Kö­zép-eu­ró­pai élet­utak 2.

Hozzászólás a cikkhez

Csa­lá­dunk tör­té­ne­tét egy an­gol köz­mon­dás­sal jel­le­mez­het­ném: „The­re are th­ree ge­ne­ra­tions from shirt­sle­eve to shirt­sle­eve” (há­rom ge­ne­rá­ció kell ing­ujj­tól ing­uj­jig). Déd­apám mint ügy­véd meg­sze­rez­te a va­gyont, nagy­apám meg­tar­tot­ta és gya­ra­pí­tot­ta, édes­apám – ön­hi­bá­ján kí­vül – el­vesz­tet­te.

Jó­ma­gam 1916 áp­ri­li­sá­ban szü­let­tem Po­zsony­ban. Éle­tem kez­de­ti sza­ka­szán jó­mód­ban él­tünk, kert­vá­ro­si vil­lá­ban lak­tunk, au­tónk volt, és szü­le­im­nek még kül­föl­di nya­ra­lá­sok­ra is fu­tot­ta négy gyer­mek­kel. 1930 kö­rül azon­ban be­ütött a vi­lág­gaz­da­sá­gi krach. Ek­kor kez­dő­dött el tu­laj­don­kép­pe­ni „ing­ujj­ra ju­tá­sunk”.

Én eb­ből ak­kor még ke­ve­set érez­tem: 1938-ban fél évet tölt­het­tem Svájc­ban fran­cia­nyelv-tu­dá­som gya­ra­pí­tá­sá­ra, majd al­kal­mam nyílt egy ame­ri­kai ta­nár­csa­lád négy­éves kis­lá­nyát né­met­re ta­ní­ta­ni. Há­rom hó­na­pot töl­töt­tem ve­lük Pá­rizs­ban, négy hó­na­pot Auszt­ri­á­ban, majd Ham­bur­gig is el­kí­sér­het­tem őket.

Ha­za­ér­ke­zé­sem után gyors- és gép­író­nő­ként he­lyez­ked­tem el az Es­ter­há­zy Já­nos ve­zet­te Ma­gyar Párt­ban. Kö­ze­le­dett 1938. no­vem­ber 2., az el­ső bé­csi dön­tés ide­je. A Po­zsony­ban tar­tóz­ko­dó Ci­a­no olasz kül­ügy­mi­nisz­tert meg kel­lett győz­nünk ar­ról, hogy még je­len­tős szá­mú ma­gyar él Po­zsony­ban. Tün­te­tés­re szán­tuk el ma­gun­kat. Es­te hét­kor, ami­kor a dóm ha­rang­ja meg­kon­dult, a Carl­ton Szál­ló elé vo­nul­tunk, és elő­szed­ve a ka­bá­tunk­ba rej­tett pi­ros-fe­hér-zöld zász­ló­kat, el­éne­kel­tük a Him­nuszt. Ami­kor azon­ban be­le­kezd­tünk a Szó­zat el­ének­lé­sé­be is, a rend­őrök gu­mi­bo­tok­kal és lo­cso­ló­au­tók­kal szét­za­var­tak ben­nün­ket. A bé­csi dön­tés után tel­jes volt az el­ke­se­re­dett­ség. Sok is­me­rő­sünk csa­lá­dos­tul tá­vo­zott. Mi ma­rad­tunk.

1. ja­nu­ár­já­ban le­ve­let kap­tam az ame­ri­kai ta­nár­csa­lád­tól. Azt ír­ták, hogy sze­ret­nék, ha ki­utaz­nék hoz­zá­juk. Kül­dik a ha­jó­je­gyet, és tárt ka­rok­kal vár­nak. Nem kis ne­héz­sé­gek árán si­ke­rült meg­kap­nom az út­le­ve­let, és má­jus 2-án a Qu­een Ma­ry fe­dél­ze­tén meg­ér­kez­tem New York­ba. Ren­ge­teg él­mény­ben volt ré­szem. El­ju­tot­tam Ka­na­dá­ba, a Ni­a­ga­ra-víz­esés­hez, Wa­shing­ton­ba, Bos­ton­ba.

El­ér­ke­zett azon­ban 1939. szep­tem­ber 1. A háború kitörésének hírére gaz­dám ki­je­len­tet­te, hogy ad­dig nem en­ged ha­za, amíg nincs vé­ge. 1940 áp­ri­li­sá­ig még bír­tam a hon­vá­gyat, de az­után kö­nyö­rög­ni kezd­tem ven­dég­lá­tó­im­nak, hogy va­la­ho­gyan még­is jut­tas­sa­nak ha­za. A Con­te di Sa­voya fe­dél­ze­tén Gib­ral­tá­ron ke­resz­tül ér­kez­tem Ná­poly­ba. Ró­má­ban ki kel­lett vál­ta­nom az idő­köz­ben ér­vé­nyét vesz­tett cseh­szlo­vák he­lyett a szlo­vák út­le­ve­le­met, majd Bo­lo­gnán, Mi­lá­nón, Fi­ren­zén és Ve­len­cén ke­resz­tül áp­ri­lis 23-án sze­ren­csé­sen ha­za­ér­kez­tem. Az ola­szok jú­ni­us­ban lép­tek be a há­bo­rú­ba, és nem sok­kal ké­sőbb kap­tam egy új­sá­got a ten­ger hab­ja­i­ban fek­vő, meg­tor­pe­dó­zott Con­te di Sa­voya ké­pé­vel…

