tok­za­tos ho­mály fá­tyo­los, zson­gó sej­tel­mek­kel leng­te kö­rül gyer­mek­ko­runk bol­dog nap­ja­it. Egy ősszel az­tán nem bír­tunk to­vább a kí­ván­csi­sá­gunk­kal. Zo­tya meg én egy ké­ső őszi dél­utá­non a tit­kos fán­kon rend­kí­vü­li ta­nács­ko­zást tar­tot­tunk. Si­mi­két túl ki­csi­nek, Ter­kát pe­dig plety­kás­nak ítél­tük eh­hez a fér­fi­as vál­lal­ko­zás­hoz, csak ket­ten akar­tuk va­la­ho­gyan fel­leb­ben­te­ni a fáty­lat a rej­tel­mes kert tit­ká­ról és a né­ni bű­bá­jos te­vé­keny­sé­gé­ről. A te­en­dő­ket ha­mar fel­osz­tot­tuk egy­más közt: Zo­tya úgy tu­dott fá­ra mász­ni, mint egy für­ge mó­kus, én a hang­ta­lan lo­pa­ko­dás mes­te­re vol­tam, így rám ma­radt a ház rej­tel­me­i­nek fel­fe­dé­se, amíg ba­rá­tom kós­to­lót szed a sze­met gyö­nyör­köd­te­tő, il­la­tos kör­ték­ből.

Ok­tó­ber vé­ge volt, csí­pős, tisz­ta, hi­deg es­te, ami­kor ter­vünk vég­re­haj­tá­sá­hoz lát­tunk. A hát­só kert fe­lől kö­ze­lí­tet­tünk las­san, óva­to­san. A szí­vem a tor­kom­ban do­bo­gott: ki tud­ja, mi lesz, ha ész­re­vesz min­ket az öreg­asszony. A ház kö­ze­lé­ben el­vál­tunk egy­más­tól. Egy kri­zan­tém­bo­kor mö­gött hall­ga­tóz­va les­tem a pil­la­na­tot, ami­kor be­oson­ha­tok. Iz­gal­mam­ban úgy zú­gott a fü­lem, hogy a sa­ját lég­zé­se­met is för­tel­mes fúj­ta­tás­nak vél­tem hal­la­ni. Csend volt, csak az es­te kis hír­nö­kei, a tücs­kök ci­ri­pel­ték egy­han­gú nó­tá­ju­kat, és a hű­vö­sö­dő szél su­so­gott. Vé­gül el­szán­tam ma­gam, és nesz­te­len, gyors lép­tek­kel az aj­tó­nál te­rem­tem. Nyit­va ta­lál­tam. A kony­há­ban szin­te vissza­hő­köl­tem az üres, fé­lel­me­te­sen ki­halt moz­du­lat­lan csend­től.

Lé­leg­zet-vissza­fojt­va lo­pa­kod­tam bel­jebb a ház­ba. A lám­pa se­hol sem égett, pe­dig a füg­gö­nyö­kön át már csak az al­ko­nyi ho­mály szű­rő­dött be. Las­san meg­szok­ta a sze­mem a gyér fényt, kö­rül­pil­lan­tot­tam. Ré­gi, fa­ra­gott hom­lo­kú szek­rény állt az egyik fal mel­lett, ma­gas­ra ve­tett ágy a má­sik­nál, a sa­rok­ban tük­rös asz­tal­ka sok fi­ók­kal. Va­la­mi­kor biz­to­san itt fé­sül­het­te hosszú, szép­sé­ges ha­ját egy gyö­nyö­rű lány – gon­dol­tam aka­rat­la­nul is. A szem­köz­ti fa­lon újabb aj­tó ve­ze­tett a kö­vet­ke­ző szo­bá­ba.

Már majd­nem el­in­dul­tam fe­lé, ami­kor hir­te­len egy gyen­ge só­haj­tást hal­lot­tam egé­szen kö­zel­ről. Ré­mü­le­tem­ben moc­can­ni sem mer­tem. Hogy le­het, hogy ed­dig nem vet­tem ész­re sen­kit a szo­bá­ban?! A fo­gam va­co­gott ijed­tem­ben. Ta­lán lát­ha­tat­lan­ná is tud vál­ni ez a ti­tok­za­tos né­ni, és most a va­rázs­ere­jé­vel en­gem is el­bá­jol, ki tud­ja, mi­fé­le rút kecs­ke­bé­ká­vá vagy sí­kos bő­rű kí­gyó­vá. Resz­ket­ve vár­tam sor­som ala­ku­lá­sát, de per­ce­kig nem tör­tént sem­mi.

