Úti­tár­sunk, a Bib­lia

Hozzászólás a cikkhez

Összes­sé­gé­ben nem tar­to­zik a könnyen át­te­kint­he­tő és min­den tör­té­nel­mi össze­füg­gés is­me­re­te nél­kül ért­he­tő köny­vek kö­zé.

Je­re­mi­ás pró­fé­tai mű­kö­dé­se va­ló­szí­nű­leg több mint negy­ven évig tar­tott. E hosszú idő alatt ha­zá­ja a leg­vi­ha­ro­sabb idő­ket él­te át. Hol Egyip­tom, hol a kál­de­u­sok, hol az asszí­rok, hol meg a ba­bi­ló­ni­a­i­ak ro­han­ták le, tet­ték tönk­re és mind­nyá­jan ki is fosz­tot­ták az or­szá­got. Sőt Je­re­mi­ás mű­kö­dé­se ide­jé­re esett a leg­na­gyobb nem­ze­ti ka­taszt­ró­fa, a nép elő­ke­lő­i­nek Ba­bi­lon­ba va­ló de­por­tá­lá­sa is Krisz­tus előtt 586-ban. Nem könnyű azért a könyv nem idő­rend­ben össze­ál­lí­tott jö­ven­dö­lé­se­it és tör­té­né­se­it a tör­té­nel­mi fo­lya­mat­ban el­he­lyez­ni.

Alig van vi­szont pró­fé­ta raj­ta kí­vül, aki­nek szár­ma­zá­sá­ról, el­hí­vá­sá­ról, egész éle­té­ről olyan sok ada­tunk len­ne, mint ép­pen az övé­ről. Meg­tud­juk, hogy pap­fi volt Aná­tót vá­ros­ká­ból, ko­rán ka­pott meg­bí­zást a pró­fé­ta nem könnyű szol­gá­la­tá­ra, ame­lyet – majd­nem azt mond­hat­nám – nem száz-, in­kább két­száz szá­za­lé­ko­san vett ko­mo­lyan és ­töl­tött be.

Az ol­va­só­nak az a be­nyo­má­sa, hogy sok „sze­ren­csé­je” nem volt, hi­szen min­dig a vesz­tes ol­da­lon állt, s hogy a pró­fé­tá­lás volt éle­te leg­na­gyobb tra­gé­di­á­ja. De ez té­ve­dés! Je­re­mi­ás min­dig is az Is­ten ol­da­lán ta­lál­ha­tó, még ak­kor is, ha hall­ga­tói té­ves­nek, sőt bün­te­ten­dő­nek ta­lál­ják sza­va­it és ma­ga­tar­tá­sát. S ő mind­ezt csak szen­ve­dé­lye­sen, tel­jes erő­be­do­bás­sal tud­ta ten­ni, még ha az éle­té­be ke­rült vol­na is. Ré­gi zsi­dó ha­gyo­mány sze­rint nem is halt ter­mé­sze­tes ha­lált: ami­kor ult­ra­na­ci­o­na­lis­ta hon­fi­tár­sai erő­szak­kal Egyip­tom­ba hur­col­ták ma­guk­kal, ál­lí­tó­lag ott meg is kö­vez­ték – mint az el­len­ség­gel kol­la­bo­rá­ló ha­za­áru­lót!

Nagy buz­gó­sá­gá­ból nem sza­bad ar­ra kö­vet­kez­tet­nünk, hogy Je­re­mi­ás na­gyon él­vez­te vol­na azt, amit csi­nált. Ép­pen en­nek az el­len­ke­ző­je igaz: nem is­me­rünk még pró­fé­tát, aki annyit lá­zadt vol­na a meg­bí­za­tás és megbízó­ja, az Is­ten el­len.

Már fi­a­ta­lon, zsen­ge ko­rá­ra va­ló hi­vat­ko­zás­sal sze­re­tett vol­na ki­búj­ni az Úrtól kapott küldetés alól. Si­ker­te­le­nül. Ami­kor pe­dig még a sa­ját vá­ros­be­li­jei is meg akar­ták öl­ni, ak­kor csú­nyán szem­re­há­nyást tett Is­ten­nek, hogy „rá­szed­te” őt. De nem is vál­lalt könnyű fel­ada­tot, ami­kor ezt az uta­sí­tást kap­ta: „…gyom­lálj és irts, pusz­títs és rom­bolj, építs és plán­tálj!” (1,10) Már ön­ma­gá­ban is el­lent­mon­dás­sal van te­le ez a hal­lat­la­nul nagy fel­adat!

