Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Az egy­há­zi élet egyik leg­fon­to­sabb ele­me, az ige­hir­de­tés sa­ját pro­tes­táns köz­pon­tot ka­pott Wit­ten­berg vá­ro­sá­ban. Hogy mi­lyen egy jó ige­hir­de­tés, ar­ról esett már szó la­punk­ban. Ez­út­tal dr. Ale­xan­der De­eg né­met teo­ló­gus­sal be­szél­get­tem e kér­dés­ről. A Pro­tes­táns Pré­di­ká­ci­ós Kul­tú­ra Köz­pont­já­nak ve­ze­tő­je – aki­vel a Göt­tin­ger Pre­digt­me­di­ta­ti­onen cí­mű fo­lyó­irat­nál együtt dol­go­zom – sok éven ke­resz­tül ta­ní­tott gya­kor­la­ti teo­ló­gi­át az er­langen–nürn­ber­gi Fried­rich Ale­xan­der Egye­te­men.

– Mi­nek kö­szön­he­tő, hogy a Né­met­or­szá­gi Pro­tes­táns Egy­há­zon (EKD) be­lül a gaz­da­sá­gi meg­szo­rí­tá­sok el­le­né­re ta­valy meg­ala­pí­tot­ták a Pro­tes­táns Pré­di­ká­ci­ós Kul­tú­ra Köz­pont­ját? Va­jon kul­tu­rá­lat­lan­ság ter­jedt el a né­met szó­szé­ke­ken?

– Épp el­len­ke­ző­leg. Az EKD-ban négy év­vel ez­előtt meg­in­dult re­for­mok ke­re­té­ben egy­re na­gyobb te­ret kap­nak az egy­ház lé­nye­gét meg­ha­tá­ro­zó mi­nő­sé­gek és te­vé­keny­sé­gek. Két­ség­te­le­nül ezek kö­zé tar­to­zik az ige­hir­de­tés. To­vább­ra is a nyu­gat­né­met pro­tes­tán­sok het­ven, a ke­let­né­me­tek nyolc­van szá­za­lé­ka vár­ja egy is­ten­tisz­te­let­től, hogy jó ige­hir­de­tés han­goz­zék el. Rep­re­zen­ta­tív fel­mé­ré­sé­ben ka­rá­csony előtt a Ch­ris­mon ma­ga­zin ar­ról ér­dek­lő­dött, hogy a szent­es­ti is­ten­tisz­te­let mely ré­sze az, ame­lyik sem­mi­kép­pen ne ma­rad­jon el. A meg­kér­de­zet­tek több­sé­ge az ige­hir­de­tést ne­vez­te meg, amely így még a ka­rá­cso­nyi tör­té­net fel­ol­va­sá­sát és a nagy klasszi­kus éne­ke­ket is meg­előz­te!

He­ten­te egész Né­met­or­szág­ban kö­rül­be­lül egy­mil­lió em­bert ér el pro­tes­táns ige­hir­de­tés – és eb­ben a szám­ban még nin­cse­nek ben­ne a té­vés és rá­di­ós is­ten­tisz­te­le­tek és az új­sá­gok­ban köz­zé­tett áhí­ta­tok. Szó­val az ige­hir­de­tés to­vább­ra is a pro­tes­táns egy­há­zak egyik jel­leg­ze­tes­sé­ge. Új­ra és új­ra hi­tet éb­reszt, meg­erő­sít re­mény­ség­ben, a sze­re­tet út­ja­it mu­tat­ja meg. Er­re is hang­súlyt he­lyez az EKD né­hány év­vel a re­for­má­ció in­du­lá­sá­nak öt­szá­za­dik év­for­du­ló­ja előtt, ame­lyet 2017-ben fo­gunk ün­ne­pel­ni. Ha egy egy­ház ma­gát „az ige egy­há­za­ként” és „az ige te­remt­mé­nye­ként” ér­tel­me­zi, ak­kor in­kább az meg­le­pő, hogy ed­dig még nem lé­te­zett ilyen pré­di­ká­ci­ós köz­pont.