Már-már fel­en­ge­dett ben­nem a der­mesz­tő fé­le­lem, és re­mény­ked­ni kezd­tem, hogy csak a kép­ze­le­tem űzött rút tré­fát ve­lem az imént, ami­kor halk kö­hé­cse­lést és újabb mély só­hajt hal­lot­tam. A hang az ágy fe­lől jött. Ek­kor­ra azon­ban meg­erő­sö­dött né­mi­képp a lel­kem. Kí­ván­csi­sá­gom erő­sebb volt a ret­te­gés­nél, óva­to­san el­in­dul­tam az ágy fe­lé, hogy vé­gé­re jár­jak a do­log­nak, ki is a ti­tok­za­tos hang gaz­dá­ja.

Pu­ha macs­ka­lé­pé­sek­kel kö­ze­lí­tet­tem, és bi­zony tát­va ma­radt a szám, ami­kor meg­pil­lan­tot­tam a ma­gas­ra ra­kott ágy­ne­műk kö­zött a né­nit. A le­me­nő nap utol­só su­ga­rai sár­gá­ra és na­rancs­szín­re fes­tet­ték az ég­bolt al­ját, szép szí­nes fé­nyük­nél cso­dál­koz­va bá­mul­tam az idős asszonyt, aki ki­bon­tott ha­já­val az egész pár­nát be­tölt­ve, mo­so­lyog­va né­zett rám, mint egy ked­ves, vár­va várt ven­dég­re. So­se gon­dol­tam, hogy ennyi ren­ge­teg és ilyen gyö­nyö­rű ha­ja le­het ne­ki. De még en­nél is job­ban meg­le­pett a mo­so­lya, mert de­rűs volt, fi­a­ta­los, és szép. Za­va­rom­ban még kö­szön­ni is el­fe­lej­tet­tem, utó­lag tu­dom, jobb volt így mind­ket­tőnk­nek, mert ő ki­csit re­ked­ten, de vég­te­len öröm­mel a hang­já­ban azt mond­ta fe­lém for­dul­va:

– Hát el­jöt­tél vég­re, Mag­dó­kám?! Úgy örü­lök, hogy itt vagy! Gye­re kö­ze­lebb egy ki­csit, hadd lás­sa­lak, tu­dod, nem olyan jó már a sze­mem, gyen­ge a fény is, na, ha­jolj ide, bo­ga­ram.

Hir­te­len el sem tud­tam kép­zel­ni, mi­té­vő le­gyek. Nem me­het­tem oda, ne­hogy meg­is­mer­jen, szól­ni sem mer­tem, nem va­la­mi lá­nyos a han­gom. De nem fél­tem tő­le egy csep­pet sem, in­kább szo­mo­rú vol­tam, hogy nem va­gyok Mag­dó­ka, ha­nem csak a má­so­dik szom­szé­dék Sa­nyi­ja.

Vé­gül még­is ki­ta­lál­tam va­la­mit. Ha az em­ber sut­tog­va be­szél, nem le­het rá­is­mer­ni a hang­já­ra, ezt már tud­tam, a fil­mek­ben az is­me­ret­len te­le­fo­ná­lók min­dig így tet­tek.

– Ki­csit meg va­gyok most fáz­va, nem men­nék kö­ze­lebb, ne­hogy el tes­sék tő­lem kap­ni.

