Kultúrkörök

Erős vá­rak

Hozzászólás a cikkhez

A Nóg­rád me­gyei Szan­da­vár­al­ját Szan­da köz­ség fe­lé el­hagy­va táb­la jel­zi a vár­ba ve­ze­tő gya­log­utat. A kék jel­zé­sen ha­lad­va 2,4 ki­lo­mé­te­res sé­ta várt ránk. A táj vál­to­za­tos, az er­dős és li­ge­tes ré­sze­ket tisz­tá­sok tar­kít­ják, így ro­var­gyűj­tő szen­ve­dé­lyünk­nek is hó­dol­hattunk. Az út egy­órá­nyi, de csak az erő­dí­tés lá­bá­hoz ér­ve vá­lik iga­zán me­re­dek­ké. Ek­kor már egy óri­á­si ba­zalt­kú­pon já­runk, mely­nek csú­csa 528 mé­ter­re ma­ga­so­dik. Utunk vé­gét a lel­kes ki­rán­du­lók ál­tal emelt fa­ka­pu és tűz­ra­kó­hely után fa­fe­szü­let jel­zi. Össze­aka­dunk egy lel­kes tú­ra­ke­rék­pá­ros­sal, aki a kör­nyé­ken nya­ral­va már meg­jár­ta gya­lo­go­san a vá­rat, de most a drót­sza­már há­tán – szá­munk­ra lé­leg­zet­el­ál­lí­tó mó­don – új­ra meg­hó­dít­ja a csú­csot, per­sze az utol­só mé­te­re­ken már csak tol­va és emel­ve jár­mű­vét.

A szik­la egy­kor a vár vé­del­mét szol­gál­ta, fi­zi­kai adott­sá­ga­i­nál fog­va azon­ban jó­val túl­él­te „gaz­dá­ját”. Az erő­dí­tés­ből nem sok ma­radt, de a cso­dá­la­tos kör­nyék­be­li táj és a né­hány kö­zép­ko­ri fal­ma­rad­vány, a tör­té­nel­mi me­men­tó kár­pó­tol min­de­nért. Tor­nyá­nak egy ég­be­szö­kő fal­sza­ka­sza, il­let­ve több mé­ter át­mé­rő­jű víz­gyűj­tő me­den­cé­je még da­col az idő­vel. Az előb­bi ad­ja fő lát­vá­nyos­sá­gát, már több ki­lo­mé­ter­ről jól lát­ha­tó. Az utób­bi pe­dig azt jel­zi, hogy a ve­ze­té­kes víz kor­sza­kát meg­elő­ző­en csak az ala­cso­nyab­ban fek­vő tá­ja­kon volt mód a bő­vi­zű fo­lyók, il­let­ve a fúrt ku­tak ál­dá­sát él­vez­ni, a ma­ga­san fek­vő te­rü­le­te­ken egye­dül az eső­víz gyűj­té­sé­re al­kal­mas cisz­ter­nák gon­dos­kod­tak a bio­ló­gi­ai lét­hez szám­ta­lan szem­pont­ból szük­sé­ges víz tá­ro­lá­sá­ról.

Nem­csak a kör­nye­ző ma­gas­la­tok, ha­nem a tá­vo­lab­bi hegy­sé­gek is jól lát­sza­nak in­nen. A tör­té­ne­lem iránt ér­dek­lő­dők­nek azon­ban a kör­nye­ző he­gyek a leg­iz­gal­ma­sab­bak. Egyi­ken a bá­nyá­szat pusz­tí­tott el egy szin­tén kö­zép­ko­ri vá­rat. A ki­ter­me­lés azon­ban fo­lyik: né­hány ki­lo­mé­te­res tá­vol­ban ép­pen üze­mel az egyik kül­szí­ni bá­nya, te­her­au­tói szor­gos han­gyák­nak látszva hord­ják a föld ad­ta kin­cse­ket. A má­sik kör­nye­ző he­gyen a neo­li­ti­kum ko­rá­nak sán­cai hú­zód­nak.

Mi­előtt vissza­in­du­lunk, Szan­da­vár múlt­ját vesszük szám­ba. Az erő­dít­mény 12. szá­za­di; el­ső ok­le­ve­les em­lí­té­se a 14. szá­zad ele­jé­ről szár­ma­zik. Ki­rá­lyi bir­tok volt, de több­ször ke­rült ma­gán­kéz­be, majd ki­rály­nék ho­zo­má­nya lett. A 16. szá­zad­ban az egy­re észa­kabb­ra hú­zó­dó tö­rö­kök bír­ták, pusz­tu­lá­sa is ek­kor kö­vet­ke­zett be.

De in­dul­ni kell, hi­szen le­fe­lé is egy órá­ra van szük­ség, rá­adá­sul a Cser­hát he­gyei közt az au­tós­tem­pó is las­sú. És nem kal­ku­lál­tuk be a kék jel­zés­ről va­ló le­té­rést! De új­ra meg­lel­jük az utat, és örü­lünk, hogy itt vol­tunk. De­rűs han­gu­la­tun­kat még az es­ti kul­lancs­ki­sze­dés sem ve­he­ti el.

R. N.

::Nyomtatható változat::