Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Útitárs
- 2008
- 5
- „A szétszórtságban egységünk megőrzése mindennél fontosabb!”
Úti-társalgó
Hozzászólás a cikkhez
„A szétszórtságban egységünk megőrzése mindennél fontosabb!”
Beszélgetés Molnár-Veres Pállal, a svédországi és a baltikumi magyarok lelkészével
– Mely körülmények miatt vezetett az útja Svédországba?
– Értelmes és tartalmas életre vágytam, de a rendszer, melybe Erdélyben beleszülettem, s az idegen hatalom, mely rajtunk ült, lehetetlenné tette ezt. 1987-ben, harminchét évesen még elég erőt éreztem magamban az újrakezdéshez. Nekilódultam a nagyvilágnak, akkor még nem tudván, hol kötök ki. Svédországba menekültként érkeztem, mit sem tudva az itteni magyarokról vagy egyházi-szervezeti életükről. Még a menekülttáborban voltam, amikor lelkész elődöm próbaszolgálatra rendelt Stockholmba, aztán 1990-ben a szolgálat egésze rám szakadt, s azóta nincs megállás.
– Hogyan határozná meg a diaszpóralét jellegzetességeit, előnyeit és hátrányait?
– Az önként vállalt elvándorlással vagy kényszerű meneküléssel az ember egy idegen, más nyelvű és kultúrájú környezetbe kerül, ahol a többséggel kell együtt élnie. Ez lehet gazdagító hatású – például a nyelv elsajátítása, bizonyos magatartásminták átvétele –, de a legtöbbször veszteséggel is jár. A szórványhelyzet hátrányos oldalához tartozik az egyén elszigetelődése, a szorongás, az elbizonytalanodás és az identitászavar – vagy éppen a nyelvvesztés. Az alkalmazkodási kényszer önfeladáshoz vezethet, rosszabb esetben az egyénnek önmagával vagy saját népcsoportjával való szembefordulásához is.
– Ilyen környezetben mire helyezte, illetve helyezi leginkább a hangsúlyt lelkészi munkája során?
– Először is a Magyarországról és az elszakított területekről származók, a katolikusok és a protestánsok, a régebben és az újabban érkezettek közötti válaszfalakat bontottam és bontom folyamatosan. A szétszórtságban egységünk megőrzése mindennél fontosabb. Éles különbséget teszek integráció és asszimiláció között, a beilleszkedést kívánatosnak tartva, a beolvadást a leghatározottabban elutasítva. Hangsúlyozom, hogy az egyház és a magyarság együttes megtartása és képviselete elengedhetetlen a szórványhelyzetben éppúgy, mint a kisebbségi létben. A magyar nyelvű kátéoktatás és konfirmáció bevezetésével ifjaink egyházi közösségünkhöz való tartozásának érzését szándékozom erősíteni.
Hangsúlyt fektetek a kapcsolattartásra is; ezt szolgálja XV. évfolyamában járó, Új Kéve című lapunk és öt éve indított internetes honlapunk – www.keve.se – is. Kiemelt fontosságot tulajdonítok a szórványközösségek egymás közötti kapcsolatának, illetve a hazai egyházak és a belőlük valamikor kirajzott szórványgyülekezetek reintegrációja kérdésének.
– Összességében milyennek látja a svédországi, illetve a baltikumi magyarok helyzetét?
– A rendszerváltást követő törvényi változásoknak, a hazatérés lehetősége megkönnyítésének, a műholdas televíziózásnak, az egyre olcsóbb repülőjáratoknak – és így tovább – köszönhetően a szórványban élő egyének helyzete és az óhazával fenntartott kapcsolatuk gyökeresen megváltozott, összességében jobb lett. Ezzel szemben az emigráció hagyományos egyesületi és gyülekezeti közösségei egyre súlyosabb egzisztenciális gondokkal küzdenek, elsősorban az intézményi támogatások könyörtelen elvonása s ezzel párhuzamosan az egyéni áldozatvállalás csökkenése miatt.
– Reformáció ünnepéhez közeledve kérdem: van-e szüksége a mai világnak megújulásra, illetve mennyire él a mai protestáns egyházakban a reformáció szelleme?
– „Újonnan kell születnetek” – mondta Jézus Nikodémusnak, s ez a jézusi megállapítás és felszólítás minden kor minden emberére vonatkozik. Lelki újjászületésre van szükségük nemcsak a nagyvilágba elszéledt szórványközösségeinknek, hanem az otthoniaknak is. Lelki újjászületésre van szüksége egész nemzetünknek! Luther a „Mienk a menny örökre!” reményében és ennek eléréséért mindent, mi számára kedves volt, képes lett volna feláldozni: „Kincset, életet, / Hitvest, gyermeket / Mind elvehetik, / Mit ér ez őnekik!” – kiáltja. Ezt csak egy olyan reformátor mondhatta ki, aki hitte, hogy „velünk az Úr táborba száll, / Szentlelkét ránk bocsátja”. Protestáns egyházainknak, közösségeinknek, minden hívünknek itt is, és otthon is kérniük kell Istent, hogy Szentlelkét ránk bocsássa, hogy ne csak mondjuk, de meg is tapasztalhassuk: valóban erős vár a mi Istenünk!
Szűcs Petra
::Nyomtatható változat::
|