Bi­zony Je­re­mi­ás gyom­lál­ta és ir­tot­ta né­pé­nek a nem Is­ten sze­rin­ti „ki­nö­vé­se­it”, ha­mis el­vá­rá­so­kat bí­rált meg, le­rom­bol­ta a kép­mu­ta­tás­ra, igaz­ság­ta­lan­ság­ra, ha­zug­ság­ra és il­lú­zi­ók­ra épí­tett ho­mok­vá­ra­kat. S a tör­té­nel­mi ese­mé­nyek – jel­lem­ző mó­don – min­dig is őt iga­zol­ták. De ugyan­ak­kor mint­ha egy más lé­lek is mű­kö­dött vol­na ben­ne: tel­jes erő­vel dol­go­zott né­pe er­köl­csi és anya­gi fel­eme­lé­sé­nek prog­ram­ján, sőt még a Ba­bi­lon­ba el­hur­col­tak­ra is gon­dolt, jó lel­ki­pász­tor­ként.

Egy má­sik zsi­dó ha­gyo­mány sze­rint az el­hur­col­tak kö­zé ke­rült vol­na ő is, mi­u­tán Ne­bu­kad­necc­ar ki­rály el­fog­lal­ta Egyip­to­mot Krisz­tus előtt 566-ban. Így ért­he­tő, hogy a de­por­tál­ta­kat sem ámí­tot­ta a ha­ma­ros ha­za­té­rés ha­mis il­lú­zi­ó­já­val, ha­nem biz­tat­ta őket, hogy épít­se­nek, szül­je­nek, ves­se­nek, aras­sa­nak, és dol­goz­za­nak „a vá­ros jó­lé­tén”!

Mi hát az üze­ne­te en­nek a na­gyon meg­hur­colt és so­kat szen­ve­dett Is­ten-szol­gá­nak a mi időnk­ben? – kér­dez­zük ki­csit ta­nács­ta­la­nul. De er­re nincs okunk, mert majd­nem hogy mo­dern­nek kell tar­ta­nunk té­ma­fel­ve­té­se­it és meg­ol­dá­si ja­vas­la­ta­it!

Min­de­nek­előtt az Is­te­nért va­ló bá­tor ki­ál­lást ta­nul­hat­nánk tő­le. Szen­ve­dé­lye­sen os­to­ro­zott min­den­kit és min­dent, aki vagy ami el­hagy­ta a „fo­lyó­víz for­rá­sát” – értsd: az egy igaz Is­tent – csak azért, hogy in­kább re­pe­de­zett fa­lú cisz­ter­nák­ból szür­csöl­ges­sen ápo­ro­dott vi­zet. A mi em­be­ri cisz­ter­ná­ink nem tart­ják a vi­zet, de meg­fer­tő­zik az éle­tün­ket! Je­re­mi­ás egyet­len nagy biz­ta­tá­sa: le­het és sza­bad „ég­ni”, lel­ke­sed­ni Is­te­nért, mint ahogy per­be száll­ni is le­het ve­le!

Az­zal sem tart­ha­tott szá­mot nagy si­ker­re és el­is­me­rés­re, ami­kor azt hir­det­te, hogy a né­pek, nem­ze­tek Urá­nak nem csak Jú­da és Iz­ra­el la­ko­sai kell, hogy en­ge­del­mes­ked­je­nek. Az Úr igényt tart min­den nép­re, mint ahogy ők is ré­sze­sei le­het­nek az ő igaz­sá­gá­nak, és meg­ta­pasz­tal­hat­ják az ir­gal­mát. Mert ő min­den­ki ál­tal meg­ta­lál­ha­tó, ha tel­jes szív­vel ke­re­sik (29,13).

Azt is meg­ta­nul­hat­juk Je­re­mi­ás­tól, hogy ne­vü­kön ne­vez­zük a dol­go­kat, és ne ken­jük el őket! A go­nosz­sá­got, a szo­ci­á­lis igaz­ság­ta­lan­sá­got, a ha­mis­sá­got, a há­zas­ság­tö­rést, a gya­nús es­kü­dö­zést, a pó­tis­te­nek utá­ni esze­ve­szett fut­ko­sást an­nak ne­ve­zi, ami: tud­ni­il­lik bűn­nek! Va­ló­szí­nű­leg nem itt áll­na mai el­sze­gé­nye­dő ke­resz­tény­sé­günk sem, ha kö­vet­ke­ze­te­sen hir­det­tük vol­na min­dig, hogy Is­ten ugyan meg­bo­csá­tó Is­ten, de nem le­het al­ku­doz­ni ve­le! „Az Úr a mi igaz­sá­gunk” (23,6), s ez azt is je­len­ti, hogy Is­ten nem kész a komp­ro­misszu­mok­ra. Előt­te a bűn ak­kor is bűn, ha szta­ni­ol­ba cso­ma­gol­va akar­juk kí­vá­na­tos­sá ten­ni.