Ha­za­ér­ve elő­adá­so­kat tar­tot­tam a rá­di­ó­ban ame­ri­kai él­mé­nye­im­ről, és foly­tat­tam mun­ká­mat a Ma­gyar Párt­ban. Itt kez­dő­dött éle­tem új sza­ka­sza. 1941 nya­rán Es­ter­há­zy Já­nos meg­kért, hogy a va­ká­ci­ó­ban ké­szít­sem fel fi­át az őszi fran­cia­pót­vizs­gá­ra. Ez si­ke­re­sen meg is tör­tént. 1942 feb­ru­ár­já­ban az­tán új­ra szük­ség lett rám. Fe­le­sé­ge be­teg­sé­ge mi­att Es­ter­há­zy kény­te­len volt gye­re­ke­it Bu­da­pest­ről Nyit­ra­új­lak­ra hoz­ni. En­gem kért meg, hogy kis­lá­nyát, Ali­ce-t ta­nít­sam a ne­gye­dik ele­mi anya­gá­ra, hogy a tan­év vé­gén Bu­da­pes­ten le­vizs­gáz­has­son. Ez­után na­gyon csa­lá­di­as lég­kör­ben él­tem át ve­lük a há­bo­rús éve­ket. A gye­re­kek örö­mé­re, ha ri­a­dó volt a rá­di­ó­ban, nem az óvó­hely­re sza­lad­tunk, ha­nem a park­ból néz­tük a fe­let­tünk re­pü­lő gé­pe­ket. A gye­re­kek a fű­ből szed­ték fel a ra­da­rok meg­té­vesz­té­se cél­já­ból le­eresz­tett ezüst­szá­la­kat. 1944 ka­rá­cso­nya előtt el kel­lett jön­nöm Nyit­ra­új­lak­ról, mert az oro­szok már kö­ze­led­tek, és én nem akar­tam el­sza­kad­ni csa­lá­dom­tól.

Adós­ság­gal ter­helt vil­lánk kény­sze­rű el­adá­sa után be­köl­töz­tünk a vá­ros­ba. A Be­ne¨-dek­ré­tu­mok kö­vet­kez­té­ben a ma­gya­ro­kat mint „a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság fa­sisz­ta szét­rom­bo­ló­it” meg­fosz­tot­ták ál­lam­pol­gár­sá­guk­tól, és po­zso­nyi la­ká­sa­ik­ból a Du­na túl­ol­da­lán fek­vő Li­get­fa­lu­ra te­le­pí­tet­ték ki őket. Édes­apám te­hát öt­ven­nyolc éve­sen vált va­ló­ban ing­uj­jas­sá: ki­te­le­pít­ve, iro­dá­ja kon­fis­kál­va, az ügy­vé­di ka­ma­rá­ból ki­dob­va, ál­lam­pol­gár­sá­gá­tól meg­foszt­va. Más­fél év­nyi ki­te­le­pí­tés után kezd­he­tett új éle­tet: egy po­zso­nyi ma­gyar új­ság al­kal­maz­ta af­fé­le min­de­nes­ként. Bol­do­gan jött ha­za a hír­rel: „Gye­re­ke­im, örül­je­tek, ki­fu­tó­fiú let­tem!” Het­ven­két éves ko­rá­ig dol­go­zott ezen a he­lyen.

Sa­ját tör­té­ne­tem el­be­szé­lé­sét foly­tat­va 1945-ben mint vö­rös­ke­resz­tes nő­vér az Ausch­witz­ból meg­me­ne­kült és Po­zso­nyig el­ju­tott zsi­dó­kat ápol­tam. Ez­ren vol­tak el­he­lyez­ve egy fé­lig kész bank­épü­let­ben. Fel­ada­tom a jár­ni nem tu­dók ápo­lá­sa volt. Két hó­na­pi meg­fe­szí­tett mun­ka után a tí­fusz el­le­ni má­so­dik ol­tás kö­vet­kez­mé­nye­ként negy­ven­fo­kos láz­zal es­tem ágy­nak.

1948-ban ért vé­get éle­tem­nek a Po­zsony­hoz köt­he­tő sza­ka­sza, ami­kor is férj­hez men­tem az ál­ta­lam sze­ret­ve tisz­telt po­zso­nyi lel­ké­szünk fi­á­hoz, Prőh­le Hen­rik­hez. Ő ek­kor Mo­son­ma­gyar­óvá­ron só­go­ra fog­ke­fe­gy­árát igaz­gat­ta. Itt kö­vet­ke­zett be az, hogy én a ne­gye­dik ge­ne­rá­ci­ó­ban is foly­tat­tam csa­lá­dunk ing­ujj­ra ju­tá­sát, mert 1949 jú­ni­u­sá­ban ál­la­mo­sí­tot­ták a gyá­rat. A fér­jem sze­ren­csé­re el tu­dott he­lyez­ked­ni Bu­da­pes­ten mint terv­sta­tisz­ti­kus.

Több mint öt­ven éve élek Bu­da­pes­ten, de po­zso­nyi gyö­ke­re­im mind­vé­gig meg­ha­tá­ro­zók ma­rad­tak. Ta­lán jól il­luszt­rál­ja ezt, hogy a gróf Szé­che­nyi Ist­ván ál­tal 1836-ban ala­pí­tott, 1945-ben meg­szün­te­tett, majd 2001-ben új­ra­éledt Po­zso­nyi Ma­gyar Ka­szi­nó – mely ma a ma­ra­dék po­zso­nyi ma­gyar­ság kul­tu­rá­lis és tár­sa­dal­mi köz­pont­ja – adott he­lyet 2006-ban a ki­lenc­ve­ne­dik szü­le­tés­na­pom meg­ün­nep­lé­sé­hez.

Prőh­le Hen­rik­né Sa­mar­jay Éva

::Nyomtatható változat::