A köz­pont­nak per­sze fel­ada­ta az is, hogy a meg­fá­radt ige­hir­de­tő­ket biz­tas­sa, azo­kat, akik ki­fogy­tak az öt­le­tek­ből, im­pul­zu­sok­kal to­vább­se­gít­se, és táp­lál­ja a pré­di­ká­lás­hoz va­ló ked­vet és szen­ve­délyt.

– Van olyan ige­hir­de­tés, amely – aho­gyan Ön ne­ve­zi – a „Jé­zus-ka­nyar­ral” jel­le­mez­he­tő. Ez mit je­lent?

– A Jé­zus-ka­nyar fo­gal­má­val egy kol­lé­ga­nőm illette a fő­leg té­vés és rá­di­ós áhí­ta­tok­nak egy gyak­ran elő­for­du­ló – így a né­zők-hall­ga­tók szá­má­ra könnyen elő­re ki­szá­mít­ha­tó – for­má­ját: egy kép­pel, egy ta­pasz­ta­lat­tal, egy élet­ből vett tör­té­net­tel kez­dőd­nek – és min­den­ki tud­ja, hogy a lel­kész előbb-utóbb meg­te­szi a ka­nyart Jé­zus fe­lé, a Bib­lia fe­lé, a ke­resz­tény üze­net fe­lé. Sza­ba­don fo­gal­maz­va: bár­hol kez­dőd­jön is az áhí­tat, a vé­gén min­dig Jé­zus­nál „lan­dol”. Ez alap­ve­tő­en ter­mé­sze­te­sen nem rossz, és né­ha-né­ha le­het az áhí­ta­to­kat és ige­hir­de­té­se­ket e sze­rint a fel­épí­tés sze­rint ala­kí­ta­ni. Az a prob­le­ma­ti­kus, ha szo­kás­sá vá­lik. A min­den­na­pok­ból vett tör­té­net ek­kor már csak ürügy, el­ve­szí­ti ön­ér­té­két.

– Ezen­túl mi já­rul még hoz­zá ah­hoz, hogy a pré­di­ká­ció sok eset­ben elő­re ki­szá­mít­ha­tó­vá és – en­ge­del­mé­vel – unal­mas­sá vá­lik?

– Né­ha is­mét­lő­dő for­mu­lák sze­re­pel­nek az ige­hir­de­té­sek­ben, olyan mon­da­tok, ame­lyek­nek az ér­tel­mé­re már rá se kér­de­zünk. Az evan­gé­li­um hi­he­tet­len, nagy­sze­rű és meg­üt­kö­zést kel­tő üze­ne­te ez­zel ve­szít tö­mör­sé­gé­ből és éles­sé­gé­ből. Is­ten em­ber­ré lesz – ez min­den­kor pro­vo­ká­ció. Is­ten éle­tünk kel­lős kö­ze­pén van je­len – ez jó hír min­den egyes em­ber szá­má­ra. Is­ten meg­iga­zít­ja a bű­nöst bár­mi­fé­le cse­le­ke­det nél­kül, és hi­tet ad, ahol és aho­gyan ne­ki tet­szik – ez csak­nem el­kép­zel­he­tet­len tel­je­sít­mény­re épí­tő vi­lá­gunk­ban, amely­ben nap mint nap meg­ta­pasz­tal­juk az öko­nó­mia tör­vé­nye­it. Is­ten le­győz­te a ha­lált egy­szer s min­den­kor­ra. Ez min­den ha­ta­lom­nak, amely­nek ki va­gyunk té­ve, el­ve­szi fe­nye­ge­tő ere­jét. Er­re a pro­vo­ka­tív evan­gé­li­um­ra kell új­ra és új­ra sza­va­kat ta­lál­ni, ame­lyek ma is meg­áll­ják a he­lyü­ket.