Ez a pap­fi-pró­fé­ta nem bír­ta el­vi­sel­ni – s ezt kü­lön ki kell emel­nünk! – a val­lá­sos mez­be bújt ala­kos­ko­dást. Ami­kor oda­állt a temp­lom­ka­pu­ba, s a sze­mük­re ve­tet­te a temp­lom­lá­to­ga­tók­nak sze­re­tet­len­sé­gü­ket, szo­ci­á­lis ér­zé­ket­len­sé­gü­ket, azt, hogy sa­ját hon­fi­tár­sa­i­kat te­szik rab­szol­gák­ká, hogy az is­ten­tisz­te­let után egé­szen más­képp vi­sel­ked­nek, ak­kor he­ve­sen ki­kelt a fö­lös­le­ges temp­lom­ba já­rás és a ha­zug is­ten­tisz­te­let el­len. Mert na­gyon rossz fényt vet az ma­gá­ra az Is­ten­re is, ha csak száj­jal tisz­tel­jük temp­lo­má­ban, de utá­na úgy te­szünk, mint­ha az élet­vi­te­lünk nem is tar­toz­na az ő ural­ma alá! Biz­tos­ra kell ven­nünk, hogy Jé­zus ide­jén is nagy te­kin­té­lye volt en­nek az ak­kor már hat év­szá­za­dos pró­fé­tai könyv­nek. Ami­kor Jé­zus ész­re­vet­te, hogy sza­vát hall­gat­ják ugyan, de iga­zá­ból még­sem hall­ják meg, ak­kor Je­re­mi­ás­tól köl­csön­zött egy mon­da­tot, aki an­nak ide­jén rá­tá­madt né­pé­re, mert sze­me van, de nem lát, fü­le, de nem hall (5,21 = Mk 8,18). Ami­kor pe­dig meg­tisz­tí­tot­ta a temp­lo­mot, Je­re­mi­ás sza­va­i­val űz­te ki az áru­so­kat, akik „lat­rok bar­lang­já­vá” tet­ték az imád­ság há­zát (7,11 = Mt 21,13). És leg­ked­ve­sebb mon­da­tá­ban is vissza­cseng Je­re­mi­ás üze­ne­te: „Jöj­je­tek én­hoz­zám…”, és „meg­nyug­vást ta­lál­tok lel­ke­tek­nek” (6,16 = Mt 11,29).

Má­té evan­gé­lis­tát is Je­re­mi­ás sza­va­i­ra em­lé­kez­tet­te a bet­le­he­mi gyer­mek­ölés tra­gi­kus ese­mé­nye: „…Rá­hel si­rat­ta gyer­me­ke­it…” (31,15 = Mt 2,18) Pál is szí­ve­sen for­dult a pró­fé­tá­hoz, sőt hoz­zá ha­son­lí­tot­ta ma­gát, ami­kor azt ír­ta, hogy Is­ten „anyám mé­hé­től fog­va ki­vá­lasz­tott” (1,5 = Gal 1,15). És Je­re­mi­ás­tól vett sza­vak­kal in­tet­te a ma­gu­kat túl­sá­go­san böl­csek­nek tar­tó ko­rinthu­si el­len­fe­le­it is: „.Aki di­csek­szik, az Úr­ral di­cse­ked­jék”, tud­ni­il­lik hogy „ér­ti és tud­ja ró­lam, hogy én va­gyok az Úr” (9,22–23 = 1Kor 1,31).

Pró­fé­tánk leg­cso­dá­la­to­sabb jö­ven­dö­lé­sét azon­ban, amely­ben Is­ten új szö­vet­sé­get kí­nál fel a té­vely­gő nép­nek, a Zsi­dók­hoz írt le­vél szer­ző­je hal­lot­ta meg ki­tö­rő öröm­mel. Gyü­le­ke­ze­te em­lé­ke­ze­té­be kí­ván­ta vés­ni Is­ten­nek ezt a nagy aján­la­tát olyan idő­ben, ami­kor „el­csüg­gedt ke­zek és tán­tor­gó lá­bak” jel­le­mez­ték az éle­tét. A lel­ki­pász­tor szer­ző úgy gon­dol­ja, hogy ha Is­ten ezt az új szö­vet­sé­get ajánl­ja föl, ak­kor ez­zel le­vált­ja a ré­git, amely­nek ide­je le­járt. Az új­ban Is­ten bo­csá­na­tot hir­det meg, de ak­kor itt már fö­lös­le­ges­sé vá­lik min­den­fé­le ál­lat­ál­do­zat is (31,31–34 = Zsid 8,8–12 és 10,6).

Vé­gül Je­re­mi­ás sza­va­i­ra em­lé­kez­te­tett Jé­zus ben­nün­ket, ami­kor az utol­só va­cso­rán a ke­hely bor­ra azt mond­ta: „…ez az én vé­rem, az új szö­vet­ség vé­re, amely so­ka­kért ki­on­ta­tik a bű­nök bo­csá­na­tá­ra.” (Mt 26,28) Úgy lát­juk, hogy ezt az új szö­vet­sé­get jö­ven­döl­te meg az aná­tót­be­li pap­fi-pró­fé­ta, Is­ten so­kat meg­pró­bált, lá­za­dó, de min­dig hű­sé­ges szol­gá­ja. Ezért „kö­te­le­ző ol­vas­mány” min­den ke­resz­tény szá­má­ra Je­re­mi­ás köny­ve!

Gé­mes Ist­ván

::Nyomtatható változat::