Az élet ke­nye­re

Hozzászólás a cikkhez

„Her­va­dás­kor, pusz­tu­lás­kor, / No­vem­be­ri dér­hul­lás­kor, / Ti­ná­la­tok, lent a kert­ben / Most is hull a fa­le­vél. / Most is her­vadt a fa lomb­ja, / De most mint­ha sír­va szól­na: / Úgy-e, úgy-e nem hit­té­tek, / Rö­vid a nyár, itt a tél…” (Ady End­re: Her­va­dás­kor)

El­mú­lás, meg­bé­ké­lés, nyu­ga­lom, be­le­tö­rő­dés, moz­du­lat­lan­ság. Hul­ló fa­le­ve­lek, hi­de­get ho­zó sze­lek, kö­dös-nyál­kás, sö­tét haj­na­lok. A te­me­tők csend­je, a mé­cse­sek hal­vá­nyan pis­lá­ko­ló, majd utol­sót lob­ba­nó láng­ja, a be­ta­ka­rí­tott ter­més, a pi­he­nés­re elő­ké­szí­tett föl­dek az el­mú­lást hir­de­tik. A múl­té már a szü­re­tek te­vé­keny vi­dám­sá­ga, a ter­mé­szet szín­pom­pá­ja fa­kó sár­gá­vá, majd egy­han­gú bar­ná­vá vá­lik. Az ál­lan­dó­ság, a biz­ton­ság és a me­leg ott­hon irán­ti vágy fel­erő­sö­dik.

„Uram, te vol­tál haj­lé­kunk nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re. Mi­előtt he­gyek szü­let­tek, mi­előtt a föld és a vi­lág lét­re­jött, örök­től fog­va mind­örök­ké vagy te, ó, Is­ten!” (Zsolt 90,1–2)

Az el­mú­lás em­lé­ke­zés­re hív. A lé­nyeg­te­len dol­gok ki­es­nek a fe­le­dés ros­tá­ján, meg­ma­rad­nak mo­so­lyok és érin­té­sek, ízek és il­la­tok, sza­vak és csen­dek. Ki­kris­tá­lyo­so­dik egy élet üze­ne­te, ame­lyet más nem mond­hat el, amely­nek hang­sú­lyai csak vissza­te­kint­ve ta­pasz­tal­ha­tók meg. Küz­del­mek, vá­gyak, in­du­la­tok, ér­zé­sek, fel­old­ha­tat­lan el­len­té­tek meg­sze­lí­dül­ten el­csen­de­sed­nek, a he­lyük­re ke­rül­nek.

„A ha­lan­dót vissza­té­rí­ted a por­ba, és ezt mon­dod: Tér­je­tek vissza, em­be­rek! Mert ezer esz­ten­dő előt­ted annyi, mint a teg­na­pi nap, amely el­múlt, mint egy őr­vál­tás­nyi idő éj­jel. El­ra­ga­dod őket, olya­nok lesz­nek, mint reg­gel­re az álom, mint a nö­vek­vő fű: reg­gel vi­rág­zik és nö­vek­szik, es­té­re meg­fonnyad és el­szá­rad.” (Zsolt 90,3–6)

Az el­mú­lás szám­ve­tés­re hív. Mi­lyen gyü­möl­csö­ket lá­tok az éle­tem­ben? Hol van­nak a rot­ha­dó ré­szek, és me­lyek az egész­sé­ge­sek? Mely ter­hek­től kell sza­ba­dul­nom, és mely fe­le­lős­sé­ge­ket kell to­vább­vin­nem? Hin­nem kell, hogy le­te­he­tő az, ami fáj, ami a lel­ki­is­me­re­tem ter­he­li! A szám­ve­tés nem en­ge­di, hogy to­váb­bi ká­ro­kat okoz­zak ott, ahol a bűn­val­lás, bűn­bá­nat és új­ra­kez­dés út­ja a jár­ha­tó. A szám­ve­tés fog­ság­ban tart, ha nem a jö­vő fe­lé in­dít.

„Éle­tünk ide­je het­ven esz­ten­dő, vagy ha több, nyolc­van esz­ten­dő, és na­gyobb ré­szük hi­á­ba­va­ló fá­rad­ság, olyan gyor­san el­tű­nik, mint­ha re­pül­nénk. Ki tud­ja, mi­lyen erős ha­ra­god, és mi­lyen fé­lel­me­tes fel­há­bo­ro­dá­sod? Ta­níts úgy szám­lál­ni nap­ja­ink, hogy bölcs szív­hez jus­sunk!” (Zsolt 90,10–12)

Az el­mú­lás elő­re­te­kin­tés­re hív. Hol ál­lok most, és mi­lyen cé­lok van­nak előt­tem? Mi­lyen ál­la­pot­ban va­gyok? A vá­lasz­tott úton já­rás­hoz van-e elég erőm, vagy má­si­kat kell ke­res­nem? Mi az, ami lé­nye­ges, amit nem ke­rül­he­tek el? Kik az úti­tár­sa­im?

„For­dulj hoz­zánk, Uram! Med­dig ké­sel? Kö­nyö­rülj szol­gá­i­don! Áraszd ránk ke­gyel­me­det reg­ge­len­ként, hogy vi­gad­junk és örül­jünk egész éle­tünk­ben!” (Zsolt 90,13–14)

Az el­mú­lás re­mény­ség­re hív. Ar­ra a cso­dá­ra, hogy nem az el­mú­lá­sé az utol­só szó. Is­ten fel­hoz ben­nün­ket a hol­tak ha­zá­já­ból, ne­vünk fel van ír­va a menny­ben.

„El­mú­lik a vi­lág / És já­té­kai is, / Még kí­ván­sá­ga is, / Szél szór­ja szét a szí­nes sza­va­kat, / De sor­som lé­nye­gé­nek, / De lel­kem Is­te­né­nek / Be­szé­de meg­ma­rad.” (Re­mé­nyik Sán­dor) Soly­már Mó­ni­ka (Az írás eredetileg a Má­so­kért Együtt cí­mű lap 2007/5. szá­má­ban jelent meg.)

::Nyomtatható változat::