Ez­zel szem­ben oly­kor haj­lunk a nyel­vi eny­hí­tés­re. A meg­iga­zu­lás ek­kor „aján­dék, ame­lyet csak el kell fo­gad­nunk”. És már­is el­to­ló­dik az üze­net, mert meg­aján­dé­ko­zot­tak­ként hir­te­len ten­nünk kell va­la­mit: az aján­dé­kot el­fo­gad­ni, hol­ott a meg­iga­zu­lás ugye azt je­len­ti, hogy sem­mit sem te­he­tünk, és sem­mit sem kell ten­nünk üd­vös­sé­gün­kért. Vagy azt mond­juk pré­di­ká­ci­ók­ban: „Is­ten vi­gasz­tal­ni akar mind­nyá­jun­kat” – és nem vesszük ész­re, hogy az akar szó csor­bít­ja a mon­da­ni­va­lót. Ha „akar­ja”, mi­ért nem te­szi meg? Mi­ért nem va­gyok meg­vi­gasz­tal­va? Nem akar vagy nem tud vi­gasz­tal­ni? Vagy raj­tam mú­lik, hogy nem ér­zem ma­ga­mat meg­vi­gasz­tal­va?

Az ilyen pél­dák ap­ró­sá­gok, de meg­mu­tat­ják, mi az ilyes­faj­ta meg­fo­gal­ma­zás ve­szé­lye.

– Az is­ten­tisz­te­le­ti li­tur­gia szin­tén vi­szony­lag elő­re ­lát­ha­tó. Ezen a té­ren mit kel­le­ne ten­ni?

– Itt épp for­dí­tott a hely­zet. Ne­künk, pro­tes­tán­sok­nak sze­rin­tem jót ten­ne, ha a li­tur­gia ki­szá­mít­ha­tó­sá­gát, szi­lárd­sá­gát, meg­bíz­ha­tó­sá­gát nagy kincs­nek te­kin­te­nénk. A li­tur­gia ott­hon­ként meg­él­he­tő, mint egy ház, amely rég épült, amely­ben elő­de­ink él­tek, és amely­ben mi is él­he­tünk. Meg­for­mált szö­ve­ge­i­vel és dal­la­ma­i­val ép­pen így ad sza­bad­sá­got. Ép­pen ak­kor, ami­kor a li­tur­gi­át ott­hon­ként ta­pasz­tal­juk meg, „mer­het koc­káz­tat­ni” va­la­mit az ige­hir­de­tés.

– Be­szél­jünk ez­után a po­zi­tí­vu­mok­ról: Ön sze­rint mi­lyen egy jól si­ke­rült ige­hir­de­tés?

– Egy jól si­ke­rült ige­hir­de­tés sze­rin­tem négy do­log­gal jel­le­mez­he­tő. Elő­ször is kell hoz­zá a bib­li­ai sza­vak­ba, ké­pek­be, tör­té­ne­tek­be ve­tett bi­za­lom. Aki nem kedv­vel, ér­dek­lő­dés­sel, kí­ván­csi­ság­gal ol­vas­sa a Bib­li­át, ugyan­ak­kor vár­ja, hogy sa­ját éle­te fel­tá­rul­jon a bib­li­ai sza­vak tük­ré­ben, an­nak nagy fá­rad­ság lesz a pré­di­ká­lás.

Má­sod­szor – mond­juk így – kell „a nyelv­hez va­ló kedv”: az ige­hir­de­tés min­dig is nyel­vi mes­ter­ség. Sok min­den ki­pró­bál­ha­tó, kí­sér­le­tez­he­tünk a nyelv ad­ta ki­fe­je­zé­si le­he­tő­sé­gek­kel, ha egy­szer új és szo­kat­lan mó­don, sze­mé­lye­sen és el­kö­te­le­zet­ten aka­runk be­szél­ni.