– Mi­lyen fi­gyel­mes gye­rek vagy. Tud­tam ám, hogy ilyen le­hetsz, érez­tem min­dig. Na, de mondd csak, med­dig ma­rad­hatsz? Tu­dod-e, hogy a szo­bád ugyan­úgy van, ahogy hagy­tad? Nem vál­toz­tat­tam meg sem­mi­nek a he­lyét, még a füg­gönyt sem hú­zom el so­ha, ne­hogy ki­fa­kít­sa a szép sző­nye­ge­i­det meg a ba­ba­ru­há­i­dat. Csak ta­ka­rí­ta­ni me­gyek be időn­ként, meg… meg ha na­gyon hi­ány­zol. Mennyi sok ide­je nem jöt­tél el hoz­zám, nem is tu­dom, hogy tud­tad így el­fe­lej­te­ni a te sze­re­tő nagy­anyá­dat…

A szí­vem he­ve­seb­ben vert, lám, a tit­kok­ra las­san fény de­rül, csak el tud­jak még sza­ba­dul­ni in­nen va­la­hogy. Az agyam za­ka­tolt, mit mond­hat­nék ne­ki, ami meg­vi­gasz­tal­ja, vagy leg­alább nem szo­mo­rít­ja el olyan na­gyon, hi­szen ma­rad­ni nem akar­tam. Vé­gül az iz­ga­lom­tól ki­szá­radt to­rok­kal azt sut­tog­tam:

– Most el kell men­nem, de ha­ma­ro­san megint el­jö­vök, jó?

A né­ni két­ség­be­eset­ten pró­bált fel­ül­ni az ágy­ban:

– Jaj, ne menj még el, szí­vem, hisz épp csak egy per­ce ér­kez­tél! Leg­alább reg­ge­lig ma­radj, ak­kor le­szed­het­néd a kör­té­ket a fád­ról, ne­ked tar­to­gat­tam, egy sze­met sem ad­tam el, pe­dig ké­rik, min­den év­ben len­ne rá ve­vő, de én nem adom, az csak a ti­ed, Mag­dó­kám, tu­dod-e?

Na­gyon meg­saj­nál­tam. Annyi­ra szá­nal­mas volt, ahogy pró­bál­ta ma­gá­nál tar­ta­ni az uno­ká­ját min­den ere­jé­vel, aki rá­adá­sul még csak el sem jött hoz­zá. Egy nagy ha­zug­ság az egész. Egy da­ra­big csend­ben ma­rad­tunk, az­tán már na­gyon fél­tem, hogy meg­is­mer, hát gyor­san el­bú­csúz­tam tő­le, új­ra meg­ígér­ve, hogy ha­ma­ro­san ismét ta­lál­ko­zunk. Be­le­tö­rőd­ve ha­nyat­lott vissza a pár­ná­i­ra, ren­ge­teg ha­ja zi­zeg­ve-su­sog­va te­rült szét az ar­ca kö­rül.

– Leg­alább a kör­té­ket vit­ted vol­na el. Mi­lyen kár ér­tük, mi­lyen kár… – sut­tog­ta ma­ga elé le­mon­dó­an.

A kör­ték – ju­tott eszem­be hir­te­len Zo­tya. Va­ló­szí­nű­leg az­óta elég ren­de­sen meg lett könnyít­ve an­nak a fá­nak a ter­he.

– Ó, a kör­té­ket le­sze­dem még gyor­san, el­vi­szem, amit bí­rok, jó? – szól­tam vissza meg­nyug­ta­tó­an. A né­ni há­lá­san mo­soly­gott rám.

– Vidd csak, ki­csim, per­sze, ti­ed itt min­den, tu­dod.

Már a kony­ha­aj­tó­nál jár­tam, ami­kor még utá­nam ki­ál­tot­ta:

– Is­ten ve­led, az­tán ne fe­led­kezz el ar­ról, amit ígér­tél!

Fel­lé­le­gez­tem: leg­alább elé­ge­det­ten vá­lunk el egy­más­tól.

A töb­bi­ek tá­tott száj­jal hall­gat­ták a ka­lan­dun­kat. Az egész annyi­ra me­se­sze­rű és még­is oly va­lós volt, hogy na­po­kig nem tud­tunk be­tel­ni ve­le. Min­den­nap új meg új rész­le­tek­re kér­dez­tek rá a ba­rá­ta­im. Si­mi­két az ér­de­kel­te leg­in­kább, hogy nem volt-e vas­or­ra, va­rázs­pál­cá­ja, re­pü­lő sep­rű­je a né­ni­nek. Ter­ka azon­ban el­gon­dol­kod­va, fi­gyel­me­sen hall­gat­ta a be­szá­mo­lón­kat.

