Hozzászólás a cikkhez

Ami­kor vé­get ért az is­ten­tisz­te­le­tünk a sze­re­tet­ott­hon eme­le­ti ter­mé­ben, még egy be­fe­je­ző ének­re zen­dí­tet­tem, me­lyet min­den­ki is­mert: „Áld­jad, én lel­kem, a di­cső­ség erős Ki­rá­lyát!” (EÉ 57) Mind a nyolc részt­ve­vő – ma­gas ko­ra el­le­né­re – len­dü­let­tel ve­lem éne­kelt, fel­élén­kül­ve az is­mert dal­lam­tól.

Egy­szer csak egy idős asszony csat­la­ko­zott hoz­zánk kis já­ró­ko­csi­ját tol­va. Ki­fá­rad­va só­haj­tott egyet, és le­ült kö­rünk­be. Ép­pen a má­so­dik vers­hez ér­tünk: „Áld­jad őt, mert az Úr min­dent oly böl­csen in­té­zett…” Ő is be­kap­cso­ló­dott az ének­lés­be halk, tö­ré­keny hang­já­val, így a zá­ró­ál­dást is fo­gad­hat­ta.

Mi­nek­utá­na sor­ban el­kö­szön­tem az is­ten­tisz­te­le­ten részt ve­vők­től, már­is el­tűnt ké­sőn ér­ke­zett test­vé­rem. Amint sej­tet­tem, a szo­bá­já­ba ment. Utá­na­men­tem, s va­ló­ban, ott ta­lál­tam őt ágyán fek­ve, fe­jét mé­lyen a pár­ná­já­ba rejt­ve. Va­la­mit mor­mo­gott csu­kott szem­mel, ma­gá­ban. Va­la­hogy meg­ha­tott ez a kép, amely sze­mem elé tá­rult most is, mint oly gyak­ran szol­gá­la­tom köz­ben.

Szó­lon­gat­ni pró­bál­tam, s ki­fe­jez­tem örö­mö­met, hogy részt vett az is­ten­tisz­te­le­ten, majd hogy­lé­te fe­lől kér­dez­tem. Nem re­a­gált. Még egy pró­bát tet­tem, és dú­dol­ni kezd­tem ne­ki az előbb éne­kelt ének dal­la­mát. Pa­rá­nyi ab­la­kocs­ka­ként meg­nyi­tott sze­me sar­ká­ból kér­dőn rám né­zett, s nagy só­haj­tás­sal mond­ta az ál­ta­lam oly jól is­mert mon­da­tot: „Bár­csak ne él­nék már!” Új­ra be­csuk­ta kis „ab­la­kocs­ká­ját”, és még mé­lyebb­re fúr­ta a fe­jét pár­ná­i­ba. Le­ül­tem az ágya mel­lé, és kis időt ki­vár­va vi­gasz­tal­ni kezd­tem.

Mond­tam, hogy is­me­rem szen­ve­dé­se tör­té­ne­tét, de­presszi­ó­já­nak fá­zi­sa­it, kü­lö­nö­sen a sö­tét év­sza­kok­ban, s tu­dom, mennyi­re ki­lá­tás­ta­lan­nak ér­zi sor­sát. Ar­ról kezd­tem ne­ki be­szél­ni, hogy nap­ja­ink azért még­sem egy­for­mák. A gyöt­rő­en sö­tét na­po­kat biz­to­san fel­vált­ja egy vi­lá­go­sabb.

Meg­kér­dez­tem tő­le, hogy va­jon nem a fény­re va­ló vá­gya­ko­zá­sa ad­ta-e azt a lö­kést, hogy ke­res­se a gyü­le­ke­zet kö­zös­sé­gét, mely erőt adott ne­ki a já­rás­hoz is. Ek­kor ki­nyi­tott sze­mek­kel rám néz­ve bó­lin­tott. Fel­idéz­tem ne­ki a bib­li­ai ver­set, amely az is­ten­tisz­te­le­ten el­hang­zott: „Ve­led le­szek, ahogy Mó­zes­sel is ve­le vol­tam. Nem ma­ra­dok el tő­led, nem hagy­lak el.” (Józs 1,5)

Jó­zsué Is­te­ne a mi Is­te­nünk is, ma is, és nem hagy ma­gunk­ra ben­nün­ket, ha sö­tét­nek él­jük is meg a min­ket kö­rül­ve­vő vi­lá­got. Ő min­ket is ki­ve­zet a sö­tét­ből. Ép­pen ha a szen­ve­dés és a ha­lál ret­teg­tet min­ket, és eb­ből a ret­te­gés­ből ele­günk van, se­gít ne­künk ez az üze­net – mondtam neki.

Hir­te­len fel­egye­ne­se­dett, tág­ra nyílt a sze­me, kér­te, ma­rad­jak még, és éne­kel­jem el még egy­szer az „Áld­jad, én lel­kem, a di­cső­ség erős Ki­rá­lyát!” cí­mű éne­ket. Sze­re­tet­tel tel­je­sí­tet­tem ké­ré­sét, így szá­mom­ra is fény­be bo­rult ez a nap.

Cse­riné Nagy Ka­ta­lin

::Nyomtatható változat::