A jó ige­hir­de­tés to­váb­bá hor­doz­za az in­di­vi­du­a­li­tás koc­ká­za­tát: egyet­len pré­di­ká­ci­ó­nak sem kell olyan­nak len­nie, mint egy má­sik. Nem kell „tel­jes­nek” len­nie sem. Az ige­hir­de­té­sem egy bi­zo­nyos he­lyen, egy bi­zo­nyos idő­ben el­hang­zó „in­di­vi­du­á­lis szó”– és ma­rad­hat tö­re­dék.

Vé­gül nagy bi­za­lom kell az ige­hall­ga­tók­ban, akik­nek sa­ját gon­do­la­ta­ik van­nak, akik sa­ját ta­pasz­ta­la­ta­i­kat vi­szik be­le az ige­hall­ga­tás­ba. Ige­hir­de­tő­ként nem kell pon­to­san tud­nom, hogy ez vagy az a bib­li­ai ige mit je­lent en­nek vagy an­nak az em­ber­nek. De „ké­pi­e­sen” szól­va pré­di­ká­ci­óm­mal uta­kat tu­dok nyit­ni, ame­lye­ken ige­hall­ga­tó­im sa­ját ma­guk jár­hat­nak a bib­li­ai ige te­ré­ben.

– Még­is, va­la­mennyi­re az ige­hall­ga­tók­tól is függ, ho­gyan kell pré­di­kál­nom. Egy jól si­ke­rült ige­hir­de­tés pél­dá­ul más­kép­pen néz ki nagy­vá­ros­ban, mint vi­dé­ken…

– Igen, min­den bi­zonnyal. Lu­ther igen­is tud­ta, mi­ről be­szél, ami­kor azt mond­ta, hogy „a nép­nek a po­fá­já­ra kell néz­ni” – „dem Volk aufs Ma­ul schau­en”. Ez ter­mé­sze­te­sen nem oda­dör­gö­lő­zést je­lent va­la­mi­lyen vé­le­mény­hez vagy el­vá­rás­hoz. Azt je­len­ti, hogy ige­hir­de­tő­ként ab­ban a vi­lág­ban élek, amely­be „be­le­pré­di­ká­lok”. Hogy já­ra­tos va­gyok – te­le­ví­zi­ó­ból, mo­zi­ból, iro­da­lom­ból is tá­jé­ko­zód­va – a kü­lön­bö­ző nyel­vi ki­fe­je­zés­for­mák­ban, és a sa­ját be­szé­de­met a hely­zet­nek meg­fe­le­lő­en ala­kí­tom.

– A lel­ké­szek nem csak ige­hir­de­tők. Szá­mos ad­mi­niszt­ra­tív fel­adat, több gyü­le­ke­ze­tért va­ló fe­le­lős­ség, sok hit­tan­óra, kü­lön­fé­le össze­jö­ve­te­lek ne­he­zí­tik so­kuk szor­gal­mas ige­hir­de­té­si fel­ké­szü­lé­sét. Ho­gyan si­ke­rül­het ne­kik, hogy va­sár­nap még­is el­ér­jék az em­be­re­ket?

– Két vá­la­szom van er­re a fon­tos kér­dés­re. Egy­részt a szá­mos egyéb fel­adat nem fel­tét­le­nül csak aka­dályt je­lent az ige­hir­de­tés fe­lé ve­ze­tő úton. Ha ige­hir­de­tő­ként kö­vet­ke­ző pré­di­ká­ci­óm alap­igé­jét – leg­in­kább kí­vül­ről meg­ta­nul­va – már a hét fo­lya­mán szí­vem­ben hor­dom, ak­kor sok ta­lál­ko­zás­ban új­ra és új­ra ér­de­kes fel­fe­de­zé­sek és fel­is­me­ré­sek adód­nak. Egy be­szél­ge­tés­ben hir­te­len ér­zem, ho­gyan te­lik meg az alap­ige élet­ta­pasz­ta­lat­tal. Egy gyű­lé­sen egy fon­tos gon­do­lat ug­rik be. Egy hit­ta­nos fel­tesz egy kér­dést, és azon­nal az alap­ige jut eszem­be…