– Ki le­het ez a Mag­dó­ka? Még so­ha­se lát­tam egyet­len lá­to­ga­tót sem a ház­nál. Mi­fé­le uno­ka az ilyen, aki rá se néz a nagy­any­já­ra? A kör­te sem volt le­szed­ve, ahogy én vissza­em­lék­szem, még so­ha­se. Itt va­la­mi ti­tok lap­pang – ál­la­pí­tot­ta meg nagy ko­mo­lyan, a hom­lo­kát rán­col­va.

Mi Zo­tyá­val nem nyo­moz­tunk, hisz min­den­ki jól járt: a né­ni bol­dog volt az el­tűnt kör­ték mi­att, mi meg örül­tünk az íz­le­tes zsák­mány­nak.

Vé­gül egy nap fény de­rült Mag­dó­ka ki­lé­té­re. Már dél­előtt a su­li­ban alig bír­tunk ma­gunk­kal, és még ebéd előtt össze­gyűl­tünk a rej­tek­kuc­kó­ban, ahol za­var­ta­la­nul meg le­he­tett be­szél­ni a fon­tos dol­go­kat.

–Fi­gyel­je­tek! – kezd­te Ter­ka. Iz­gal­má­ban olyan nagy­ra nyi­tot­ta dió­bar­na sze­me­it, hogy az em­ber kép­te­len volt más­ho­va néz­ni. – Meg­kér­dez­tem anyu­ká­mat, ki ez a Mag­dó­ka, és kép­zel­jé­tek, ez a kis­lány már hat éve meg­halt. Egy au­tó­bal­eset­ben az egész csa­lád­já­val oda­ve­szett, az­óta nem lá­to­gat­ja sen­ki a né­nit, és ő csak vár­ja-vár­ja az uno­ká­ját. Bor­zasz­tó, nem?! – ráz­ta a fe­jét, és szo­mo­rú­an né­zett ránk.

Tény­leg rossz volt er­re gon­dol­ni, de se­hogy sem ér­tet­tem, mi­ért érint ez ben­nün­ket ennyi­re. Per­sze, hogy jó len­ne, ha ma­radt vol­na va­la­ki­je a né­ni­nek, de ezen a dol­gon iga­zán nem le­het vál­toz­tat­ni, még ha be­le­be­teg­szünk is a bú­su­lás­ba. Ter­ka azon­ban ko­mo­lyan né­zett ránk:

– Se­gí­te­nünk kell ne­ki. Már csak azért is, mert meg­ígér­ted – for­dult fe­lém szi­go­rú­an.

– Na, ne! Én még egy­szer nem le­szek Mag­dó­ka, ar­ról ne is ál­modj! – há­rí­tot­tam el a cél­zást. – Egyéb­ként is, előbb vagy utóbb rá­jön­ne, hogy fiú va­gyok, és ak­kor nem­csak csa­ló­dott, ha­nem még dü­hös is len­ne. Sze­rin­tem ez az egész hü­lye­ség. Hagy­juk! Gyer­tek ebé­del­ni! – áll­tam fel ha­tá­ro­zot­tan. De Ter­ka vissza­nyo­mott a he­lyem­re.

– Hall­gass már vé­gig, te os­to­ba! A fe­ne se akar­ta, hogy Mag­dó­ka le­gyél.

– Hát ak­kor? – néz­tem rá cso­dál­koz­va.

– Nyu­gi – mond­ta na­gyon las­san és ki­mér­ten. – Én le­szek Mag­dó­ka.

Így lett a né­ni­nek egy új uno­ká­ja, az­tán még egy meg még egy és még egy, míg csak az egész csa­pa­tunk be­já­ra­tos nem lett hoz­zá. Han­cú­roz­tunk a kert­jé­ben, meg­et­tük az összes ma­ra­dék kör­té­jét, az­tán ahogy jött a tél, jócs­kán pusz­tí­tot­tunk az aszalt szil­vá­já­ból is. Per­sze időn­ként fát is vág­tunk, tü­zet is rak­tunk, össze­ge­reb­lyéz­tük a le­ve­le­ket a kert­ben… Én még csi­ga­tész­tát pö­dör­ni is meg­ta­nul­tam ná­la, bi­zony, pe­dig az elő­ször le­he­tet­len fel­adat­nak tűnt.

Fül­ler Tí­mea

::Nyomtatható változat::