Hozzászólás a cikkhez

Már tíz éve él­tünk ak­kor Dél-Ame­ri­ká­ban, ami­kor hú­gom­mal egy skó­ci­ai nyá­ri egye­te­men vet­tünk részt. Miután visszaérkeztünk, szom­ba­ton, mint min­dig, el­men­tünk a cser­ké­szek össze­jö­ve­te­lé­re. A vá­ra­ko­zó cser­kész­ma­mák lel­ke­sen fo­gad­tak, és rög­tön tud­ni akar­ták, mi­lyen is volt az utunk. „Csak teg­nap­előtt ér­tünk ha­za…” – kezd­tem, de to­vább nem is ju­tot­tam. Ugyanis az egyik cser­kész­ma­ma fel­emel­te az or­rát, le­biggyesz­tet­te a szá­ját, és oda­for­dul­va a töb­bi­ek­hez, epé­sen meg­je­gyez­te: „Hall­já­tok? Már ő is ha­zajön…”

Az­óta vissza­te­le­pül­tünk Eu­ró­pá­ba, és bő­ven van al­kal­mam vé­gig­zon­go­ráz­ni a le­he­tő­sé­ge­ket ezek­kel a meg­je­lö­lé­sek­kel. Mert, ugye, rend­sze­re­sen ha­zame­gyünk (Ma­gyar­or­szág­ra) ro­kon­lá­to­ga­tás­ra, de ál­ta­lá­ban nem ma­rad­ha­tunk so­ká, ha­za kell jöj­jünk (Né­met­or­szág­ba) dol­goz­ni, uno­kák­ra vi­gyáz­ni. És va­jon a ker­ti ol­lót tény­leg ott­hon hagy­tuk Bu­da­pes­ten, vagy még­is itt­hon ke­ve­re­dett el va­la­mi fel­fe­dez­he­tet­len he­lyen?

Mond­hat­nám a köl­tő­vel, hogy mint a gó­lya­ma­dár­nak, ne­kem is két ha­zát adott a vég­ze­tem, de fé­lek, úgy jár­nék, mint leg­idő­sebb, kül­föl­dön szü­le­tett és fel­nőtt fi­unk, akit egy­szer „bol­dog ka­mé­le­on­nak” ne­vez­tek. Azt mond­ta ugyan­is, hogy ő ott­hon is, itt­hon is jól ér­zi ma­gát, mert min­den­hol sok ked­ves is­me­rő­se és ba­rát­ja van…

Ha mint jó pro­tes­táns, a Bib­li­án tá­jé­ko­zó­dom, tu­dom, hogy mi itt mind­nyá­jan jö­ve­vé­nyek és ván­do­rok va­gyunk, iga­zi ha­zánk nem itt a föl­dön, ha­nem más­hol van. De le­het-e ez min­dent meg­ol­dó vá­lasz ar­ra a sok­fé­le kér­dés­re, fáj­da­lom­ra, prob­lé­má­ra, amely a szét­szó­ró­dott­sá­gunk­ból ered? Leg­töb­bünk nem te­het ar­ról, hogy el­sza­kadt az anya­or­szág­tól: há­bo­rúk és bé­ke­kö­té­sek dön­töt­tek sor­sunk­ról, meg­kér­de­zé­sünk nél­kül. És bár tu­dom, hogy iga­zi ha­zám nem itt van, de azt is val­lom, hogy min­de­ne­met, így szár­ma­zá­so­mat is Is­ten­től kap­tam sze­ret­ni, be­csül­ni va­ló, ér­té­kes aján­dé­kul.

A kér­dés csak az: fel­is­me­rem-e az ér­té­két, és mit kez­dek ve­le? Ápo­lom-e nyel­vét, kul­tú­rá­ját, és fe­le­lős­sé­get ér­zek-e ér­te? Tu­dom-e úgy kép­vi­sel­ni, ké­pes va­gyok-e úgy te­vé­keny­ked­ni a kö­zös­sé­gé­ért, hogy majd an­nak ide­jén ezt a ta­len­tu­mo­mat is ka­ma­toz­va ad­has­sam vissza an­nak, aki­től kap­tam?

Ha ezt ma­ga­mé­vá te­szem, ak­kor lak­ha­tom akár­hol, mert ez mind­annyi­unk­ra egy­for­mán ér­vé­nyes: itt­ho­ni­ak­ra és ott­ho­ni­ak­ra is.

– rk –

::Nyomtatható változat::