Más­részt még­is kí­vá­na­tos len­ne, hogy az ige­hir­de­tés­re va­ló fel­ké­szü­lés új­ra több te­ret kap­jon a lel­ké­szek mun­ka­he­té­ben. Kí­vá­na­tos len­ne, hogy az egy­há­zak el­gon­dol­kod­ja­nak azon, ho­gyan te­her­men­te­sít­he­tik a lel­ké­sze­ket ad­mi­niszt­ra­tív fel­ada­tok alól, hogy he­ten­te – leg­alább – egy mun­ka­na­pot a pré­di­ká­ci­ó­ra for­dít­has­sa­nak. Tu­dom, hogy ez ta­lán utó­pi­ku­san hang­zik. De meg kell fon­tol­ni, mi­lyen ál­dá­so­san hat­hat­na egy ilyen nap. Lel­kész­ként ma­gam is új erő­re kap­hat­nék. Vol­na időm a Bib­li­át ol­vas­ni és teo­ló­gi­ai mun­kát vé­gez­ni. Új­ra me­rít­het­nék a tra­dí­ció for­rá­sa­i­ból. Mind­ez gaz­da­gí­ta­ná éle­te­met, mun­ká­mat, de sa­ját hit­éle­te­met is.

– A Pro­tes­táns Pré­di­ká­ci­ós Kul­tú­ra Köz­pont­já­ban sze­mi­ná­ri­u­mo­kat és pré­di­ká­ci­ós mű­hely­mun­kát tar­ta­nak. A részt­ve­vők „jó ige­hir­de­tők­ként” hagy­ják el a há­zat?

– Kö­szö­nöm szé­pen ezt a kér­dést! Alap­ve­tő fél­re­ér­tés len­ne, ha va­la­ki egy­faj­ta „mi­nő­ség­fej­lesz­tő gép­nek” te­kin­te­né köz­pon­tun­kat. Az egyik ol­da­lon be­lép egy rossz ige­hir­de­tő, a má­sik ol­da­lon pe­dig ki­jön egy jó pré­di­ká­tor. Ép­pen hogy nem! És a ta­pasz­ta­lat mu­tat­ja, hogy nin­cse­nek rossz ige­hir­de­tők, csak kü­lön­fé­le ige­hir­de­tő-tí­pu­sok kü­lön­bö­ző adott­sá­gok­kal. Le­het, hogy va­la­ki­nek jól­esik, hogy új­ra egé­szen in­ten­zí­ven és exe­ge­ti­ka­i­lag szor­gal­ma­san fog­lal­koz­zon a Bib­lia igé­i­vel. Va­la­ki más szá­má­ra in­kább az ige­hir­de­tés re­to­ri­kai meg­for­má­lá­sa ér­de­kes. Megint va­la­ki más ta­lán azt kér­de­zi, ige­hir­de­té­sé­nek a tar­tal­ma ho­gyan le­het lé­nyeg­re tö­rőbb, eset­leg „tá­ma­dóbb” vagy po­li­ti­ku­sabb. Re­mél­jük, hogy kü­lön­bö­ző sze­mi­ná­ri­u­ma­in­kon, a mű­hely­mun­kák so­rán és egyé­ni aján­la­to­kon ke­resz­tül so­kak­nak im­pul­zu­so­kat ad­ha­tunk.

– Úgy tu­dom, kül­föl­di ér­dek­lő­dők előtt is nyit­va áll a köz­pont.

– Igen, na­gyon örü­lünk, ha kül­föld­ről is ér­kez­nek hoz­zánk. Né­me­lyik sze­mi­ná­ri­u­mon a na­gyon jó né­met­tu­dás el­en­ged­he­tet­len – fő­leg, ami­kor az ige­hir­de­tés nyel­ve­ze­tén dol­go­zunk. De van­nak mű­hely­mun­kák és szim­pó­zi­u­mok is, ame­lyek né­me­tül és an­go­lul zaj­la­nak, és in­kább a pré­di­ká­ció alap­kér­dé­se­it fe­sze­ge­tik. Eze­ken az is részt ve­het, aki ke­vés­bé tud né­me­tül. Prog­ra­munk el­ér­he­tő a www.pre­digt­zent­rum.de hon­la­pun­kon.

– Ön a „dra­ma­ti­zált ho­mi­le­ti­ka” el­ne­ve­zé­sű me­tó­dus­sal fog­lal­ko­zik. Aki nem ol­vas­ta Mar­tin Nic­ol ma­gya­rul is meg­je­lent köny­vét er­ről a mód­szer­ről, az el­ne­ve­zés alap­ján eset­leg azt gon­dol­hat­ja, hogy va­la­mi­fé­le „tű­zi­já­ték­kal” és egyéb ef­fek­tek­kel „fel­tur­bóz­zák” a bib­li­ai igét…

– Nem, itt nem ar­ról van szó, hogy va­la­mi­kép­pen fel­pör­get­jük a pré­di­ká­ci­ót, és ez­ál­tal az ige­hir­de­tő sze­mé­lyét he­lyez­zük elő­tér­be. Ép­pen el­len­ke­ző­leg: az a lé­nyeg, hogy a bib­li­ai igék­ben, ké­pek­ben és tör­té­ne­tek­ben rej­lő fe­szült­sé­get fel­fe­dez­zük és be­emel­jük a ma­gunk ige­hir­de­té­sé­be. Ho­gyan si­ke­rül­het ez a pré­di­ká­ció nyel­ve­ze­tén ke­resz­tül, mi­lyen nyel­vi esz­kö­zök hasz­nál­ha­tó­ak er­re, és e cél ér­de­ké­ben ho­gyan le­het fel­épí­te­ni az ige­hir­de­tés egé­szét – eze­ket a kér­dé­se­ket vizs­gál­juk.

– Egy utol­só – sze­mé­lye­sebb – kér­dés: Ön­nek is van­nak ige­hir­de­tői gyen­ge­sé­gei?

– Lu­ther Már­ton egyik asz­ta­li be­szél­ge­té­sé­ben mond­ta: „Sok­szor le is köp­tem ma­ga­mat, ami­kor le­jöt­tem a szó­szék­ről. Szé­gyelld ma­ga­dat, ho­gyan pré­di­kál­tál! Egy­ál­ta­lán nem fi­gyel­tél a gon­do­lat­me­net­re! És épp ezt az ige­hir­de­tést di­csér­ték a ma­gas­sá­go­kig, hogy rég­óta nem tar­tot­tam ily szép pré­di­ká­ci­ót. Így bi­zony azon a vé­le­mé­nyen va­gyok: a pré­di­ká­lás va­la­mi tel­je­sen más, mint ami­nek mi tart­juk …” Azt a ta­pasz­ta­la­tot, me­lyet Lu­ther le­ír, én is is­me­rem. Őszin­tén szól­va rit­kán va­gyok elé­ge­dett az ige­hir­de­té­se­im­mel. Sok­szor egé­szen pon­to­san tu­dom, mit le­he­tett vol­na még job­ban vagy akár tel­je­sen más­ként mon­da­ni. De új­ra és új­ra meg­ta­pasz­ta­lom a cso­dát – amint Lu­ther és sok más ige­hir­de­tő előt­tem és ve­lem együtt –, hogy ma­ga Is­ten az én szá­raz sza­va­im­ból igét for­mál, ame­lyet az ige­hall­ga­tók mint fel­rá­zó és meg­sza­ba­dí­tó igét hall­gat­nak. Is­ten­nek le­gyen há­la!

Hol­ger Man­ke

::Nyomtatható változat::